A kottát egyelőre a pandémiás helyzet írja, de ez nem gátol abban, hogy előre tekints. Milyen munkálatok folynak a kulisszák mögött?
Jelenleg a Pécsi Harmadik Színházzal az Ájlávju, de jó vagy, légy más című előadáson dolgozunk. Ez egy négyszereplős Broadway-musical, amelyben a színészek – két férfi és két nő – játékát egy apró zenekar kíséri zongora, nagybőgő, hegedű felállásban. A színészek mindennapi élethelyzeteket, párkapcsolati szituációkat jelenítenek meg a színpadon. Jó hangulatú, könnyed, humoros darab, ahol a sztorik duettekben, kvartettekben, dalban elmondva kelnek életre. Bízom benne, hogy a közönség is szeretettel fogadja majd, akár online formában, akár idővel a színházi nézőtér soraiban.
A Pécsi Nemzeti Színházzal is készültök már a vírushelyzet utáni időszakra?
Igen, óvatosan, de bizakodva bontogatjuk a szárnyainkat, jelenleg a Valahol Európában színpadra állításán dolgozunk. Számomra külön érdekesség, hogy 2002-ben ennek a darabnak a kapcsán – zongoristaként – kerültem a Pécsi Nemzeti Színházhoz, most pedig újra szembejött velem ez a musical, úgy látszik, van még dolgunk egymással. Reményeink szerint tavasszal elkezdhetjük a gyermekszereplők válogatását.
A castingok során milyen szempontokat tartasz szem előtt?
Alapelvárás a megfelelő énektudás, a hangszín, a muzikalitás, de ez önmagában nem elég. A koreográfus a mozgás dinamikáját, összeszedettségét, a rendező a színpadi jelenlétet, a karaktert vizsgálja, hiszen a gyerekeknek egyszerre kell énekelni, táncolni, rögzíteni az instrukciókat és együttműködni a többiekkel.
Mikorra tervezitek a bemutatót?
Jelen körülmények között ezt nagyon nehéz megmondani, sok tényezőtől függ. Ahhoz például, hogy végül úgy szólaljon meg a musical, ahogy szeretnénk, élőben, szimfonikus és rockzenekarral, túl kell lennünk a pandémián. A zenekari árokban szűkös a hely, távolságtartásról nem is beszélhetünk. Az oltás lehet megoldás. A színpad és a próbaterem is veszélyes üzem, nagy létszám, éneklés, mozgás… Mindenesetre mi készülünk, és várjuk a pillanatot, amikor végre újra a közönség elé léphetünk.
Hogy élted, éled meg a pandémiás helyzetet, a karanént, a korlátozásokat?
A tavalyi év mindenkit próbára tett. Karmesterként számomra szürreális élmény volt, hogy a személyes koncertek helyett csak az online próbák maradtak. A Rail Cargo Hungaria mozdonyvezetőjeként szerencsére folyamatosan tudtam, tudom biztosítani a családom számára a szükséges anyagi forrásokat, ráadásul érzem, hogy van értelme a munkámnak, hiszen fontos küldeményeket juttathatok célba ebben a nehéz időszakban is.
Művészként azonban teljes blokk alá kerültem, nincs recept, hogy hogyan tovább.
A lehetőségekhez képest igyekeztem hasznosítani az időmet, például nagyzenekari felvételek utómunkáin dolgoztam, többek közt a Pécsi Vasutas Koncertfúvós zenekar 75 éves jubileumi kiadványához, stúdiómban pedig nyelvkönyvek hangzóanyagait vettük fel színészkollégáimmal, így nekik is tudtam egy kis keresetet biztosítani. Mindent összegezve, nehéz hónapok vannak mögöttünk, és bár már látszik némi reménysugár az alagút végén, úgy tapasztalom, hogy döcögős az újrakezdés. Kicsit olyan, mint egy öreg motor, amit többszöri nekifutás után tudsz csak berúgni. Eleinte többünknél éreztem az Ájlávju próbáin is egy kis bénultságot, fásultságot. De aztán természetesen beszippantott minket az alkotói folyamat.
Mesélj a pályád kezdetéről. Hogyan indult e két, egymástól teljesen eltérő út, a zenei hivatás és a mozdonyvezetés?
