Van-e, lehet-é valami közös Johann Sebastian Bach és Duke Ellington között? Az, hogy a klasszikus zene fenegyereke egyazon hangverseny műsorába foglalta népszerű műveiket. Noha más-más bolygóról jöttek, és egymástól távoli korszakokból, de Kennedy zsenialitása képes volt egyetlen, végletesen hullámzó hangulatözönbe simítani őket.
Lehet kedvelni - a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének hatalmas közönsége szemlátomást kedvelte a mikrofonos, csevegős, oldott jazz-hangversenyt - és lehet fanyalogni a klubok harsány "kommunikációs" megnyilatkozásain - tagadhatatlan, hogy a világhírű hegedűfenomén hihetetlenül szuggesztív, makulátlanul "bachos" remeklését élvezhettük. Jó iskolája volt: hétéves korától maga Yehudi Menuhin tanította saját, New York-i iskolájában, ingyen és bérmentve. Majd a Juilliard Schoolban Stephane Grappelli vezette be a dzsesszimprovizáció rejtelmeibe. Öt kontinens koncerttermeiben ünnepelték a hegedűvirtuózt, aki egyre szorosabbra vonta kötelékeit a dzsesszmuzsikusokkal. Amióta meg Krakkóba költözött, el se szakad tőlük.
A Budapesti Tavaszi Fesztiválon quintettjével lépett föl, csupa fenomenális muzsikussal. A Bach-versenyműveket az Óbudai Danubia Zenekar kíséretében játszotta, ám csaknem észrevehetetlen volt, amint a klasszikus műfajból átstartolt a dzsesszbe. Megejtő természetességgel. Jottányit sem engedvén a Bach-muzsika szigorú szabályaiból, a hajszálpontos ritmizálásból, a szólamok mögötti mélységek turbulenciájából, melyet nemigen képesek hasonló szuggesztivitással megérzékíteni a legmakulátlanabb Bach-szólóművészek.
Bach E-dúr hegedűversenye (I. és II. tétel) épp oly puritán, célratörő hangzásban szólalt meg, mint a hegedű és csellószólóra írt, kétszólamú invenció. A d-moll concerto oboára és hegedűre (III. és II. tétele) már líraibb szólamokat pedzett, az egymásba játszó, fonódó, kergetőző fugák örömmámort sugároztak. A műsorzáró a-moll hegedűverseny hallatán ennek a nagy csodagyereknek a világra csodálkozását élvezhettük, a bachi muzsika ezer színárnyalatában.
Miért épp Duke Ellington? - kérdezhetnénk. Hisz az a huszas évek Amerikájában tánczenével tört be a jazzirodalomba, hogy a negyvenes évek elhozzák aranykorát. Dehát mégis csak a múlt, a későbbi nagyok föltörése előtt. Igenám, csakhogy a korszakos utódok is újra fölfedezték, sokan elődjüknek vélték. Legendás számai minden dzsesszegyüttes repertoárján a legnépszerűbb számok között szerepelnek. Nigel Kennedyt vélhetőleg a vérpezsdítő, buja melódiák sokasága vonzotta - a szigorú Bach-univerzummal átellenben. A két világ között úgy járt-kélt, mintha egyazon műfajban lubickolna. A híresebbnél híresebb számok, az In a Jam, In a Mellow Tone, Prelude to a Kiss mámoros könnyedséggel varázsolták el a publikumot, a Harlem Airshaft egyenesen delíriumot hozott, a Perdido varázslatot. Két Duke Ellington-szám között, Kennedy könnyedén átlépett a műfajhatáron, és hirtelen eljátszott egy, a műsorlapon föl sem tünetett Bach-Partitát. Persze, kifogástalanul.
A Diminuendo & Crescendo in Blue szuggesztív hegedűszólója újabb örömmámort váltott ki a nézőtéren. Nigel Kennedy egyszerűen imád zenélni, ahogy mások imádnak úszni, utazni, élni. Zsigereiben hordozza az elsajátított zene minden hangját, hangjának milliomodát. Nem játssza - éli a zenét. És élteti bennünk.
