Zenés könyvek a fa alatt
Nincs karácsony zene nélkül, és persze az sem mindegy, hogy jazzes, swinges ünnepi playlistre keresünk a Spotifyon, vagy felrakunk egy klasszikus vinylalbumot, akár Bach Karácsonyi oratóriumát. Hogy nagyobb kedvünk legyen szenteste a klasszikus zenéhez, érdemes bekészíteni a fa alá Bősze Ádám Mozart bikiniben című művelődéstörténeti kötetét. A két ünnep között pedig elővehetjük Csatári Bence Hangadók és hangfogók című tanulmánykötetét, ami a Kádár-kori könnyűzene politikáját tárja fel, de szintén ezt a korszakot veszi górcső alá a Képes Magyar Punk Enciklopédia is.
Bősze Ádám könyvének nemcsak a címe harsány (Mozart bikiniben), de a definitív, ám a vicces alcím (Zeneszerzők viselt dolgairól) is telitalálat lévén, hogy a kötet a komponisták öltözetéről szól, sőt még a fejezetek címeit is ruhákról (csuhák, turbánok, találok, reverendák stb.) nevezték el. A Mozart bikiniben egyben remek tipográfiai munka (műszaki szerkesztő: Rochlitz Vera, borítóterv és illusztrációk: Féder Márta), így akkor is kedvünkre merülünk el a hangjegyekben és a gardróbokban, ha a történetmesélés leágazik, hogy a szerző kis színeseket, történelmi háttereket osszon meg az olvasóval. Ilyen ízfokozó a 16. századi spanyol divatdiktátorokról szóló leírás, vagy Bartók Béla rovargyűjteményének ismertetése.
A kötet úgy tud nívósan szórakoztatni, hogy Bősze alapvetően sztorizik, történeteket mesél, például Mozart piros frakkjáról vagy Beethoven tanítványáról, Carl Czernyről, aki először fogalmazta meg a hangversenydresszkód igényét. Szerinte ugyanis mind a zenészeknek, mind a közönségnek elegáns ruhákban kell megjelenniük a koncerteken. De Beethovenről megtudhatjuk, hogy nem volt éppenséggel elegáns, talán mert nemcsak beteges és szórakozott volt, hanem ügyetlen is. Az is előfordult, a zongorába borította a tintatartót. Bősze Ádám tehát felöltözteti a zenét, és mindezt humoros, szórakoztató módon teszi. Könyvéből kiderül, hogy nemcsak a ruháknak lehet jó a szabásmintája, hanem a zenéknek is. Az egyes fejezetekhez QR-kódokat mellékel, így meg is tudjuk hallgatni az éppen hivatkozott zenét.
Csatári Bence Hangadók és hangfogók – A kádári-aczéli könnyűzenei politika alul- és felülnézetből című könyvében az a jó, hogy bár a szerző történész – a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történész kutatója –, a kötete mégsem száraz tudományos munka. Feltárja az intézményrendszer szabályrendszerét, rávilágít a hatalmi mechanikák ellentmondásaira, és közben tele van jól elbeszélhető történetekkel. Már a felütésben is nemcsak azt tudjuk meg Erdős Péterről, hogy annak ellenére volt az MHV egyik vezetője és „popcézára”, hogy botfüle volt (és ezzel maga is dicsekedett), de azt is, hogy személyesen ismerte Radnóti Miklóst, megjárta a bori lágert és Buchenwaldot, részt vett 1956-ban a Petőfi Kör rendezvényein, és mivel igazi „nagy játékos volt” a rádiónak is külsőző káder, valahogy elintézte, hogy a belügyminisztert megkerülve bemondja a rádió a tüntetés engedélyezését. Erdős sosem volt vezetője az MHV-nak, a Hungarotont Bors Jenő vezette, de mivel Borsot nem érdekelte a könnyűzene, Erdős lett a popzene területén az élet és halál ura.
Csatári nemcsak a levéltári anyagokat dolgozza fel, de teleírja könyvét zenészanekdotákkal is, így a Hangadók és hangfogók kimondottan szórakoztató olvasmány. Ott van például az a sztorit, hogy a Neoton Família legnagyobb slágerét, a Santa Mariát azért nem játszotta fél évig a rádió, mert úgy érezték, hogy az „az sem baj, hogy ha felfedezzük Amerikát” sor valójában disszidálásra biztatja a hallgatót. Csatári könyve remek egyensúlyban tartja az interjúkból részint ismert zenészsztorikat és a könnyű műfaj hatalmi mechanizmusának elemzését. A kötet nemcsak egy-egy zenekar karrierjét vizsgálja meg a politikatörténet dimenziójában, de megismerhetjük egy-egy legendás album megszületésének a körülményeit is. És ehhez nem kell levéltárakban ülnünk, a kötetből olyan testközelből ismerhetjük meg a honi popot, olyan közelről, mintha csak az ORI büféjében beszélgetnénk a zenészekkel, akik nagyokat sztoriznának két téliszalámis szendvics elfogyasztása között.
A Képes Magyar Punk Enciklopédia 1975–1990 című kötetben nemcsak az a meghökkentő, hogy milyen sok vicces és abszurd zenekarnév került elő a semmiből (Családi pótlék, Balsors, Hívatlan vendégek stb.), hanem azért is, mert a 15 év kutatómunka eredményeként megszületett munka 450 oldalas (!). Mert hát senki nem gondolta, hogy a punkszubkultúrát feldolgozó kötet több száz magyar előadót sorol majd fel. Sőt, azt sem gondolta senki, hogy egyáltalán megszületik majd egy annyira alapos kötet, amely feldolgozza nemcsak a kisvárosi, határ menti punkzenekarokat is.
Ács-Tari Béla és Edvi Balázs munkája valóban grandiózus, és már önmagában is vicces lenne az egész a provokatív zenekarnevekkel és dalcímekkel együtt, és persze tegyük hozzá, hogy amikor rutinból lepofozott egy punkot az őt igazoltató rendőr a buszmegállóban, valamikor 1985-ben, az közel sem volt ennyire szórakoztató. Viszont amikor azt olvassuk, hogy a Herpesz 1984-ben alakult, a Temetkezési Vállalat utódaként, akkor az mégis vicces, és hát mindenképpen kiírnánk egy képzeletbeli közönségszavazást a legviccesebb honi zenekarnév kategóriában. Talán a Négy vidám hullamosó győzne? Vagy az Ullmann Mónika Akciócsoport? Érdekes lenne megvizsgálni megyékre bontva, hogy mely régiókban volt erős a punkmozgalom, milyen erős volt a szolgálatok felderítési munkája, szóval, van még mindig mit kutatni bőven. Mint az közismert, ezeknek a zenekarok nem volt lemezük, nem szerződést kaptak, legfeljebb egy nagy pofont a helyi rendőrkapitánytól. Vagy éppen börtönt, mint a CPg tagjai.
Bősze Ádám: Mozart bikiniben
Libri Kiadó
252 oldal 5999 Ft
Csatári Bence: Hangadók és hangfogók – A kádári-aczéli könnyűzenei politika alul- és felülnézetből
Magánkiadás
310 oldal 4950 FT
Ács-Tari Béla – Edvi Balázs: Képes Magyar Punk Enciklopédia 1975–1990
Trottel Records
460 oldal 9900 Ft
