Kerek születésnapot ünnepel október 25-én, ez pedig jó alkalom arra, hogy visszatekintsünk eddigi pályájára és életútjára. Hatéves volt, mikor elkezdett zongorázni. Mi ösztönözte arra, hogy már ilyen fiatalon elkezdjen a zenével foglalkozni?
Ez egyrészt családi indíttatás volt, hiszen édesanyám öccse is muzsikus, másrészt állítólag még kétéves sem voltam, mikor elég egyértelmű jeleket küldtem a környezetemnek arról, hogy fontos számomra a zene. Tehát az, hogy zenélni kezdjek, evidens volt. Hatévesen kezdtem el zongorán tanulni, előtte viszont zeneóvodába jártam, amely nem rendes óvodát jelent, hanem heti kétszeri foglalkozást, amolyan játékos szolfézsórát. Nem is volt kérdés, hogy nekem dolgom lesz a zenével?
Először zeneszerzést tanult a Bartók Béla Konzervatóriumban, majd elvégezte a zeneszerzés és a karmesterképző szakot is. Mikor fogalmazódott meg önben, hogy a karmesteri hivatást választja?
Másodéves zeneszerző tanszakos hallgató voltam, amikor írtam egy nagyon rossz művet, egy zongoraversenyt, amelyet a tanszaki koncerten mutattunk be. Rendkívül bonyolultra komponáltam, ezért egyetlen karmester sem vállalta el, és akkor a zeneszerzés tanárom, Petrovics Emil azt mondta: akkor neked kell karmesterpálcát ragadnod! Én így is tettem és eljátszottuk a művet. Emlékszem, utána sorban jöttek oda hozzám gratulálni a nagy ikonok, professzorok: Balassa tanár úr, Szokolay Sándor, Vajda János, Orbán György, akik hosszasan rázogatták a kezem és ismételgették, milyen jól vezényeltem. Én pedig hiába kérdezgettem, milyen a mű, ők csak azt mondták, ?Zsolt, remekül vezényelt?. Ez tréfás történetnek hangzik, de valóban így zajlott, ám onnantól még két év kellett ahhoz, hogy rászánjam magam a felvételire. Úgyhogy én ötödéves zeneszerző tanszakos hallgató voltam, amikor elkezdtem a karmester tanszakot.
Több karmesterversenyen is nyert díjat, 1997-ben a Portugál Rádió Nemzetközi Karmesterversenyén, 1999-ben a 6. Nemzetközi Antonio Pedrotti Karmesterversenyen, Trentóban pedig első helyezést ért el. Mit jelentenek az ön számára ezek az elismerések?
Álságos lenne, ha azt mondanám: nem töltenek el büszkeséggel. De azt azért tudni kell, hogy a karmesterversenyek csak a szakma bizonyos elemeit próbálják mérhetővé tenni. Azt nem mondom, hogy egy ilyen verseny köszönőviszonyban sincs a szakmával, de azt igen, hogy nem a nagybetűs szakma. Tehát az, ha az ember jó, ne adj? Isten első helyezést ér el egy karmesterversenyen, még nem jelenti azt, hogy karmester is válik belőle. Ahhoz rengeteget kell dolgozni ? és sok évnek kell eltelnie. Említette a születésnapomat: furcsa módon ez határidő is az életemben. Lukács Ervin tanár úr sokat ismételgetett mondata visszhangzik a fülemben: ?egy karmester úgy negyven-ötven éves kor körül kezdődik, addig az ember csak ígéret?. Vagyis nekem nincs több időm.
Az 1997-es év különös jelentőséggel bír az ön életében: 1997 őszén Kocsis Zoltán zeneigazgató javaslatára a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmesterévé nevezték ki. Hogy emlékszik vissza, milyen érzés töltötte el, mikor megkapta ezt a kinevezést?
Egészen pontosan fel tudom idézni a helyzetet és a körülményeket, mivel én már az az előtti évadban is sokat dolgoztam meghívott vendégkarmesterként az akkor még az Állami Hangverseny Zenekar (ÁHZ) nevet viselő zenekarral, és tudtam, hogy változás előtt állnak: hosszú évek után megválnak Kobayashi Ken-Ichiro főzeneigazgatótól és új zeneigazgatóval, Gilbert Vargával kezdenek dolgozni. Ő viszont csak azzal a feltétellel vállalta el ezt a posztot, ha az érkezésére az akkor még jogilag nem önálló ÁHZ önállóvá válik. A történet pedig úgy szól, hogy ő szeptember 1-jén érkezett volna Magyarországra, ám mielőtt augusztus 27-én beült volna az autójába Svájcban, felhívta az akkori ÁHZ prominenseit és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ők azt felelték, hogy ?igen, kivéve, hogy az ÁHZ még nem önálló?. Ahogy említettem, ez volt az ő ideérkezésének feltétele, tehát el sem indult, így az ÁHZ, vagyis az ország első zenekara pedig ott állt egy évad kezdetén úgy, hogy nem volt kapitány a hajókormánynál. Mindez persze, mendemonda. Azt senki sem tudja, mi történt valójában, de ezt meséljük egymásnak.
