'A zenekari zenészek bizonyos értelemben a művészvilág futószalagmunkásai. Mint a gyárakban robotoló munkások, arra vannak kényszerítve, hogy minden alkalommal pontosan ugyanazt és ugyanúgy adják elő. A módszer talán jó fogyasztási cikkek előállítására, de aligha lehet ihletett előadások titka. Hogyan kerülhetik el a zenekarokban rájuk váró kihívásokkal gyakorta elégedetlen hangszeres zenészek, hogy a próbák és előadások lélekölő taposómalma fásulttá tegye őket? A válasz rendkívül egyszerű: elég, ha tudatosan figyelmet fordítanak arra, hogy koncentráltak, felkészültek és újdonságokra nyitottak legyenek. Egy nemrég publikált tanulmány eredményei nemcsak a zenészek számára, hanem a közönség szempontjából is megfontolásra érdemesek" - írja a Miller-McCune kulturális magazin publicistája.
A szóban forgó tanulmány szerint, mely a Psychology of Music (Zenepszichológia) című folyóirat legutóbbi számában jelent meg, az újszerű egyéni megoldásokra és finoman kidolgozott részletekre fordított tudatos figyelem megváltoztatja a zenekarban, mint alkotóközösségben való játék minőségét, vagyis azt eredményezi, hogy az így megszólaltatott zenét élvezetesebb játszani és hallgatni is. A tudományközi együttműködés gyümölcseként megszületett dolgozatot Ellen Langer, a Harvard Egyetem pszichológusa, és Timothy Russell, az Arizonai Állami Egyetem zenei tanszékének tanára jegyzi. Langer több mint két évtizede a tudatos (vagyis az adott pillanat történéseit teljes kontroll alatt tartó) figyelem (mindfulness) jelenségét tanulmányozza. Russell professzor pedig, aki az egyetemi zenekarok mellett több Ohio állambeli profi együttes karmestere, régóta dolgozik azon, hogy Langer eredményeit a zenekari próbákon és a koncerttermekben kamatoztassa.
A pszichológus professzorasszony és csapata az egyetemi zenekarok - megcsömörlöttséghez még túl fiatal, de kétségkívül affelé tartó - zenészein, és Brahms Első szimfóniájának fináléján tesztelték a tudatos zenélés elméletét. Az első előadás előtt a karmester azt az utasítást adta zenészeinek, hogy gondoljanak a mű valaha hallott legkiválóbb előadására, és játsszanak úgy, ahogy a felvételen hallották. A második előadás előtt a zenekari tagok a korábbitól gyökeresen eltérő utasítás szerint, a lehető legkifinomultabb módon kellett játsszanak, új, finom részletekkel gazdagítva szólamukat. A két előadást a helyi kórus - zeneileg képzett, de nem profi énekesekből álló - tagjai hasonlították össze. Russell professzor szerint egyértelmű különbséget érzékeltek a két előadás között, és egybehangzóan az utóbbi, tudatosan megformált változatot részesítették előnyben. Maguk a zenészek is a második előadást találták élvezetesebbnek. Az előadók és a hallgatók hasonlóan indokolták döntésüket, és a szélesebb dinamikai skálát, pontosabb hangzást említették a második változat előnyei között. Összefoglalva: a legideálisabbnak tekintett előadás leutánzására tett kísérlet unalmasnak, míg az újszerű részletmegoldásokat kereső előadás felszabadító erővel hatott. És, ami még fontosabb, nem vezetett a fegyelem fellazuláshoz. Russell professzor és zenekara két másik művel is kipróbálta az összehasonlítást, és hasonló eredményre jutottak.
A kutatást vezető pszichológusnő rámutatott, hogy amikor az alapvetően ugyanolyan előadásra utasított zenészeknek megengedték, hogy mindent saját - persze egymástól eltérő - elképzeléseik szerint formáljanak meg, sokkal jobbnak bizonyult az együttes játék is. Más csapatmunkára épülő munkahelyen is jellemző, hogy a vezetők megrettennek attól, hogy önállóságot biztosítsanak alkalmazottainak. Pedig ha időnként saját elképzeléseik szerint engednék őket dolgozni - tette hozzá Langer -, összehangoltan javulna a teljesítmény és a minőség. A pszichológusnő szerint - aki maga bevallotta, hogy nem elég vájtfülű ahhoz, hogy a kétféle előadás között különbséget tudjon tenni - a tudatos és figyelmes előadásmód átszellemültebb előadást eredményezett. Megdőlni látszik tehát az a vélekedés, hogy az ösztönös zenészek előadása jobb, mint a minden apró részletet kidolgozó előadóművészeké. Persze a szerzőpáros tisztában van azzal, hogy a vizsgálatot egy befutott zenészekből álló zenekarral is célszerű volna elvégezni, ám ezt a profi együttesek meglehetősen zárt világa nehezen teszi kivitelezhetővé.
Eddig az amerikai tanulmány.
A szerzők azonban mintha figyelmen kívül hagytak volna néhány apróságot. Nincs-e vajon középút az etalonnak tartott felvétel hallás utáni és ráadásul emlékezetből történő leutánzása, valamint a tökéletes egyformaságra törekvő, gépies betanító-karmesternek való vak és lelketlen engedelmeskedés között? Egyáltalán, jobban elsajátítható egy zenekari szólam hallás után, mint a kotta aprólékos zenei megvalósítása útján? Egyáltalán, egyforma részletességgel hallható minden szólam a lemezfelvételeken? Vagy mennyire hiteles egy nem különösebben neves amerikai egyetem zenekara, a helyi kórus, mint referenciahallgatóság és egy zenéhez bevallottan nem értő pszichológus mint szakértő? És vajon milyen eredmények születtek volna a párizsi Conservatoire hallgatói, vagy mondjuk az Amsterdam Baroque Orchestra tagjai körében?
A kézenfekvő aggályok ellenére a kutatás üzenete nyilvánvalónak tűnik: a kreativitás képében megjelenített demokratikus szellemet próbálja becsempészni a kevéssé intuitív, vagy saját interpretációjukhoz túlságosan is ragaszkodó karmesterek zsarnoksága alatt elfásuló (iskolai) zenekarok világába. És valljuk be, erre valóban nagy szükség volna.
