A Vígszínház száz évvel ezelőtt nekifogott megreformálni az akkori deklamáló játékmódot. A színészek ezután nem szavaltak, a színpadi pátosz eltűnt, illetve átalakult; ezért új témájú darabokra is szükség lett, így fordult a színház a fénykorát élő francia színjátszás felé. Sorra vette át a társalgási színműveket és könnyed operetteket, s ehhez Molnár Ferencben kitűnő fordítóra találtak, aki eközben elleste a szakmát. A fordulatosan megírt, az elmúlt világot idéző, legfőképpen szerelmi történetek azonban nem voltak rendszer-kompatibilis néptanítók. Kádár János 1957-ben egy országgyűlési beszédében nehezményezte is, hogy a színházak repertoárján olyan Horthy-korszakbeli szerző szerepel, mint Molnár Ferenc. Ám az útmutatójának mindössze annyi hatása volt, hogy a színházak vártak néhány hónapot. A hatvanas évek végén már volt olyan évad, amikor tíz Molnár-bemutatót tartottak országszerte. Másfelől azzal vádolták, hogy érzéketlen a trianoni veszteségre, 1926-ban is, amikor a Játék a kastélybant írta, amelyből árad a monarchia tengerpartjának és hegyeinek levegője. Ezt a darabját már egyenesen New Yorkban mutatták be, Molnár ekkor éppen perelte a Vígszínházat, amiért az jogdíj nélkül játszotta korábbi színműveit. Ráadásul nem restelltek korabeli médiahacket keríteni köré a sajtóba a próbákról kiszivárogtatott pletykákkal. A szerzőt állítólag ?Csekkszpír?-nek csúfolták, amikor a kor polgári színházi közízlése pedig nem kedvezett az igényességnek: a siker és a pénz volt fontos ? nem úgy, mint ma. Molnár pedig ment, mutatta az utat az életnek: amint itt nem lehetett tovább maradása, Amerikába menekült.
Molnár tudta az aranymetszést, és akik játszani akarják, azoknak is tudni kell ? érteni nem elég. Marton László tudja, és tudja a társulata is, színészekkel, díszlettel (Khell Csörsz a tartalmat olyan arányokban valósította meg, amitől valami közelsége, intimitása is keletkezett a térnek) és jelmezekkel (Jánoskúti Márta) együtt. Benedek Miklósnak minden porcikája (lényegtelen finomság, de a szerepre formált pocakja telitalálat), rezdülése a színdarabíró Molnár Ferencet és a világát, mondhatom, az életművét idézi meg. Fesztbaum Béla olyan ízlésű, ritmusérzékű és pontosságú komikus, amilyenek leginkább az elmúlt fénykorokban teremtek. Lukács Sándort pedig (most igazán) megtalálta ez a szerep, dúlt vadként hempereg benne. Tornyi Ildikó megtévesztően élethű butácska, csélcsap nőcske, aki, ha bajban van, még az eszéhez is képes térni. Kicsivel differenciáltabb nőt szeretne az ember Molnár-hősnőnek, vagy legalább humorosabbat ? mint ahogy végignevethető ez a darab ? de alighanem Molnár Ferencnek tényleg ilyen volt a zsánere.