Hiphopot vinni Zanzibárba – Interjú Barta Viktória koreográfussal

Nem túlzás azt állítani, hogy a játékokon nőttél fel, hiszen 14 éves korod óta minden nyáron itt dolgoztál, most is ezért utaztál haza. Miközben a színházi létra lépcsőin egyre feljebb jutottál, hogyan került képbe az életedben Afrika?

2005-ben diplomáztam a Táncművészeti Főiskolán, előtte hat évvel azonban kalandos fél évet töltöttem az akkori élettársammal Afrikában. Először programszervezőként dolgoztunk egy luxusszállodában, azután fitnesztrénerként helyezkedtünk el. Hazajöttünk, tönkrement a kapcsolat, én pedig nekiálltam modern táncpedagógiát tanulni.

Amikor lediplomáztam, az Operettszínházhoz szerződtem táncosként. Két év után úgy éreztem, hogy a tánc és az éneklés, ami a napjaimat kitölti, kevés lett. Duda Éva mellett kezdtem asszisztenskedni, rengeteget tanultam, és komolyan ráláttam az alkotási folyamatra. Egy idő után innen is továbbléptem, mert úgy gondoltam, itt az idő, hogy önálló koreográfusként próbáljam ki magam. Erre Somogyi Szilárd rendezőnek köszönhetően adódott lehetőségem Pécsett, ahol életemben először koreográfiát csináltam: a Rudolf című musicalt. Azután nem volt megállás.

Szilárddal a mai napig nagyon szeretünk együtt dolgozni, hét darabot hoztunk létre közösen. Ahogy telt az idő, a személyiségem a szakmai fejlődésemmel párhuzamosan változott.

2011-ben becsatlakoztam a világ egyik legnagyobb hiphopszervezetének életébe, ami új szakaszt nyitott a karrieremben. Mindaz, amit színházi táncosként és pedagógusként megtanultam, kiegészült a street dance különböző válfajaival, és ez arra késztetett, hogy valami újat vigyek a zenés előadások koreográfiáiba. A Hip Hop International elit zsűritagjaként számos ország nemzeti versenyein és tánciskoláiban megfordultam, és ezekben a nem profi körülmények között működő stúdiókban számolatlanul sok tehetséges emberrel találkoztam, akik világszínvonalú produkciókat hoztak létre. Elkezdte piszkálni a fantáziámat, hogy ezt a műfaji sokszínűséget valahogy behúzzam a színház falai közé, és olyan balanszot teremtsek a koreográfiákban, amellyel le tudjuk nyűgözni a közönséget.

Ezt az Isten pénze című előadásban meg is valósítottad.

Ebben a musicalben a zene ugyan nem a hiphop világát tükrözte, viszont a darab ritmusvilágát figyelve ráéreztem, hogyan kell összemosni az alapelemeket, így valóban ez volt az első sikeres próbálkozásom.

2015-ben a Fame című darab kapcsán már újgenerációs koreográfusként aposztrofált a szakma és a kritikusok. Nemcsak a pályájuk elején lévő színész-énekeseket sikerült bemutatni, illetve jobban megismertetni a publikummal, hanem a fiatal generációt is újra színházba tudtuk csábítani, ami nagy eredmény, hisz az internet és a mobilok világa már akkor is óriási kihívást jelentett az élő játék számára.

Ennek megfelelni annyira fontos ügy volt számomra, hogy a Fame kapcsán még bátrabban és már nyíltan vállalva alkalmaztam a street dance különböző válfajait. Fél évig készültünk a darabra, minden hónapban más-más stílustanár foglalkozott a táncosokkal. A premiert követően a nevemet végleg összekötötték a színházi és az utcai táncok fúziójának létrehozásával, és ez sok rendező számára izgalmasan csengett. Sorra jöttek a felkérések, és 36 éves koromra végigjártam a színházi szamárlétrát.

A street dance sok fiatal számára vonzó, és egyre
professzionálisabb megjelenési formáival lehet találkozni, különösen
Amerikában. Nyilván a hazai követők számára az interneten futó produkciók
jelenthetik az elsődleges inspirációt. 

Számomra 2011 óta az akkor még Las Vegasban rendezett hiphop-világbajnokság jelentette a stílus legkomolyabb iskoláját. Ez egy street dance olimpia. Minden évben ott vagyok. A világ minden tájáról, több mint ötven országból a legjobb táncosok, tanárok, a stílus teremtői és továbbfejlesztői vannak jelen a ma már Phoenixben rendezett programsorozaton.

