Zongorázni a különbséget

Csalog Gábor, úgy is mint a kortárs zene egyik legelhivatottabb magyarországi népszerűsítője, Beethoven (1770-1827), Csapó Gyula (1955) és Kondor Ádám (1964) szerzeményeiből állította össze a Budapesti Őszi Fesztivál keretében megtartott hangversenyének módfelett kiadós programját. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy e programmal nemcsak a kiváló Csalog Gábor és egyenrangú művésztársa, Varga István vállalt magára rendkívüli erőfeszítést, de az előadói kulantéria az egybesereglett közönség teherbírását úgyszintén jócskán próbára tette. Mindjárt az első szám, Kondor Ádám zongorára és csellóra írt partitája bő félórányi, kemény idegi megterhelést jelentett számunkra. A friss, 2007-es koncertdarab ugyanis kínzóan terméketlennek, s a hallgatói befogadásra jószerével teljesen alkalmatlannak bizonyult, s így aligha valószínű, hogy az ősbemutatón való részvételünkkel a közeli és távoli jövőben bárkinek eldicsekedhetnénk. Az arcokra is kiülő feszült unalmat mindössze két mozzanat törte meg: előbb a partita középrészében a csellón elővezetett kárörvendő nevetés - kis túlzással - szellemes motívuma, majd egy fegyelmezetlen házaspár menekülésszerű távozása. A műsor második száma Beethoven D-dúr cselló-zongora szonátája volt (op. 102), s ennek felcsendültével érezhetően javult az addig udvariasan lelkes közhangulat. Sőt Csalogék remek összjátékát hallva magunk is rögtön beláttuk, hogy ugyancsak komoly hiba lett volna Kondor kompozícióján feldühödtünkben kisbaltával rárontani az ártatlan hangszerekre. A zárótételben felbukkanó, s mintaszerűen elővezetett fúgamotívum pedig már a koncert utolsó számát, a grandiózus Hammerklavier szonátát előlegezte.

Ám addig még keresztül kellett bolyonganunk a háromrészes hangverseny második szakaszán, amely két Csapó Gyula-szerzeményből állt. Előbb Varga István játszott részleteket a Labirintus - csellóra című darabból, mely műről a szerző az alábbiakat nyilatkozta: "talán példaként szolgálhat arra, hogy egy műalkotásnak nem tetszenie kell, hanem lehetőséget teremtenie arra, hogy hallgatója megnyíljon az ismeretlen előtt." Nos, a szerzemény tényleg nem tetszett, s valóban feltárt egy eleddig ismeretlen dimenziót, a zokognivalón meddő unalomét. Majd ezt követően a Pilinszky versét idéző Egyenes labirintus című zongoradarab került sorra, s a hat hangból álló formula végestelen repetálása - meglepő módon - ha érzéki gyönyört nem is, de valamicske intellektuális mulatságot mégiscsak szerzett számunkra.

A második szünet után, s a labirintusokból szerencsésen kikeveredvén végre csak elérkeztünk az est valódi kincséhez, Beethoven B-dúr, Hammerklavier szonátájához. Ekkorra azonban már némiképp elcsigázódott a kitartó közönség, s a publikum légszomja bizony nem könnyítette meg eme gigász mű befogadását. Aminthogy az utolsó számhoz eljutván mintha Csalog Gábor játékán is kiütköztek volna itt-ott a fáradság apró jelei, s e kisebb koncentrációs zavarok megszeplősítették az élményt. Mégis, dacára a dacárandóknak: a szonáta felragyogott, s a morc Beethoven újra csak modernebbnek tetszett, mint megannyi kortárs zeneszerző.