Ez a történet pedig Kocsis Zoltán érkezésével folytatódik.
Igen, mindezek után ismét el kellett dönteni, ki álljon a hajókormánynál. Ki más, ha nem Kocsis Zoltán? ? tették fel a kérdést, és fel is hívták, hogy felkérjék a posztra. Ha jól tudom, két óra gondolkodási időt kért, majd két óra elteltével azt mondta: vállalja, de csak azzal a feltétellel, ha megkapja maga mellé Hamar Zsoltot. Amikor én ezt megtudtam másnap reggel, percekig nem kaptam levegőt. Nagyon jól ismertem őt, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy tudja, én ki vagyok. Igazán mélyen megérintett, hogy ez volt a feltétele az érkezésének. És azután hét évig dolgoztunk együtt. Csodálatos időszak volt, de egyszer csak azt éreztem, hogy előbbre kell lépnem, fejlődnöm kell. A karmesteri tevékenység fontos eleme az is, hogy tudni kell döntéseket hozni és azokért felelősséget vállalni. Én ezt meg is tettem, amikor elfogadtam a Pannon Filmharmonikusok meghívását és elmentem Pécsre zeneigazgatónak. Az ott töltött idő alatt viszont mindent elkövettem azért, hogy Pécsre csábítsam Zolit vendégkarmesternek. Ez nem volt könnyű feladat, de végül elcsábult és hosszú évekig, azt hiszem, egészen haláláig Pécsett volt.
Ha most visszatekint eddigi pályájára, hogy látja: elérte azokat a célokat, amelyeket kitűzött maga elé?
Nem tudok igazán jó választ adni, mert az életem nagy önmegismerési és önelfogadási folyamat. A legnehezebb feladat számomra az, hogy békét kössek önmagammal és reális célokat tűzzek ki magam elé. Nagyon sok elérhetetlen célt is megfogalmaztam az elmúlt huszonöt-harminc évben, azt pedig, hogy ezeket el tudtam engedni, egyfajta bölcsességként élem meg. De így is bőven van még cél és álom.
Európa számos zenei centrumában, valamint Japánban és az Egyesült Államokban is ismerik az ön nevét és gyakori vendég a külföldi zenei színtéren. Van esetleg olyan külföldi helyszín, amely különösen kedves a számára?
Hosszú ideig, hat évig voltam állandó karmester a Zürichi Operaházban, amely most is az, de abban az időben biztosan az egyik legjobb operaház volt a világon. Akkor ugyanis fantasztikus intendánsa volt Alexander Pereira személyében, aki jelenleg a milánói Scala intendánsa. Kiváló művészek: énekesek, karmesterek és rendezők adták egymásnak a kilincset. A Zürichi Operaházban dolgozni, ráadásul ebben az időszakban, óriási megtiszteltetés és élmény volt számomra.
Ehhez kapcsolódva: van olyan helyszín, ahol nagy vágya fellépni?
A Nemzeti Filharmonikusok élén igen. Nagy álmom, hogy legyen egy önálló bérletünk Bécsben a Konzerthausban, illetve Frankfurtban, az Alte Operben. Jó volna az NFZ élén eljutni New Yorkba, a Carnegie Hallba ? ez egyébként Kocsis Zoltánnak is nagy álma volt. De ha engem kérdez, egyes szám első személyben a karmestert, akkor azt mondhatom: nincs ilyen jellegű vágyam. Kihalt belőlem ez a fajta ambíció, és abban sem vagyok biztos, hogy örök életemben karmesterként kívánok élni.
A tavalyi év márciusától látja el a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatói feladatait. Milyen célkitűzésekkel kezdett bele ebbe a munkába?
Azt a tökéletességet, amelyet Kocsis Zoltán kétségkívül felépített, meg kívántam tölteni azokkal a finomságokkal, emberi esendőségekkel, amelyek számomra értelmet adnak a zenélésnek. Engem a tökéletesség kevésbé érdekel. A zenei előadó-művészeti perfekciót nem adnám fel, a célom azonban az, hogy meghonosítsam ennél az együttesnél azt a fajta flexibilitást, elasztikus zenélést, amelyet úgy imádok. Leegyszerűsítve ezt úgy fogalmaznám meg: az a célom, hogy kicsit mosolygósabbá tegyem az NFZ játékát. Ám ez nem minden. Azt gondolom ugyanis: ahhoz képest, hogy milyen fantasztikus zenészek, káprázatos tehetségek, megkerülhetetlen zenei személyiségek játszanak ebben az együttesben, az NFZ sem itthon, sem külföldön nincs megfelelőképpen pozícionálva. A feladat tehát az, hogy ezt az együttest eljuttassam oda, ahova predesztinálva van.
