Szorgalmuknak, tehetségüknek köszönhetően világszerte elismert céget építettek fel, társadalmi szerepvállalásukkal, európai szintű műveltségükkel is kiemelkedtek környezetükből. A Zsolnay család története mégis nagyon magyar, amit a sikerek mellett a tragédiák sem kerültek el, és amelyet a személyes ambíciók mellett a történelmi sorsfordulók is jelentősen formáltak.
Döcögős indulás
Az idősebb Zsolnay Miklós, Vilmos apja indította el a családot a felemelkedés útján, pedig neki még nem jutott sem kiemelkedő oktatás, sem atyai támogatás, sem jelentős pénzbeli örökség. Mindössze 17 éves volt, amikor apja egy peres ügy miatt öngyilkosságot követett el. Akkor már évek óta inaskodott egy pécsi rőfösnél, később a vándorlási kötelezettségnek eleget téve más városokban is kereskedősegédnek állt.
Hazatérve, 1826-ban önállósította magát, ekkor nyitotta meg az első kereskedelmi egységét Pécs főterén. Akkor már nős volt, és abban az évben meg is született első gyermeke, Ignác, akit hat másik követett. A családi tőke alapját a folyamatosan bővülő üzlet adta. A társadalmi felemelkedést elősegítendő, a korszellemnek megfelelően jelentős szőlőterületeket is vásárolt, így ötvenéves korára a város elismert polgárává vált.
Ambiciózussága gyerekei taníttatásában is megnyilvánult,
nyelveket beszélő, külföldet is megjárt fiainak pályáját stratégiailag is megtervezte.
A későbbi Zsolnay-gyár alapját jelentő keménycserép manufaktúrát kifejezetten Ignác részére hozta létre 1851-ben, amelynek vezetését két év múlva át is adta fiának. A manufaktúrában ekkor téglák, csövek és használati edények előállításával foglalkoztak, később már homlokzati díszeket, dísztárgyakat is gyártottak, de még nem a Zsolnayaktól megszokott, kiemelkedő minőségben.
Ugyan Ignác kitartóan próbálta felvirágoztatni kicsi műhelyét, néhány alkalmazottja volt csupán. Ráadásul ebben a vasút előtti időszakban a nyersanyagok beszerzése és szállítása is igen nehézkes volt, ami szintén akadályozta a fejlődést. Forgótőkéje gyorsan fogyott, 1863-ban már öccse, Vilmos anyagi segítségére szorult, hogy megmeneküljön a csődtől. Két évvel később Ignác kivált az üzemből, külföldre költözött, Vilmos egyedüli tulajdonosa lett a kerámiamanufaktúrának. Bár később többször megpróbálta visszacsábítani bátyját a gyárba,
Ignác nem akart a jóval tehetségesebb Vilmos árnyékában dolgozni.
Felemelkedés
Hogyan tudta a fiatalabb testvér anyagilag segíteni, majd később kivásárolni fivérét? Vilmos ekkor már tíz éve az igen jól prosperáló főtéri üzlet tulajdonosa volt, sikeresen vitte tovább az apja által alapított kereskedést. A többszintes áruházban, a Bazárban a kor igényeinek megfelelően szinte minden kapható volt, ami a polgári élethez kellett, kínálata nemzetközi színvonalú volt. Ez a fajta igényesség, maximalizmus a későbbiekben is jellemezte Vilmos minden tevékenységét, emiatt is válhatott a Zsolnay név világszinten ismerté.
Pedig Vilmost fiatal korában sokkal inkább a festés, a képzőművészet izgatta, semmint a kereskedelem. Apja akarata azonban az volt, hogy kövesse őt az üzletben, és ennek szinte ellenkezés nélkül eleget is tett.
Mikor 1865-ben, 37 évesen csődközeli helyzetben átvette bátyjától a manufaktúrát, még szinte semmit nem tudott a kerámiákról. Ráadásul bazárbeli tevékenysége is rengeteg idejét felemésztette. Azonban a terv, hogy a műhelyt gyárrá fejlessze, már ekkor megszületett. Környékbeli nyersanyagok után kutatott, kitermelési jogokat szerzett és beleásta magát a kerámiakészítés technikai részleteibe, autodidakta módon képezte magát.
A kiegyezés utáni páratlan gazdasági fejlődést felismerve Vilmos 1868-ban gyárépítési engedélyért folyamodott a pécsi városi tanácshoz. Innentől kezdve a többi üzleti tevékenysége – a főtéri áruház, a szőlészet, a gyümölcsös, a virágkertészet, majd a cementgyártás, a cukorfinomításhoz használt spódium gyártása, később az erdőkitermelés és fafeldolgozás – mind azt szolgálták, hogy tőkeerős kerámiagyárat hozzon létre. Ezektől később könnyű szívvel meg is vált, ha anyagi forrásra volt szüksége a fejlesztésekhez.
