A budapesti Brit Nagykövetség, a Rock Against Racism (RAR) és a Love Music Hate Racism (LMHR) elnevezésű brit rasszizmusellenes mozgalmak keresték fel idén a Sziget szervezőit azzal a szándékkal, hogy a mai Magyarországon elburjánzó szélsőséges megnyilvánulások ellen a bevált brit módszerrel tegyenek közösen valamit. Éppen itt volt az ideje, hogy tanuljunk valamit. Náluk bevált a rockzenés demonstráció, hiszen szép karriert futott be a hetvenes évektől kezdve a Nemzeti Front elnevezésű szélsőjobboldali politikai mozgalom ellenében létrejött zenés összefogás, amelynek olyan világsztárok is a résztvevői voltak, mint a Clash zenekar. Míg nálunk egyelőre nem, a briteknél létezik, kifejezetten a rasszistákat támadó tartalmakat közvetítő sztárcsapat. Gondoljunk csak a számos alkalommal a Szigeten is fellépett Chumbawambára, akik megmondták, hogy addig nem nyugszanak, amíg egyetlen náci is él a Föld kerekén. A koncertjeik összekötőszövegeiben is egyértelműen kifejezésre juttatták szándékaikat, és gondolom, a mai napig is kíméletlenek a sötétség erőivel, hiába írják azt róluk érdemeik elismerése nélkül a romantikus magyar újságírók, hogy vén hippik lettek. Hát merje utánuk csinálni ezt itt valaki. Nekünk nincsenek antirasszista punkzenekaraink, viszont számos antiszemita, cigánygyűlölő csapattal "dicsekedhetünk".
Így a Sziget antirasszista napjának magyar felhozatala zenében a szokásos fesztiválsztárság, akárcsak a tavalyi Magyar dal napján, ugyanazok a bandák, akikről lehet tudni, hogy van bennük némi társadalmi felelősségvállalás, vagyis politikai szempontból is szalonképesek. Bár nem hiszek abban, hogy a művészetnek úgy általában propaganda alapúnak kéne lennie, abban igen, hogy a radikális és következetes mondanivaló igazabbá teszi. Az elefántcsonttornyoknak ilyen időkben le kell omlaniuk, mert különben zsebre vág minket a történelem, ahogy a nemzet, itt épp antirasszistaként megjelent egykori csótánya, jelenlegi csalogánya mondaná.
Amikor egy demokráciában gyilkosságoktól sem riadnak vissza a fajgyűlölők, akkor a kulturális minimum annyi, hogy szót emeljenek ez ellen a hangadók, akiket fiatalok ezrei hallgatnak szívesen. A rockzene amúgy is a leggyorsabb közvetítő közeg, ezért például nagyon pozitív vállalkozásnak tartom ezt az antirasszista napot, minden bénaságával, főleg, hogy politikai szimpátiától függetlenül léphettek fel itt a zenekarok. Annyian biztos nem voltak, mint a Viktória parkban egy-egy megmozduláson az angolok, de lelkesen csápoltak a Quimbynek a Quimby-rajongók, a Zanzibárnak a Zanzibár-fanok, Nagy Ferónak meg mindenki, aki valaha táncolt az Utálom az egész XX. századot című számra. Szem nem maradt szárazon, holott ironikusnak tűnt, amikor Feró belekezdett a Magyar vagyok, magyarnak születtem kezdetű strófába, de istenem, hát ez a zene ereje. A Magyar Szigeten ugyanilyen lelkesen fogadják majd, bár lehet, hogy az Egészséges Fejbőr zenekar például nem fogja helyeselni, hogy lepaktált a szabadságot hirdető popsztárokkal egy ilyen multikulturális rendezvény kapcsán. Kérem, a zene mindenkié, ahogy egy másik nagy rákendroll-klasszikus mondta volt.
A topzenekarok tehát a Kispáltól az Anima Sound Systemig lenyomtak két-két számot, aztán nyilatkoztak a médiának, a rövid koncertek között pedig Novák Péter, az örök műsorvezető olvasott fel irodalmi idézeteket, vagy az Emberi jogok nyilatkozatából részleteket. Ügyes reklámfilmeket vetítettek nemzetközi hírű zenészek kompakt üzeneteivel, de nem volt olyan, hogy valaki feltartotta volna a középső ujját, és azt mondta volna, hogy húzzatok már a vérbe, kedves erőszakosak. Békésen, csendesen zajlott a demonstráció, és akár a mozgalom erre az alkalomra tervezett logója, kicsit jelentéktelen, olyan pán-keleteurópai. Vigyorgok, nemet mondok a rasszizmusra, oszt' jól van, azt sem tudom mit jelent. Meg az LGT-vel, ami tényleg minden eklektikus rendezvény megmentője, összekapaszkodok lélekben egy kicsit.
A zenészek mindig üzentek a tüstént fellépéseik végén, rendre felszólították a közönséget a szeretetre. Müller Péter Isolated formációjában pedig nagyon szimpatikus volt, hogy erre az alkalomra külön is foglalkozott azzal, hogy multikulturális legyen a projekt. De több erőt kívánnék ebbe rakni, ha már lehetőség van rá, mondjuk egy kőkemény cigány rapzenekart, vagy egy nemzetközi húzónevet, aki olyat játszik a színpadon, akár magyar zenészekkel jamben, órákig, hogy attól kódul minden szkínhed, és akkor jönnének többen a koncert miatt is. Így az adott zenekarok rajongói sem nagyon, hiszen láthatják majd a kedvenceiket a héten valamelyik színpadon, legalább egy órát, és nem két számot játszani. De tényleg, örülök annak is, hogy történt valami, ha csak egy nyugodt piknik is, ahol szépek és boldogok voltak az emberek, mert nem volt bennük féltékenység, indulat, kielégületlenség, és beteljesületlen szerelem, amiről a rasszizmus közvetve prédikál. Mindössze két-három nagymagyarország tetkós ólálkodott a környéken. Sajnálom, hogy nem vittem magammal az osztrák-magyar monarchiás pólómat, biztosan lett volna nagy sikere.
A Sziget Fesztivál pedig egyébként önmagában, antirasszista nap nélkül is arról szól, hogy jól el lehet egymást viselni jó zenék mellett és egy ideje a nyugat-európai fiataloktól közvetlenül tanulhatunk toleranciát. Szóval most kezdődik igazán és egy hétig tart a türelemtánc, aminek köszönhetően már évek óta van itt egy normálisabb rockzenés párbeszéd, amelynek nem szab gátat a politika.
