A vészjósló, félhomályba boruló színpadon három méteres plexiüvegállványok karéja. Sziluettjük oldalnézetben női idomokat formáz. Amikor - jelenetváltáskor - elmozdítják helyükről, fémes csillogással villódznak (díszlet: Igor Nezhny). Dmitrij Bertman, a Moszkvai Helikon Opera rendezője sötét tónusra alapozza Alban Berg Luluját.
A zenetörténet első dodekafon (tizenkétfokú hangsorra írt) operája, Berg utolsó befejezetlen műve, máris az expresszionizmus remeke lett. Ennek a stílusközegében képzelte színpadra Bertman a Wedekind-drámák (A Föld szelleme, Pandora szelencéje) összevonásából komponált Lulut (1935). Berg korai halála miatt a harmadik felvonást - a mintegy kétszázharminc taktus és a fölvázolt motívumok, s instrukciók alaján - Friedrich Cerha komponálta; a teljes opera párizsi ősbemutatója (1979) Boulez vezényletével, Patrice Chéreau rendezésében egycsapásra kultikus előadás lett.
A moszkvai Helikon Színház rendezője az expresszionizmus idézőjelbe tett stílusvilágában láttatja a meglehetősen bonyolult cselekményszövésű operát, erős nyomatékok esnek a groteszkre rajzolt figurák belépőjére, s énekszólójukkal adekvát, fekete humorral átszőtt játékukra.
Az opera tükrös szerkezete - Lulu társadalmi fölemelkedése és bukása - precíz, hidegen eltartott jelenetsorok komponálására sarkallta a rendezőt. A Schönberg-tanítvány Berg friss szellemű expresszionizmusa pedig roppant szemléletes (kellékeit illetően is), metaforákban gazdag látomásra serkentette. Nincs egyetlen fölös, stílusidegen mozzanat sem, ami csorbítaná az előadás egészét. És nincs mozzanat, ami ellentmondana a zene elementáris kifejező erejének.
A prológus cirkuszi közegében szűk ketrecben mutogatják a humanidát, a lét alatti létbe szorított páriát, a közeget, ahonnan Lulu karrierje indult. A ketrec körül fenyegető lények karéja, furcsa fekete uniformisban, ormányos maszkban. Az atmoszféra nem sok jót ígér.
Az első felvonás nyitójelenetében a Lulu portréját készítő Festő pajzán udvarlásba kezd, s a betoppanó, öreg férj, dr. Goll, olyannyira fejét veszti, hogy belehal (a librettó szerint szívszélhűdésben), óriási, bozontos feje szó szerint a megözvegyült Lulu kezébe hull - aki immár szabadnak érzi magát. Nosza, össze is házasodnak a Festővel. A harmincas évek karikírozott viseletében, gyanús férfiak rajzzák körül a bódító szépségű Lulut, s a bűvkörébe kerülve, rendre benne égnek. Kiváltképp dr. Schön, a lapszerkesztő, aki hajdan táncosnővé emelte a virágáruslányt, s aki a Festő öngyilkossága után, elhagyva menyasszonyát, feleségül is veszi Lulut. Vesztére, mert amikor szemrehányást tesz az újabb és újabb hódolók fogadása s az asszony szertelen kicsapongásai miatt, Lulu az indulatok cikázása közepette lelövi. A Berg-zene drámaisága tetőzik, a szereplőket oly jellemző módon kísérő, sajátos hangsorok (a Schönberg-féle dodekafon "série" nyomán született kvázi leit-motívumok) egybetorkollanak, és a Konstantin Chudovsky vezényelte zenekar a bergi lélektani mélységekbe, magyarán, a pokol bugyraiba száll alá. (Amúgy följegyezték, hogy az opera buja erotikáját Alban Berg Hanna Fuchs Robettinnel folytatott szerelmi viszonya sugallta.)
Tatiana Kuindzhi drámai szopránja kivételes szépségű hangszínnel párosul, és az atonális áriák hosszú frázisait hibátlan technikával uralja, miközben színészi kifejező ereje sem lankad. Lenyűgöző, született femme fatale, aki nem számításból, hanem zsigerből kezd ki a férfiakkal, és természetessége nem hagy kétséget afelől, hogy ha romlásba viszi is őket, nem képesek ellenállni neki. A rendező az "elhullottak" csoportját a színpad balszélső zugába rendeli, onnan követik nyomon, a síron túlról is (dr. Goll saját fejét kezében tartva) Lulu viselt dolgait.
A börtönjelenet sivár szürkesége burkolja immár homályba a gyilkosságért lefogott Lulut. Korábbi, rózsaszínű, csábosan nőies selyemruháját durva hacuka váltja föl, arca hamuszürke, kopaszra nyírt fejét koszos kendő takarja. A rendező a mélybe taszítja címszereplőjét, míg a Luluba reménytelenül szerelmes Geschwitz grófnő élete árán ki nem menti a pokol bugyrából.
A végzet asszonyának változatos élethelyszíneit - a fényűző párizsi szalont, s a tőzsde züllött nyerészkedőit, Lulu zsarolóit, majd a nyomorult, londoni prostitanyát, ahol már csak garasokért árulja magát - a rendező finoman emlékeztető asszociációkkal köti össze a lány korábbi, fényesen hódító korszakának tárgyi jelképeivel. Férfiak táncolnak elő második férjének Lulu vonzó idomait ábrázoló festményeivel, melyeket paravánként tartanak maguk elé.
Aztán a vég, a kéjjel megváltott halál: a férfi, akit Lulu ellenállhatatlanul megkíván - nem más, mint Hasfelmetsző Jack.
Késével kíméletlenül hadonászva, lecsapva, véget vet e zsigeri kéjhajhászásnak, Lulu sorsa beteljesedik. De ezt már a zseniális kompozíció szerzője sem érte meg: belehalt a vérmérgezésbe.
