Legutóbbi jelentkezése a quartet, amellyel visszatért az akusztikus hangzáshoz, és amellyel most Budapesten is fellépett. Társait a fiatalabb generációból választotta: a zongorista a panamai származású Danilo Perez, a dobos Brian Blade (aki a szó szoros értelmében szétütötte hangszerét a koncerten), a bőgős pedig az a John Patitucci, aki szólóban is a jazz élvonalához tartozik. Amellett, hogy Herbie Hancock, Chick Corea, Stan Getz és Wynton Marsalis társaságában muzsikál, számos popelőadóval is együttműködött (Sting, Natalie Cole, Bon Jovi, hogy csak néhányat említsünk). Ez a négy ember olyan szervesen együtt mozgó és gondolkodó együttest alkotott szerda este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy még a fusion jazzre kevésbé nyitottakat is percek alatt beszippantotta a hangörvény. Shorter természetesen nem a standardekre éhes, közben borozgató, cigarettázgató, csevegő vacsorazene kedvelőinek játszik. Vele együtt kell gondolkodni: feszesen komponált, ritmusában és hangulatában folyamatosan változó, lüktető, majd lecsendesedő futamai akkor hatnak, ha az ember tökéletesen átadja magát az élménynek - ezért sem volt baj, hogy a koncertterem más esetben talán túl formálisnak ható terében, és nem egy klubban hallgattuk. A hangverseny egyetlen nagy egységet képezett, nem oszlott számokra, sőt, a jazzben oly megszokott, szólók utáni tapsok sem tagolták. Legalábbis az erre tett kísérleteket mindig elfojtotta egy újabb zenei megszólalás. Egyik gondolat folyt át a másikba, oly módon, ahogyan az egyébként buddhista, és nagy irodalmi műveltségű művész szóban is kifejezi magát. Mintha megszűnt volna tér és idő: nyolcvan perccel később meglepetten eszméltünk fel, hogy vége, és hogy milyen sok idő telt el. Shorter is így lehetett ezzel, mert egy ponton az órájára nézett, és rövidesen lezárta a zenei eposzt.
