Zenei meditáció - WAYNE SHORTER QUARTET

 

A hetvenöt éves Wayne Shorter a jazz legendás korszakának egyik utolsó mohikánja, ahogy mondani szokás. Pályája elején Art Blakey Jazz Messengers-ében játszott, ahol zenei vezetővé is előlépett, majd (éveken át érkező meghívások után) elfoglalta a saját zenekart alapító John Coltrane helyét Miles Davis kvintettjében. Sokat komponált Davis számára, és ekkorra már félreismerhetetlen stílusú hard-bop kompozíciók kerültek ki keze alól. Jellemzője lett, hogy pontosan megírja az összes szólamot, és előre a fejében van, melyik hangszernek hogyan és mit kell játszania. Bonyolult, elsőre nem feltétlenül átlátható, mégis rendezett zenei szabályok szerint dolgozott, ahogy Miles Davis mondta: "a zenei szabadság számára azt jelentette: ismerd a szabályokat, hogy aztán képes légy ízlésed és kedved szerint formálni őket." Davis csapatában eleinte kizárólag tenorszaxofonon játszott, de ebben a formációban kezdett szopránszaxofonozni is. 

 

Folyamatosan készített szóló felvételeket is, majd a szintén Miles Davis csapatában játszó Joe Zawinullal megalapította a Weather Reportot, és számos stílusban készített futurisztikus jazzfelvételeket, albumokat. A szólófelvételek továbbra sem maradtak el, de rendszeresen dolgozott Joni Mitchellel, Carlos Santanával, Herbie Hancockkal, sőt filmen is szerepelt: jazzmuzsikust játszott Bertrand Tavernier Round Midnight című, nagyszerű alkotásában. Közben néha évekre eltűnt.

 

Legutóbbi jelentkezése a quartet, amellyel visszatért az akusztikus hangzáshoz, és amellyel most Budapesten is fellépett. Társait a fiatalabb generációból választotta: a zongorista a panamai származású Danilo Perez, a dobos Brian Blade (aki a szó szoros értelmében szétütötte hangszerét a koncerten), a bőgős pedig az a John Patitucci, aki szólóban is a jazz élvonalához tartozik. Amellett, hogy Herbie Hancock, Chick Corea, Stan Getz és Wynton Marsalis társaságában muzsikál, számos popelőadóval is együttműködött (Sting, Natalie Cole, Bon Jovi, hogy csak néhányat említsünk). Ez a négy ember olyan szervesen együtt mozgó és gondolkodó együttest alkotott szerda este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy még a fusion jazzre kevésbé nyitottakat is percek alatt beszippantotta a hangörvény. Shorter természetesen nem a standardekre éhes, közben borozgató, cigarettázgató, csevegő vacsorazene kedvelőinek játszik. Vele együtt kell gondolkodni: feszesen komponált, ritmusában és hangulatában folyamatosan változó, lüktető, majd lecsendesedő futamai akkor hatnak, ha az ember tökéletesen átadja magát az élménynek - ezért sem volt baj, hogy a koncertterem más esetben talán túl formálisnak ható terében, és nem egy klubban hallgattuk. A hangverseny egyetlen nagy egységet képezett, nem oszlott számokra, sőt, a jazzben oly megszokott, szólók utáni tapsok sem tagolták. Legalábbis az erre tett kísérleteket mindig elfojtotta egy újabb zenei megszólalás. Egyik gondolat folyt át a másikba, oly módon, ahogyan az egyébként buddhista, és nagy irodalmi műveltségű művész szóban is kifejezi magát. Mintha megszűnt volna tér és idő: nyolcvan perccel később meglepetten eszméltünk fel, hogy vége, és hogy milyen sok idő telt el. Shorter is így lehetett ezzel, mert egy ponton az órájára nézett, és rövidesen lezárta a zenei eposzt.

 

A csendben figyelő közönség annál nagyobb lelkesedéssel hívta vissza a quartetet két ráadásra, amely persze már rövidebb lélegzetű volt. A záró, latinos tétellel búcsúzott el a közönségtől Shorter és csapata, és az előcsarnokban az ember elgondolkodott: miért olyan nehéz Pesten jazzklubot fenntartani, ha ilyen nagy és jó közönsége van ennek a muzsikának?