Mindig hálás feladat volt az ország politikai visszásságairól írni. A panamázásba, megvesztegetésbe, csalásba, kisszerűségbe, egymásra mutogatásba, szalmalángolásba, felelőtlen ígérgetésbe vagy mocskos sárdobálásba beleunt, nyugalomra vágyó egyszerű állampolgár megkönnyebbülten sírt vagy nevetett ugyanezek kipellengérezett változatán a foteljában vagy a színház bársonyában. Tette ezt a reformkor alatt is. Ki sem bizonyítja ezt jobban, mint éppen a méltón-méltatlanul elfeledett Nagy Ignác, akinek korai zsengéi, gyengécske szárnypróbálgatásai után éppen a Tisztújítás hozta meg a sikert 1843-ban, az Akadémia 100 aranyas első díját, a magas előadásszámot (39-et 5 év alatt!) és az inspirációt egy következő, még sikeresebb bűnügyi regényhez. És noha nevét azóta is zömmel csak az irodalmárok ismerik, a színházak rendre előveszik első nagy sikerét, a Tisztújítást. 150 éve mulat töretlenül a magyar esténként mindazon, ami megkeseríti nappalait: a politikán és közéleten. Érthető hát, hogy Parti Nagy Lajos átigazította a mának a darabot, az avítt nyelvet még avíttabbá, a végeérhetetlen mondatokat még végeérhetetlenebbé, a cirkalmas, körülményes stílust még cirkalmasabbá, körülményesebbé téve bravúrt hajtott végre: a mára nehézkesnek tűnő nyelvezetet túlhajtotta, túlfokozta, és ezzel ellenállhatatlanul bájossá, viccessé, humorossá, egyszerűen szólva fogyaszthatóvá tette, a darabot húzta, vonta, átírta. Mindez elég a félsikerhez. Kell a teljeshez egy bátor és sziporkázó rendező, meg néhány tehetséges, dévajul és vérbőn szórakoztató színész. Ez minden.
Úgy tűnhet, hogy talán mégis elvetik a sulykot: kis bárzongorán nótákat ad elő a koros zongorista, váratlanul cigányzenészek pattannak be az oldalsó takarásokból, dalra fakad, táncra penderül a társulat, bőgnek, ordítanak torkuk szakadtából, kulisszahasogató, harsány eszközökkel játszanak, nem sok ez, azaz sok, de szándékosan az, csupa idézőjel az előadás. Az elsőt egy festett, hatalmas tehén fara teszi a színpadra, s tesz mellé mást is. Ez az első perc. És már ekkor kiviláglik a rendező szándéka. Nem titkolja, egyértelmű, mit akar: vaskos, harsány komédiázással, oda nem illő nótázással eltartani magától, magunktól ezt az egész förtelmes politikai mocsarat, amiben 150 éve vagy régebben vergődünk. Kort, korokat, rendszereket és pártokat félretéve egyöntetűen és nevetve határolódik el mindenkitől, mindegyiktől. Igaza van: ellépni a napi kutyakomédiától ma már végképp csak így lehet. Távolságtartást csak a humor ad, a komédiázás.
Ezt a szándékot erősíti minden partnere a díszlet-és jelmeztervezőtől (Balla Ildikó) a kellékesig. És persze ne felejtsük a színészeket. Lehetett volna Nagy Ignác-Parti Nagy vagy Szinetár minden szándéka a legádázabb, ha nincs, aki mindezt eljátssza, aki a faramuci szöveget úgy mondja el, mintha egész életében így beszélt volna, ha nincs, aki be is fejezze a megkezdett idézőjelet mértéktartóan durva játékával. Harsog itt minden és mindenki, de játékosan teszi. Foghatnánk a fejünket, hogy mekkora marhaságokat látunk, ha nem találná el mindenki az egyensúlyt a ripacskodás és a nemes komédiázás határán. De megteszi, és így érvényesül író, átíró és rendező szándéka. A patvarba az ocsmány korteskedéssel, éljen a szerelem!
Jó volt komédiázni látni a pompás Hirtling Istvánt, Györgyi Annát, Pokorny Liát, Botos Évát, Eperjes Károlyt, Almási Sándort és a többieket. Remélem, nem utoljára láthatjuk őket így együtt.