A folyamatos újítás vágyától hajtva elképesztő energiával és szorgalommal dolgozott. Annak érdekében, hogy kémiai tudását fejlessze, szakmai kapcsolatokat épített ki itthon és külföldön is, számos külhoni szakembert és munkást is a gyárba csábított, és mindinkább a minőségi termékek felé mozdult el. Az 1873-as bécsi világkiállításon majolika dísztermékeivel már bronzdíjat nyert, és a Ferenc József-renddel is kitüntették. Ez hatalmas löketet adott a gyárnak, annyi megrendelést kapott külföldről is, hogy tovább kellett bővítenie a gyártókapacitást.
A következő évben belvárosi házából kiköltözött a gyár területére, hogy minél több időt tudjon szentelni a kísérletezésnek, a gyártási folyamatok finomításának. Ekkor fia, Miklós is hazatért külföldi tanulmányaiból, és bár még csak 16 éves volt, beállt a gyárba dolgozni. Hamar feltalálta magát, és a kereskedelmi tevékenységek terhét fokozatosan levette apja válláról.
Vilmos két leányának, Teréznek és Júliának az életét is a gyár határozta meg, akik – szintén hosszú külföldi tanulmányutakat követően – vezető tervezőművésszé váltak. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy
az 1878-as párizsi világkiállítás attrakciójának szánt két hatalmas váza díszítését Júlia készíthette el, aki akkor még csak 22 éves volt.
A Zsolnay porcelánfajansz aranyérmet kapott, Vilmost pedig francia becsületrenddel tüntették ki, bár a világkiállításra apja elfoglaltságai miatt Miklós ment el. Ismét özönleni kezdtek a megrendelések, még Japánba, Ausztráliába is eljutottak a Zsolnay-portékák.
De nemcsak díszműáruk iránt volt nagy a kereslet, a samottgyárat is bővíteni kellett, és egy új kályhagyárat is alapítottak. Az 1880-as években már Vilmos vejei is a családi vállalkozás szolgálatába álltak. Teréz férje, Mattyasovszky Jakab geológus országszerte földtani kutatásokat végzett, mind jobb minőségű alapanyagokat keresve a porcelángyártáshoz. Sikorski Tádé, Júlia lengyel származású, neves műépítész férje a gyár művészeti vezetőjeként szerzett elévülhetetlen érdemeket.
A család feje így egyre több időt tudott szenvedélyére, a kutatásra fordítani. Rendkívül tartós és tetszetős, fagyálló anyagot fejlesztett ki, ez volt a pirogránit. A nagyszabású állami és magánépítkezések hatalmas piacot jelentettek az új burkolóanyagnak. Hamarosan a legnevesebb építészek – Lechner Ödön, Hauszmann Alajos, Steindl Imre – is állandó megrendelői lettek a gyárnak. A fajanszáru gyártásáról így az épületkerámiákra helyeződött át a hangsúly.
Ugyanakkor Vilmos művészi érzékét, alkotói fantáziáját mindig is izgatta az olaszországi reneszánsz mesterek által használt, fémfényű máz, amelynek technológiája hosszú időre feledésbe merült. Fáradhatatlanul kísérletezett, míg Petrik Lajos és Wartha Vince kémikusokkal megalkották az eozinnak nevezett, lüszteres máz technikát. A szecesszió térnyerésével a különleges Zsolnay-díszáruk iránt egyre nagyobb kereslet mutatkozott, újabb felívelés köszöntött be a család és a gyár életében.
Fénylő aranykor
A fejlődés egyik motorja Miklós volt, akire apja mind több feladatot bízott, majd 1897-ben önálló cégvezetői jogkört kapott. Pedig a kapcsolatuk koránt sem volt felhőtlen. Vilmos szigorú napirendben, a kutatásoknak, a művészeteknek és a családjának élt, leggyakrabban munkásruhában lehetett látni a gyár területén. Ezzel szemben Miklós európai műveltségével, kiváló nyelvtudásával a kapcsolattartás mestere volt, a gyártási folyamatok nemigen érdekelték.
Menedzserszemléletű vállalkozó volt, nagyvilági életet folytatott, kifinomultan öltözött, drága lovakat tartott, szerencsejátékozott, színésznőkkel mulatozott. Ugyanakkor munkáját mindig hibátlanul ellátta, gyakori belföldi és külföldi utazásai is a családi céget szolgálták. A nyolcvanas évekebeli közel-keleti útjáról például perzsa és török csempéket hozott haza, a minták később számos Zsolnay kerámián visszaköszöntek.
1900-ban, apja hirtelen halála után Miklós lett a Zsolnay-cégbirodalom teljhatalmú feje, amelynek ekkor már egy budapesti szanitertermékeket és csempeburkolatokat gyártó egység is a része volt. Hetente többször is a fővárosba utazott, építészekkel, állami döntéshozókkal tárgyalt, jelentős megrendeléseket szerzett.
Rendkívül intenzív társadalmi életet élt, több mint száz egyesületben, intézményben vállalt tisztséget, számos közhasznú ügyet támogatott, mecénáskodott, kitüntetéseket kapott, Pécs díszpolgárának választották. Kiterjedt kapcsolatrendszerét tudatosan építette, majd eredményesen kamatoztatta a gyár javára.
