 |
| Fehér Anna Teréz és Koltai Róbert Gyuszi bácsi szerepében a Dés-Nemes-Koltai-Nógrádi: Sose halunk meg című zenés játékban, amelyet Szabó Máté rendezésében április 14-én mutattak be a József Attila Színházban. MTI Fotó: Kollányi Péter |
Az előadás szövegkönyvét Nógrádi Gábor jegyzi - társíróként pedig, akárcsak annak idején a filmben, Koltai Róbert szerepel. Aligha tévedek nagyot, ha úgy tippelek: elsősorban Koltai Róbert a mozgatórugója ennek az újkori színpadi reneszánsznak: újabb és újabb bőrök kerülnek le a hajdani sikerről.
Szolnokról a főszereplő Koltai mellett a rendező Szabó Máté is át lett mentve; Ari-Nagy Barbara dramaturg is, Bodor Johanna koreográfus is, valamint Kovács Yvette jelmezei is, de még Antal Csaba díszlete is - nyilván a színházi takarékosság jegyében... Ami e legutóbbit illeti, leginkább katasztrofális: két darabból összeszerkesztett, ormótlan, sárga lelátó-szerűség a lovit hivatott jelezni, de mivel egyébként útban van, hát belőle lesz a piac, alatta a fodrászüzlet, és még így is sokszor el kell dugni; például azért, hogy a silány fekete függöny előtt jelzésszerű konyhában, zsúrkocsiról feltálalva igazi levest lehessen enni, vagy hogy teljes pompájában kibontakozhasson a tánckar. Melynek tagjai korhű, vagyis retró jelmezeikhez egyforma, táncra alkalmas fekete cipőt viselnek...
Az előadás első fele kifejezetten kínos; nemcsak azért, mert a zenés játék szokásos dramaturgiája minduntalan megbicsaklik, és lötyögnek a zenéket összekötő jelenetek; nemcsak azért, mert a színészek jelentős része még Bodor Johanna könnyített koreográfiáját sem képes megcsinálni, és nem is csak azért, mert a felvételről szóló zene messze a legprofibb eleme a játéknak, melyet sem az ének, sem a játék nem képes utolérni. Hanem elsősorban is azért, mert a rendező görcsösen ötletel, figurateremtés helyett markírozás folyik, a színészek illusztratív játékkal igyekeznek fölidézni a hatvanas évek atmoszféráját, amelyet Dés László zenéje játszi könnyedséggel egyszerűen újrateremt. A színház avítt, a zene új.
Koltai Róbert például tizennégy évvel ezelőtti önmagát koppintja - Gyuszi bácsija ilyenformán sikerületlen klón; szó sincs az ismertetőben beharangozott "magyar Svejkről", de még a filmbéli nagyszabású kisemberről sem: egy szenvedélybeteg lejmista tanítja életöröm-mímelésre fiatal unokaöccsét.
Az Imit játszó fiatal színész, Szabó Kimmel Tamás e.h. az első részben tanácstalanul téblábol és lötyög a tánckar mellett, és igyekszik visszhangozni a fáradt poénokat. A második részben azután kiderül róla, hogy képességes színész - jut neki néhány villanás, és egy szép dal. Szép dalból amúgy jutott egy Fehér Annának is - Gyuszi bácsi régi szerelme, a megfáradt Teréz azonban nem bírta hanggal és átéléssel.
Volt egyetlen parádés-szép jelenet: a Mignon presszóban üldögélt a lepukkant, romos valahai válogatott focista, Balog II. Andorai Péter súlyos jelenléte, szinte mozdulatlanul is erőteljes alakítása és a darab egyik legszebb dala - Legyen úgy a címe, sláger lesz, biztosan - egyszercsak sorsról, történelemről beszélt. Érdekes, hogy itt még a díszlet, a világítás és a mozgás is jó volt - társul szegődött a zene teremtő képességéhez. Aztán egy régi Dés-zene is felcsillant...
A Nagy utazástól féltem nagyon - belülről Presser Gábor hangját hallottam, a színpadon kórus énekelt. Aztán felsírt Dés szaxofonja - és a zene lejátszotta a színházat a fináléra.