A hiphopkultúra maga a kirobbanó energia, és minden eleme az önkifejezés erőteljes formája.

A szövegmondás (a rap), a festés (a graffiti), a zene komponálása (dj) és a tánc: a hiphopkultúrának – tizenkét, hivatalosan is elfogadott táncválfajával – ma már történelme van. Ezen az eseményen mindenfajta tudással teleszívom magam, és úgy jövök haza, hogy lelőhetetlenül tudom tovább tenni a dolgom, mert újra és újra elvarázsol a műfaj, melyet 2005-ben az amerikai szenátus hivatalosan is elfogadott mint a kultúra egy formáját.

E kultúra jól ismert ars poeticája, a „peace, love and respect” (béke, szeretet és tisztelet) a hetvenes években Bronxban a túlélést jelentette a nyomorban élő fiatalok számára. Számomra hasonló a színház világához, hiszen ugyanúgy megjelenik benne a tánc, a szöveg és az írás, illetve a komponálás. Ilyen módon mondhatom, hogy a színpadi és az utcai műfaj oda-vissza inspirál.

Hogyan kerültél újból Afrikába, és lett a dologból olyan
komoly szerelem, hogy ma már nem Magyarország, hanem Zanzibár jelenti számodra
az otthont?

Miközben lázasan dolgoztam és kutattam a tánc világában, majdnem napra pontosan tíz évvel azután, hogy Afrika földjére léptem, egy reggel arra ébredtem, hogy vissza kell mennem oda. Semmi különös oka nem volt, csak hívást éreztem. Még aznap megláttam egy hirdetést, hogy body art tábort indítanak, és egy szafari közbeiktatásával Zanzibár szigete a cél. Nem volt kérdés, és Zanzibárba visszatérve olyan érzésem volt, mintha hazamentem volna. Tíz év után is megismertek, örültek nekem, és olyan csodásan éreztem magam, hogy úgy döntöttem, minden évben, amikor elég pénzt gyűjtök, visszamegyek.

Nyaralni jártál vagy dolgozni?

Mindig volt valami célja az utamnak, így például a Zanzibári Nemzetközi Filmfesztivál vagy egy-egy zenei fesztivál. Ám folyamatosan kerestem magamban az igazi okot, hogy miért kell odamennem évről évre.

Egy ilyen út során megismerkedtem egy tánccsapattal, amely a város egyik nyitott rendezvényhelyszínén gyakorolt. Elkezdtünk dolgozni, és máig tartó együttműködés indult köztünk. Míg én a színház, a street és az önmenedzsment világára tanítom őket, ők az afro- és a törzsi táncokat oktatják nekem. Az afro szintén új kezdetet jelentett az életemben. Olyan ősenergiát közvetítő stílus, amely semmilyen komoly képzést nem igényel, csupán azt, hogy az ember teljesen átadja magát a zenének és a lüktetésnek. Ez igazi kihívás, messze nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik.

Ezért mentél ki minden évben? Ez volt az, amit annyira
kerestél?

Többek között. Kiszakadtam, feltöltődtem és fejlődtem,
ahányszor csak Zanzibáron időztem. Közben a munkásságomban eljött az a
pillanat, amire mindig vágytam. Ahányszor a szegedi szabadtérin játszottam,
mindig nagy hatást gyakorolt rám ez a szakrális tér. Függő vagyok: itt dolgozni
táplálék számomra, és óriási vágyam volt egyszer a Dóm téren alkotni. Az eddigi
koreográfusi karrierem csúcsát az jelentette, amikor Somogyi Szilárd rendező felkért
a Titanic koreográfiáinak megalkotására. Akkor, negyvenévesen
úgy éreztem, hogy ha soha semmi mást nem teszek le az asztalra koreográfusi
mivoltomban, már akkor is boldog leszek.

Megcsináltad. Boldog lettél? Boldog vagy?

Igen. Az lettem. Az elmúlt másfél évnyi pandémia miatt kialakult kulturális fuldoklás borzalmas volt, ezért így még jobban felértékelődik bennem a Titanic által megélt kiteljesedés. Persze mindig van tovább: amikor egy álmod teljesül, jön a következő. Ez azonban olyan eksztatikus élményt jelentett, hogy a bemutató után úgy döntöttem, ezúttal nyaralni megyek Zanzibárra. És akkor ott szembejött velem a szerelem. A kapcsolatból csodálatos kisfiam született, aki nemrég múlt egyéves. Ma már tudom: miatta vezetett az utam Afrikába. Dolgom van ott, ami nem áll messze attól, amit itthon csinálok.