Hogy látja, miként lehet ezt megvalósítani?
Rengeteg munkával. De szükség van taktikai és stratégiai tervre is. Olyan támogatókat kellene megnyernünk, akik hisznek bennünk. Visszatérve az álmokra: jó lenne azt érezni, hogy azok a döntéshozók, akik ma itthon és külföldön meghatározzák a kultúra életét, igazán hisznek bennünk. Ezért persze, dolgozni kell, de mi éppen ezt tesszük.
A Nemzeti Filharmonikusok Haydn-sorozata a születésnapján, október 25-én indul az ön vezényletével.
Az alaprepertoár origója Beethoven. Aki jól játszik Beethovent, nagy eséllyel mindkét irányba ki tud tekinteni az időben, tehát jól fog játszani Brahmsot, Mozartot, Richard Strausst és Haydnt is. Haydn pedig nagyon speciális szerző, akinek az életműve különleges és gazdag ? nem csak a mennyiségét tekintve. Haydn azon kevés zeneszerzők egyike, akiknek egészen biztos, hogy fantasztikus humoruk volt. Nincs tíz olyan perc a Haydn-életműben, amelyben nem találunk ? és most szándékosan használom ezt az ide nem illő szót ? poént. A humora pedig rendkívül intellektuális. Ez már önmagában is kiemelkedően különlegessé teszi, ám engem más is foglalkoztatott. Gondoljunk csak egy pillanatra Händelre! Nemzeti szerzőként tekintenek rá Angliában annak ellenére, hogy nem angol zeneszerző, csak ott élt. Mi miért nem tekintünk magyar zeneszerzőként Haydnra? Hiszen itt élt és meghatározó alakja volt az Esterházy-család udvarának. Mária Terézia írja egy helyütt, hogy aki jó operaelőadást akar hallani, annak Eszterházára kell ellátogatnia. Haydn ugyanis fantasztikus operaéletet hozott létre ott, de sajnos csak néhány báboperájának maradt meg a partitúrája, ami nagy veszteség.
A Haydn-sorozatról szólva: különleges zenei képességek kellenek ahhoz, hogy valaki Haydnt játsszon, ám úgy vélem, éppen ezen képességek megcsillogtatása segíthet a célunk megvalósításában, vagyis abban, hogy mosolygósabbá varázsoljuk a zenénket. Haydnt játszani csak mosolygósan lehet. És itt most nem a humorra gondolok, hanem az érzékenységre, illetve az egymásra figyelésre. Miközben Haydn zenéjét játsszuk, megtanulunk eggyé válni. Így a koncert nem húsz-harminc kiváló muzsikus egyidejű zenélése lesz, hanem a zenekar eggyé válása.
Ehhez tökéletes helyszín a Festetics Palota ékköve, a Tükörterem.
Ez a gyönyörű helyszín valóban illik Haydn zenéjéhez és szellemiségéhez. Őszintén bíztatok mindenkit, hogy jöjjön el, és nemcsak azért, hogy meghallgasson minket, hanem azért is, hogy megnézze ezt a csodálatos termet.
Van még olyan bérlet, amelyet a Nemzeti Filharmonikusok jelenlegi évadából mindenképpen a közönség figyelmébe ajánlana?
Mindegyik a kedvencem! Ugyanakkor megemlíteném a Gin-tonic Kortárs + Jazz bérletet, amely újdonságnak számít a zenekar repertoárjában. Ebben a bérletsorozatban kortárs műveket játszunk olyan ifjú szerzőktől, akiktől nem áll távol a jazz szellemisége. A hazai jazzélet kiválóságai ? Szakcsi Lakatos Béla, Dés László, Lukács Miklós ? zenélnek majd velünk, pontosabban meghallgatják a mi játékunkat, majd arra reflektálnak. Tehát nem egyidejűleg játszunk, ám kiegészítjük egymás zenéjét, érdekes ízeket adva a hallgatónak. Nagy lelkesedéssel készülünk ezekre a koncertekre és azt reméljük, hogy a hallgatók örömmel fogadják majd ezt az újdonságot.
A Nemzeti Filharmonikusok 2018/2019-es évadának bérleteiről ITT találnak részletes információt.
A jegyvásárlással kapcsolatos információk pedig ITT találhatók.
Tóth Eszter
Fotó: Csákvári Zsigmond
