 |
Úgy látszik, a lengyel Jan Kott Shakespeare-értelmezése ma sem megkerülhető. Csaknem fél évszázada jelent meg a Kortársunk, Shakespeare, s benne az a Lear-elemzése, amely gyökeresen megváltoztatta a darab addigi előadás-hagyományait, s alapja lett Peter Brook - sokaknak máig etalonként emlegetett - előadásának. Azóta minden rendezőnek, aki a Lear király bemutatására vállalkozik, szembe kell néznie e nagy legendával. A Malij Tyeatr előadását nézve, úgy tűnik, ezt a szembesülést Lev Dogyin sem kerülhette meg, de a kotti-brooki értelmezést több ponton radikálisan újragondolta.
A két családfő, Lear és Gloster nála is ereje teljében lévő férfi, de gyermekeikkel szembeni bűnük nagyobb, mint bármely korábbi rendezőnél. Dogyin azzal a leegyszerűsítő felfogással is szakított, hogy Goneril, Regan és Edmund eleve gonosz, Cordelia és Edgar meg jó. A fiatalok egyként szeretik apjukat, s az apák viselkedése váltja ki belőlük az ellentétes reakciókat. Lear a hatalmával nem jól él, csak a maga érdekeit tartja szem előtt, a kiváltságokat elfogadja, sőt, megköveteli, s nem sokban különbözik tőle Gloster sem. Velük szemben egy másik generáció áll, amely helyét és érvényesülési lehetőségeit keresi. Az apák képtelenek elfogadni, hogy lejárt az idejük, s így arra is, hogy hatalmukat, pozíciójukat természetes módon hagyományozzák át utódaiknak.
 |
Az előadás egyszerre időtlen és nagyon is korhoz kötött. David Borovszkij - a Taganka és a Vígszínház számos előadásából nálunk is ismert tervező - az üres teret építési állványzathoz hasonló deszkaácsolattal határolja. Kétoldalt elmozdítható fülkés fa szerkezet, amelyet többnyire kulisszaként használnak, de elfordítva kunyhó, sírbolt s egyéb színhely is lehet. Baloldalt az előszínpadon állványra helyezett pianínó áll, amelyen főleg a bohócnak öltözött Bolond játszik, de megőrülésekor Lear ül a magasított székre, hogy lelke háborgását elvadult akkordok elviselhetetlenné fokozott fortéjával fejezze ki. A díszlet kortalanságával szemben a ruhák a mába hozzák az előadást. A szereplők többsége fekete-fehér alapruházata fölött fehér anorákot vagy esőkabátot visel. Ugyanakkor a három lány - főleg Lear vízióiban - hófehér, rokokó jelmezben van,
A rendező prózában fordíttatta újra a darabot, s főleg Lear-bolyongását, illetve a mű utolsó jeleneteit radikálisan lerövidítette. Kimarad a ki kit hogyan mérgez meg-bonyodalom, Edmund intrikálása, a két testvér párviadala - ugyanakkor elfelejtődik Kent és Edgar sorsa -, és erős képekben, vízióvá emelve a végeredményt látjuk. Gyönyörű, ahogy a félmeztelen Lear és a fehér jelmezes lányok az udvari etikettnek megfelelően táncolnak - mintha visszalépnének a múltba, amikor még harmónia volt köztük. E jelenet egyben játékosan szomorú búcsú is az élettől, hisz ezután már csak a lányok haláláról értesülünk.
 |
Ez az előadás is igazolja, hogy a Lear király nem egyszemélyes tragédia, itt csaknem minden alak egyformán fontos. A dráma lényegének kibontásához elengedhetetlen, hogy a két apafigura közel azonos súlyú legyen. A színház előző vendégjátékain már megismert Pjotr Szemak Learje és Szergej Kurisov Glosterje hosszú hajukkal mintha kiöregedett, a lázadást a hatalommal felcserélő hatvannyolcasok lennének. Szemak hol középkorúnak, hol öregnek mutatja Leart, ez a király ugyanis maga és mások előtt szerepet játszik, hiszen alapproblémája a hibás döntéséből fakadó identitásvesztés. Gloster egyneműbb alak, ám Learhez hasonlóan gyerekeivel ő is lekezelően, azok önálló gondolkozású felnőtté válásáról tudomást nem véve viselkedik. Amikor szemét kiszúrják, a színpad elsötétül, a nézőnek is át kell élnie azt, ami a férfival történt. E rendezői megoldás azonban kiürül, amikor az egyre gyorsuló helyszínváltás is a jelenetek közötti sötéttel történik.
Dogyinnál Goneril (Jelizaveta Bojarszkaja) és Regan (Jelena Szolomonova) akkor is gyermeki szeretettel bújik Learhez, amikor az már átkozódik és fenyegetőzik. De egy ponton túl mindkettejüknek elege lesz az apa hisztériájából, s megkeményednek. Hatása alól azonban nem tudnak szabadulni, még az Edmunddal egyforma szertartás szerint zajló szeretkezésük közben is az ő nevét mormolják, kiáltják. Cordélia (Darja Rumjanceva) nincs élesen szembeállítva nővéreivel, akik nem kárörvendően fogadják Lear érthetetlen döntését, hanem együttéreznek húgukkal. A két fiú között is nehéz különbséget tenni. Kezdetben ruházatuk is hasonló, s jellemük eltérőségéről is csak később szerzünk tudomást. Vlagyimir Szeleznyov nem kis III. Richárdnak ábrázolja Edmundot, és Danyila Kozlovszkij sem hangsúlyozza túl Edgar áldozat voltát.
 |
Az előadásban kissé háttérbe szorul Kent (Szergej Vlaszov), viszont
megnő a Bolond (Alekszej Morozov, illetve Alekszej Devocsenko), az igazságot hol ironikusan, hol zenébe burkolva, hol példabeszédbe rejtetten kimondó Művész jelentősége. Miután Lear már végképp nem hallgat rá, lelép a színről, de zongorája tovább működik. Amikor Lear odakucorog Cordelia holttestéhez, még utoljára megszólal az előadás visszatérő dallamtöredéke. Zongorista nem ül a magas széken, de a billentyűk mozognak, a Bolond ekkor is ott van ura mellett.