Zanzibáron rettentő sok tehetséges gyerek, fiatal van. Mindenki jól táncol, a vérükben van a mozgás. Ahogy járni, azonnal táncolni is tudnak. Viszont nincs vezetett képzés, tánciskola, a kormány még nem támogatja az ilyen kezdeményezéseket. Zanzibárnak nincs külön apparátusa ezzel foglalkozni, ezért nekem az a küldetésem, hogy ne hagyjam elkallódni ezeket a tehetséges gyerekeket; ne az utcán lézengjenek, legyen mit csinálniuk. A terveim egyike, hogy megalapítom az első hivatalos tánciskolát, összegyűjtöm és elkezdem képezni őket. Ha csak azt adom az életükhöz, hogy négy-nyolc évet tanulással tölthetnek, és utána el tudnak helyezkedni külföldön, már megérte. A vallási különbségek, a különböző kultúrák és a mentális nehézségek ellenére sokat nyerhetnek ezzel az iskolával.

Boldog kettősségben élem az életem itt és ott egyaránt. Bárki számára elérhető vagyok Magyarországról, és megtisztelő, ha valaki úgy érzi, hogy arra a spektrumú tudásra van szüksége, amivel én rendelkezem. Mégis:

Afrika az a hely, ami egyszerre megnyugtat, lenyűgöz, inspirál és életenergiát ad.

Az ott élő embereknek nincsenek felesleges kiadásaik, egészségesen táplálkoznak, tiszteletben tartják egymást, a fiatalok szívesen hallgatják az időseket – egészen más a mentalitás, mint nálunk. Elfogadóak, állandóan mosolyognak, színes ruhákban járnak. Bárhová nézel, magát az életet látod.

Amikor 19 évesen először ott jártam, rájöttem: egyáltalán nem természetes például, hogy csapvizet ihatsz. Olyan megvilágosodásokban volt részem, annyira átformálódott az értékrendem, hogy ez alapján úgy gondolom, mindenkinek érdemes lenne egyszer Afrikába jönnie, hogy tudja értékelni, amije van. Sajnos azt tapasztalom, hogy itthon elképesztő pazarlás folyik, és néha már nem is emberszerű, ahogy az itt élők egymással viselkednek.

Milyen munkák várnak rád itthon, és milyenek odakint? Pár
hónapja láttam a közösségi oldaladon, hogy bárkit szívesen vendégül látsz,
kalauzolsz Afrikában. Milyen ritmusban éled ezt a kettősséget?

A Covid miatt a kisfiam édesapja nem kaphatott vízumot, hogy idejöhessen, miután a kicsi megszületett, ezért amikor öt és fél hónapos lett, én úgy döntöttem, hogy végleg kiköltöztünk Zanzibárra, és azóta ott van az otthonom. Amint a pandémia szorítása engedett, rögtön kaptam itthonról felkéréseket.

A Szegedi Szabadtéri Játékok újszegedi színpadán pár napja mutattuk be a Scapin furfangjait Herczeg T. Tamás rendezésében, hamarosan a Rómeó és Júlia koncertszerű előadásában szerepelek az Arénában, és az év végén egy igazi kuriózumnak számító, igencsak friss Broadway-musicalt koreografálok a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának Idétlen időkig címmel. Egyáltalán nem hátráltat, hogy Afrikában élek, bármikor szívesen utazom oda-vissza. Az, hogy ott lakom, és ide is jövök dolgozni, számomra teljesen természetes.

Nagyon jól ismerem Zanzibár szigetét, annak igazi, nem csak a turisták számára bemutatott oldalát. Olyan kis létszámú utakat szervezek, amik ezen alapulnak. Speciális fűszertúrákat, közös festést helyi festővel, ékszerkészítést maszáj hölggyel, főzést szuahéli szakáccsal – rám jellemzően egyfajta „művészi” utakat, élményeket szervezek. Jó jel, hogy már visszatérő vendégeim is vannak.

Ott kint minden nap után úgy érzem magam, mint egy-egy előadás végén a tapsnál: mindenki boldog, és örökre a szívükben él az élmény. Nem vagyok már annyit aktívan színpadon, és a legjobban az előadás utáni taps hiányzik, mert az számomra igazi extázist jelentett. Ha egy zanzibári nap során zsigerig hatoló örömöt tudok szerezni embereknek, akkor az ő mosolyuk számomra a taps.