A társulat legújabb előadásában mindenki saját szavazógéppel rendelkezik, de a kapcsoló csupán kétállású, így biztos a kettészakadás. A zöldre szavazók a tánc mellett, a kékre szavazók a hírek mellett tehetik le ? nyilvánosan ? voksukat, miután a számozott székek rendszere és a szavazatok mindenkori állása jól látható a nézőtér fölé belógatott kivetítőn. A játékidő harmadáig mindenki kedvére kapcsolgathat, az eredmény jól követhető, és ha kicsit figyelünk, a mellettünk ülőről megtudhatjuk, hogy művészetkedvelő-e vagy inkább a hírek szerelmese.
E sajátos nézői kommunikáció, vagy inkább játék ideig-óráig szórakoztató, még akkor is, ha a színpadon jóformán semmi nem történik.
Négy szereplő és egy szék rendeződik különféle képekbe a színpad hangsúlyos és hangsúlytalanabb pontjain, amelyekre kis fantáziával jelentéseket húzhatunk, de igazán csak az ötödik szereplő érkezése hoz némi változatosságot a zöld-törtfehér kötöttruhás, homogén csoportba. A nézőtéri bejáraton érkező lány (Furulyás Dóra) ugyanis civil ruhában, megállíthatatlan tempóban ront be a játéktérbe, hogy ott azonnal meztelenre vetkőzzön és elnézésünket kérje a (jelképes értelmű) rendetlenségért. Néhány pillanat múlva viszont már kislányos, kötött ruhájában idomul a többiekhez.
A koreográfus, Szabó Réka ? bár nagyon elnagyolt vonalakkal ? szánalmas figurákat rajzol meg, akik csupán együtt képesek bármiféle erőt felmutatni. Az egyik lány (Ayelet Yekutiel) temérdek, lába alá guruló retro-gömbrágón próbál talpon maradni, de rendre elbukik. Egy fiú (Bordás Emil) zsonglőri ügyességgel dobja magasba, gurítja testén a rágógumikat, ám kombinációi és pózai diszharmóniát teremtenek, mert a kizárólag nők által művelt sportág, a ritmikus gimnasztika elemeit veszik át. Egy másik lány (Egyed Bea) próbál szabadulni zöld jelmezétől, lecsupaszodva azonban csak egy játékmackóba kapaszkodik és amikor attól is megfosztják, mások által manipulálhatóvá válik. A harmadik lányt a két férfi kényszeríti lábnyitásra majd zárásra addig, amíg bele nem törődik helyzetébe és önszántából nem folytatja gépiesen a mozgást. Együtt valójában csak egyszer (ismétléssel együtt kétszer) lépnek fel, amikor szándékosan lerontott magyar néptáncot prezentálnak, mintegy erőfitogtatásként.
A szavazatok száma ekkor megugrik, csakúgy, mint Egyed Bea jeleneténél, aki kellemes hangszínével és fedetlen testével megnöveli a táncra szavazók számát. Az arány egyébként általában ötven-ötven százalék, a két tábor mindvégig erősen birkózik egymással. A szavazás ? látszólag ? demokratikus rendszerében azonban minden szabályozott: csupán a világháború nyilas-hírei kaphatnak publicitást és a mozgás menete sem irányítható általunk. Talán ezért olyan sok az ingadozó szavazó (a végső kiértékelés alapján), aki hol ide, hol oda pártol. Az előadás vége felé minden illúziónk elvész: a kivetítő először zöldre, majd kékre vált. Nincs beleszólásunk a dolgok menetébe.
A dramaturgiai (Peer Krisztián) felépítés, a jól használt ? bár néha túlságosan direkt ? szövegrészletekkel szép ívű felépítést eredményez. Az érdektelen színpadkép a sok száz rágógumi látványától az utolsó jelenetekre vizuálisan frissül fel, és erős képi elemmé válik a bakancsot húzó és a rágógumikat széttaposó táncosok látványa is. Az erősen stilizált ? az előadás végén megismételt ? magyar tánc az este legdinamikusabb mozgás-jelenete; egyben szimbolikus figyelmeztetés, hogy a túlzó nacionalizmus hogyan tiporhat el más értékeket és különbségeket.
Bár az erősen aktualizáló előadás ötlete és egyes jelenetei több szempontból is figyelemre méltóak, a kivitelezés gyengeségei, egyes szereplőknél a tánctechnikai tudás hiánya és az előadók heterogén összetétele miatt sokat veszítenek értékükből. Ha a Tünet előadására igennel vagy nemmel kellene szavaznom, akkor inkább tartózkodnék.
