Kézenfekvő a két művészeti szomszédvár kapcsolatának szorosabbá fűzése. A MüPa kezdettől fogva szorgalmazta is ezt, de a kölcsönös közeledés sokáig elmaradt. Alföldi Róbert már igazgatói pályázatában is megfogalmazta a kooperáció gondolatát, s a tervből azóta sok minden megvalósult. Az együttműködés újabb, látványos eseménye az első valóban közös produkció létrejötte, amelynek premierje nem is a Nemzeti Színházban, hanem a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában zajlott le.
Talán ez a tény is közrejátszhatott abban, hogy az Ármány és szerelem-előadás egyik főszereplője egy szimfonikus kamarazenekar lett. A színpadon úgy helyezkednek el az Óbudai Danubia Zenekar tagjai, hogy köztük szélesebb-keskenyebb járások maradjanak, ahol a színészek közlekedhetnek. A karmesteri magasított szék és kottaállvány nemcsak a zenekar irányításának, hanem a dráma lebonyolításának is centruma, a lényeges mozzanatok ide koncentrálódnak. A zenekar tehát élő díszlet, része a színpadi játéknak. A színészek időnként Silló István karmestert vagy a zenészek egyikét-másikát tessékelik arrébb, hogy helyükre ülve kitágítsák a játék leszűkített terét. Amikor belép von Walter miniszterelnök, a zenészek tisztelettudóan felállnak, a színészek bevonják őket a játékba, többször hozzájuk fordulva, a mondatokat mintegy nekik címezve oldják a megmaradt monológokat, a dirigens pótolja a komornyik és inas szerepeket, s ő jelenti be az érkezőket és így tovább.
A zenekar elsődleges feladata természetesen a muzsikálás. A rendező, Alföldi Róbert és Vörös Róbert dramaturg radikálisan meghúzta a művet, a sok-sok monológot vagy monológhosszúságú replikákat megkurtították, a szituációkat lényegükig lecsupaszították, ezáltal a dráma ma már nehezen elfogadható patetikussága, szenvelgése és bőbeszédűsége eltűnt. Ennek érzelmi ellensúlyozására szolgál a produkció szerves részét képező zene. Bella Máté rafinált, egyszerre XVIII. századi és mai hangzású művet komponált, amely nem kísérőzene, hanem a dramaturgia döntő összetevője: szereplőket jellemez, szituációkat előrevetít és megerősít, az előadást kvázi-operai dimenzióba billenti. A zene és a dráma kapcsolatának két legérzékletesebb példája, hogy a piperkőc, udvari pojáca, von Kalb énekes szerep lett, illetve Ferdinánd a Lujzával lezajló veszekedési jelenetében, tehetetlen dühében nem egy hegedűt fog és azon próbál - ahogy a szerzői utasítás előírja -, hanem a zenekar élére áll, és egyre vehemensebben, egyre zavarodottabban dirigálja a mind viharosabb szólamokat.
Ez a tényleges és zenei tér lehetetlenné teszi a dráma (kis)realista megszólaltatását. Mivel a mozgás és helyváltoztatás lehetősége minimális, felerősödik a szöveg s annak interpretálása. Ha jól számolom, ez Alföldi ötödik Schiller-rendezése, s ebben hagyatkozik leginkább a drámai textusra. Forgách András új fordítása jól szolgálja a rendezői elképzelést, mesterien lavírozva az emelkedettség és a lazaság között (bár néhány túlságosan mai kiszólás idegenül hat). Alföldi a szituációkról minden sallangot lehánt, s csak módjával enged a rendezői ötletek csábításának. Ebben a közegben a színészi játék is a lényegre szorítkozik, hiszen a szcenírozott oratorikus forma a helyzetek nagyon koncentrált és intenzív megjelenítését követeli, s e követelménynek a társulat tagjai maradéktalanul eleget tesznek.
Hollósi Frigyes Millere az önérzetes kisember ellentmondásos alakját testesíti meg. Lányával és feleségével egyszerre keménykedő és engedékeny, Wurmmal maga is úgy viselkedik, ahogy a sokat szidott felesége, de amikor a miniszterelnök megsérti, s ezért kiutasítja őt a házából, pátosz nélkül válik tragikus hőssé, hogy pár jelenettel később a Ferdinándtól kapott aranyak bűvöletében ismét kispolgárrá változzék. Molnár Piroska Millernéjében nem a rangkórság a döntő, hanem a józanság, ahogy a lánya sorsát szem előtt tartja. Titok övezi, eltűnt a locskafecskesége, többet tud, mint amennyit mond. Súlyos alakítás, amelyet megkoronáz az előadás befejezése: a fiatalok halála után és a két apa döbbenetét követően Molnár Piroska lassan középre jön, és a Mahler-féle Gyermekgyászdalok egyikét énekli el.
Lady Milford Básti Juli színészi remeklése, a szerep minden árnyalatát, a női esendőséget, kiszolgáltatottságot, szerelmet, hatalmat, önfeláldozást érzékletesen megmutatja. Komornáját, Szophie-t Gáspár Kata alakítja. Hevér Gábor visszafogott eszközökkel is jelentőssé teszi Wurm féregszerű figuráját. A kontratenor szólamban megírt von Kalbot Vásáry André énekli és játssza - remekül. Egyedül ő visel korabeli öltözetet és fehér parókát, Gyarmathy Ágnes a többieket stilizált, a XVIII. századi viseletre csupán utaló ruhákba öltözteti.
Kulka János von Waltert öntelt, a pozícióját megingathatatlannak tartó, magának mindent megengedő, kissé hisztérikus reálpolitikusnak mutatja, akiben nyoma sincs az érzelemnek. Még a végső megrendülése sem igazi. Nem a mindenható intrikus, hanem egy félelmetes pojáca búvik meg Kulka miniszterelnökében, ettől némileg gyengül a fiával való konfliktus, de von Valter végső tragédiája is. Kulka tökéletesen megtestesíti a koncepció megkívánta figurát, kár őt böfögtetésre késztetni.
Ferdinánd és Lujza a Schiller-mű legnehezebb és persze leghálásabb szerepe. Nem láttam olyan Ármány és szerelem-előadást, amelyben - ha összességében sikerületlen volt is - a végső jelenetük ne váltott volna ki őszinte megrendülést, de odáig sok-sok szenvelgő jeleneten át jutnak el. Makranczi Zalán és Bánfalvi Eszter kettőse elkerüli a szentimentalizmust. Mindketten mai temperamentumú fiatalokat ábrázolnak, akikben az érzelmek, a szenvedélyek és a vad indulatok egyszerre dúlnak. Haláluk, összefonódásuk az előadás szép záró pillanata.
A rendezői megközelítése csak akkor éri el hatását, ha Schiller- Forgách András szövege élteti az előadást, ha e szöveg eljut a nézőhöz. A színészek - a mai színházi gyakorlatban szokatlanul - pontosan értelmezetten, szépen és érthetően interpretálták a szöveget. Ám amikor a jelenet alatt megszólal a zenekar is, többnyire - s a drámai forrpontokon mindig - egy szót sem hallani-érteni - legalábbis a 16. sorban, ahova a kritikust ültették.
