A karmesterkurzusok hangszere a kezdetek óta a Savaria Szimfonikus Zenekar, akik edzetten és meglehetősen rugalmasan idomulnak mindig a dirigensek vetésforgójához. Néha ugyan a megszokás vitte a szólamokat, ilyenkor erőlködni kellett a dirigensnek, hogy kizökkentse a megszokott mederből a zenészeket, de ez is hozzátartozik a tanuláshoz. Mint az is, ahogy a professzorok pillanatok alatt tettenérik a kihagyott ziccereket, kiszúrják a hibákat, amik fölött az ifjak elsiklanak, és harmóniába hozzák az eltolódott hangzásarányokat. A zenekar rutinja egyben azt is jelenti, hogy nehezebb megítélni a karmesterek teljesítményét, nem buktatják le őket, nem rontják el a belépést egy rossz beintés vagy annak hiánya miatt, ami igazán elárulja a dirigenseket, az a tempó, azzal nem tud szembemenni a zenekar. A zárókoncert anyaga volt a kurzusoké is, azaz egy tíznapos próbaperiódus alkotta a tananyagot. Nagyon tanulságos végignézni, mi is teszi igazán a jó karmestert: a darab kiváló ismerete, a jó kéz vagy a szuggesztivitás. Álnaív kérdésemre a határozott válasz természetesen a három kombinációja, mégis az utóbbi talán a legmeghatározóbb. Bár elhangzott néha a kritikus megjegyzés, hogy a karmesternek azért van keze, hogy azzal be- vagy leintsen, mégis a személyiség átütő ereje a legfontosabb. Liszt Két epizód Lenau Faustjából című művét ketten vezényelték, az elsőt a román Matei Pop kissé vértelenül, karakter nélkül, kicsit enerváltan. Belőle éppen az a szuggesztivitás hiányzott, ami a már sok éve visszatérő olasz Federico Crisanazt annyira jellemzi, aki erőteljes személyiségével, energikusságával mindent kihozott a második epizódból. Ura volt a zenekarnak, nem sodródott vele. Látván őt az elmúlt évek során, fejlődése szembeszökő, ebben az itteni mesterkurzusok is nyilván szerepet játszanak. Kodály Fölszállott a páva című variációin hárman osztoztak: Bánfi Balázs és az olaszok: Paolo Casiraghi és Silvano Mangiapelo. Életemben ilyen hosszú Páva-variációt nem hallottam, egy elnyújtott rétestészta vált belőle, ami főként Casiraghin múlt, ő leültette a darabot, végtelenítette szinte, és ebből Mangiapelo sem hozta ki, aki úgy vezényel, mintha aludna. Sok volt a pontatlanság, a csúnya belépés, a záró rész fortéja nem az volt, hanem egy túlhabzó őrjöngés. A két olasz nem találta meg az arányokat.
Bartók Táncszvitjét Hollókői Huba és két fiatal nő dirigálta, a pakisztáni származású, dán Maria Badstue és a tajvani Hui-Chin Wu. Ez a trió volt egységként a legjobb, a magyar fiú lendületesen kezdett, keze is precíz, elgondolása is jó. Badstue pálca nélkül vezényelt, de nem is kellett neki, ilyen dirigens kezet még sosem láttam: olyan, mint egy keleti táncosnőé, mint egy virág, hosszú ujjai végtelenül kifejezőek és finom, apró jelzéseket adnak. A babért itt az utolsó dirigensnek adnám: Wu energikus, a törékeny lány nem riadt meg a hatalmas zenekartól, sem Bartók sodró lendületétől, uralta mindkettőt. A Táncszvit nagyszerű pontot tett a táncmotívum köré font 28. fesztivál végére.
