Meglepetésünkre a Budapesti Kamaraszínház előadása (a Tivoliban) a pár hónapja bemutatott Egy szerelem három éjszakája díszletének néhány elemét és térbeosztását kölcsönzi. Nemigen érthető, mi vitte Székely Lászlót e takarékosságra (és a zsinagóga-jelenet hátsó fala miért sikerült oly silányra). Jánoskuti Márta enyhén historizáló jelmezei a természetszerűleg adódó fekete és fehér színekkel nem elfedik, hanem kiemelik: a jelenben is létező konfliktusról, végletes (mégis osztott) modellhelyzetről van szó. Életáldozatot követelő szerelmi és lelkiismereti örvénylésről, a most szellemi és gazdasági téren megnyilvánuló erőszak elúrhodásáról, az etika vergődéséről a valóság kelepcéjében.
A liberális Amszterdam zsidó közösségének tanácsa retorzióra készül a nem kívánatos tanokat hirdető Acostával szemben: vagy visszavonja frissen megjelent könyvében kifejtett téziseit, vagy nem zsidónak (tehát kereszténynek) vallja magát, vagy elhagyja a várost. A rabbiknak bármelyik lehetőség, bármelyik kombináció megfelelne, hogy hatalmi elveken alapuló, önmaguk által is kissé cinikusan (de kérlelhetetlenül) felfogott tekintélyüket, vele anyagi előnyeiket és kapcsolati tőkéjüket szilárdan megőrizzék. Urielnek viszont családja, szerelme, környezete, meggyőződése, tudománya és jövője számára egyként megnyugtató kiutat kellene találnia. E szorongatottságot az első részben célratörően, precízen jeleníti meg Mészáros Tamás szövege és rendezése. A szabadságot és szabad gondolkodást áhító Bozsó Péter izzó játékából kihallik az arkangyali nevű ("Isten világossága") Uriel szárnysuhogása, de romantikus beállítás helyett racionális modellálást nyújt a darab. Márton András bölcsen kompromisszumkész a mindkét oldalnak, álláspontnak elkötelezett Silva professzor alakjában, Haás Vander Péter sétapálcájára támaszkodva precízen, hitelesen kiegyensúlyozza a legbonyolultabb (hagyományos dramaturgiai felfogás szerint negatív) jellemet, Acosta bármire elszánt szerelmi riválisát, Ben Jochájt. Karácsonyi Zoltán sunyin magabiztos eszközember mint Santos, Végvári Tamás első szavával, mozdulatával beletalál a derék, öntörvényű Vanderstraten figurájába, Szabó Margaréta is illúziókeltő a lányát, a függetlenségre, identitásra nevelődött Juditot formálva.
Szűcs Péter Pál és Tímár Éva
A hosszabb második rész meg sem közelíti a katonás expozíciót. A memória-bizonytalanságok jeleneteket zilálnak szét, ritmust törnek, pedig - nem a négyzetes padlózat, hanem a méltánylandó rendezői számítás miatt - szinte sakktáblán, s nagyon figyelmesen kellene a lépéseket megtenni. A szöveg maga is vétkes. Uriel elhalt atyjának (sorsdöntően fontos) vallási hovatartozásáról kétféle, ellentétes információ hangzik el. Márton András Silvája egy epizód erejéig kipenderül az egyengető férfiú pozíciójából: alakot vált, majd ugyanily indokolatlanul visszavált. Nem csupán a közönség, de az érintettek számára (elsősorban Uriel számára) világosnak kell(ene) lennie: a tanok visszavonása a kiközösítést feloldhatja, a Judittal kötendő házasságot lehetővé teheti, ám ettől még a kikosarazott vőlegény, Ben Jocháj aligha mond le őt törvény szerint is megillető vagyoni jussáról, illetve a saját praktikus, tradicionális, rugalmatlan igazságának érvényesítéséről, ami Vanderstraten üzleti csődjéhez, eszményeinek összeomlásához vezetne, ezt pedig a vőjelölt nem akarhatja, nem törődhet bele.
Az előadás szétlazulása ugyan részben felszín alatti - a szembesítő jelenetezés, a félárnyékos világítás elelfedi -, de egyértelmű. Sajnos nem nyereség Tordy Géza sokat botladozó Akibájának belépése; Tímár Éva (Uriel anyja) nem jut elég levegőhöz, hogy kettős tudatú (tiltó és kérlelő, összeegyeztethetetlen) ajánlatainak tudati és erkölcsi fedezetét felhalmozza. Szűcs PéterPál e. h. (Ruben) jól exponál egy életismeret nélküli ifjú rajongót. Dúsítja a célratörő, egyanyagú matériát, hogy végre sóhajos nevetéseket is kivált az irónia.
A valóságban a hitét többször cserélő, súlyos egyéni válságokat megélő Acosta lett öngyilkos (két esztendővel az agg Galilei halála előtt hunyt el, ötvenes évei derekán). A tragédiában nem ő issza ki a kehely mérgezett pezsgőjét. Természetesen a történelmi tényeknek és a színmű fordulatainak minimálisan sem szükséges egymásra vetülniük ebben az esetben. Ahhoz azonban, hogy Uriel Acosta neve lehessen az utolsóként elhangzó két szó: hogy a név sisteregjen a drámai tartalmaktól, A kitaszított második részét a premieren tapasztaltnál jóval megmunkáltabban kell színre vinni.