Már kiskoromban mozdonyt és orgonát rajzoltam, mikor ábrázolni kellett az iskolában, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Egyaránt monumentálisak, elérhetetlenek, ugyanakkor nagyon vonzóak voltak számomra. Vasutas dinasztia tagjaként hamar „megcsapott a mozdony füstje”. Nagyapám és édesapám egyaránt mozdonyvezetők voltak, így folyamatosan értek az impulzusok. Emlékszem, az orosz nyelv tanulására is úgy lehetett leginkább ösztönözi, ha apám azt mondta: „Gyere fiam, megyünk a 224-es púpossal.” A vasút kötelékébe először 1987-ben léptem mozdonyvezető-gyakornokként. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de 25 év kihagyás után, a Rail Cargo Hungaria, jelenleg főállású mozdonyvezetője vagyok.
A zene mikor vált az életed állandó részévé?
Kisgyermekként derült ki rólam, hogy abszolút hallásom van, a zenei pálya így magától értetődő választás volt. Kisfiúként már hegedültem és zongoráztam, az érettségi után, a katonazenész évek alatt pedig harsonázni is megtanultam. Mérföldkőnek bizonyult, amikor 1993-ban barátaimmal megalapítottuk a Zsűri zenekart, amelynek tízéves fennállása alatt közel ezer koncertet adtunk bulizenekarként, illetve hazai rocklegendák, többek közt Somló Tamás kísérőzenekaraként.
Új zenei világ nyílt ki számomra, amikor 2002-ben a Pécsi Nemzeti Színházhoz kerültem. Szimfonikus- és korábbi rockzenekari rutinom a crossover műfaja felé terelt, így karmestere voltam például Caramel, az Omega, vagy a Ghymes nagyszabású koncertjeinek. A színház világa azonban meghatározóvá vált számomra.
A Pécsi Nemzeti Színház más vonatkozásban is teljessé tette az életedet, hiszen itt ismerkedtél meg a kiváló színművésznővel, Stubendek Katalinnal, aki azóta már feleségedként is társad a mindennapokban. A családi kötelék nehezíti, vagy könnyíti a közös szakmai munkát?
Nagyon szeretek Katival együtt dolgozni, elsőrangú primadonna, szinte elképzelhetetlen nélküle zenés darab a Pécsi Nemzetiben. Jó érzés, ha játszik abban az előadásban, amit épp vezénylek. Szerelmünk is a közös munka során bontakozott ki. Természetesen előfordul, hogy szakmailag nem értünk egyet. Ő színészként, én zenészként máshogy ítéljük meg az adott helyzetet, de ezeket általában a próbák szünetében megbeszéljük. Előfordul, hogy otthon is szóba kerülnek színházi témák, de azért törekszünk arra, hogy a családi körben töltött idő valóban egymásról és a családról szóljon.
Milyen szabadidős programok jelentnek számotokra feltöltődést, kikapcsolódást?
Ha pihenni vágyunk, általában nem színházba, vagy koncertre megyünk. Igyekszünk inkább olyan programot választani, amely kizökkent a mindennapokból. Például bepattanunk a gyerekekkel a negyvenéves Ford Capri veteránautónkba, és járjuk az országot, elmegyünk Villányba egy jó ebédre, vacsorára, vagy éppen körbejárjuk a közeli termálfürdőket.
A veteránautók sok törődést igényelnek. A Ford Caprit te magad bütykölgeted?
A kisebb karbantartásokat magam végzem, a nagyobb javításokhoz az időhiány miatt inkább igénybe veszek külső segítséget is. Számomra fontos, hogy a kocsi szépen muzsikáljon; a V6-os 2,8i motornak és a két kipufogónak kifogástalanul kell szólnia. A 90-es évek elején volt egy nagyon hasonló autóm. Konzis zenész barátaimmal azzal jártuk be a számunkra épp megnyílt Nyugat-Európát. Utaztunk, utcazenéltünk, pénzt kerestünk, világot láttunk. Az akkor hallgatott és játszott zenék most újra szólnak. Sajátos életérzés így szelni az utat. Pat Metheny és Lyle Mays időgéppé változtatják az öreg Ford Caprit. A múltba visszatekinteni amúgy is fontos időnként, hogy az egykori értékek, emlékek ne vesszenek el.
Az interjút az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület készítette.
Nyitókép forrása: https: miseroprospero.com