Munkabírásában, kereskedelmi vénájában, az új iránti rajongásában hasonlított apjára, életmódja azonban gyökeresen eltért puritán elődjétől. Szórta a pénzt, jelentős összegeket kártyázott el, míg családja többi tagja, nővérei és vejei az ő jövedelméhez képest szerény fizetésért dolgoztak a gyárnak. Magánélete is viharos volt, már 53 éves volt, amikor 1910-ben egy református, elvált, gyerekes színésznővel, Bónis Mályvával kötött házasságot.
Ez a frigy teljesen kétségbe ejtette a katolikus, polgári Zsolnay családot, nem is fogadták el az asszonyt, még a nevét sem voltak hajlandóak kimondani.
Később különváltak, Miklósnak nem született saját gyereke, ezért adoptálta nővérei gyerekeit.
1911-ben maga mellé vette dolgozni Teréz két fiát, Mattyasovszky Tibort és Zsoltot, később Júlia egyetlen fiát, Sikorski Miklóst is. Bár ez a generáció gyakorlatilag együtt élt a gyárral, amelyért minden áldozatra hajlandók voltak, munkájukba és életükbe jelentősen beleszólt a történelem alakulása.
Az I. világháborúba mindannyian bevonultak, és bár szerencsésen túlélték a harcokat, már egy szétszakított országban kellett volna tovább vinniük a Zsolnay-örökséget. Miklóst ugyanis utolérte kicsapongó életmódja, szifiliszből keletkezett elmebaja miatt 1919-ben két évig elmegyógyintézetben élt, 1922-ben meghalt. Az apjának épített mauzóleumba temették el.
Hanyatlás
Miklós halálával véget ért a Zsolnay család fényes korszaka. A trianoni döntés által megcsonkított országban a gyár termelése majdhogynem lehetetlenné vált, mivel a nyersanyaglelőhelyek szinte mindegyike a határokon kívülre került.
A Monarchia szétesésével a felvevőpiac jelentős része is eltűnt, ráadásul a pusztító háború után már jóval kisebb lett a kereslet a minőségi, luxus termékek iránt. A pénz értékének romlása, valamint a munkabérek, nyersanyagok árának növekedése szintén nehezítették a cég helyzetét.
A cégvezetést Mattyasovszky Tibor vitte tovább, Zsolt nagyapja kémiai, technológiai érdeklődését megörökölve műszaki vezető lett. Később testvérük, a festő László is csatlakozott, művészeti vezetőként segítette a gyárat. Sikorski Miklós a kerámiaosztály műszaki vezetőjeként dolgozott. Zsolnay Teréz lányának férje, a svájci származású Gilli Ferenc a pénzügyeket reformálta meg, bevezette az amerikai típusú könyvelést, később ő lett a budapesti gyár vezetője is. Miklós két, már idős nővére, Teréz és Júlia is visszatért a tervezéshez.
A család ismét összezárt a nehéz helyzetben.
Míg a húszas években a nagyszabású csatornázások miatt a csőgyártás került előtérbe, az 1929-es gazdasági válság után ismét a porcelángyártás lett a Zsolnay cég fő profilja, bár a minőség meg sem közelítette a korábbit. A harmincas években a cégvezetésbe bekerült Júlia lánya, László özvegye és egyben unokatestvére, Sikorski Márta is, aki igen jó szervezőnek bizonyult. Ennek is köszönhetően a már modernizált gyár ismét jól prosperált, az anyagi gondok megszűntek, az export fellendült.
Olyannyira, hogy amikor 1940-ben Erdélyt részben visszacsatolták az országhoz, a család egy kolozsvári porcelángyárat is bérbe vett, hogy növelje gyártókapacitásait. Ekkor már a Zsolnay cégnél dolgozott a következő generáció is. De az ő életüket és lehetőségeiket már a II. világháború irányította.
A nagy nehezen helyreállított vállalkozásnak már nem sok esélye volt. A férfiak hadifogságba estek, majd emigráltak, a budapesti gyárat bombatalálat érte, számos családtagot elüldöztek otthonukból, kitelepítették őket, majd 1948-ban államosították is a céget.
A család nagy része szétszóródott külföldön, a hatvanas években még a Zsolnay-mauzóleumot is felforgatták barbár kincskeresők. A rendszerváltozás után a pécsi gyárat privatizálták, de a tulajdonosok között már nem volt Zsolnay-örökös.
Az egykori gyár területe ma már a pécsi önkormányzat tulajdona, amelyet a 2010-es Európa kulturális fővárosa projekt részeként kulturális negyeddé alakítottak át.
| A Zsolnay negyedben szép jövője van a múltnak Egy kicsi keménycserép manufaktúrának indult, ma pedig már egy öt hektárnyi területen elterülő, európai szinten is egyedülálló kulturális negyed, amely még a tavalyi, járvánnyal terhelt helyzetben is több mint 150 ezer látogatót vonzott. Nem csoda, hiszen a Zsolnay negyedben valóban minden korosztály talál magának valamilyen látnivalót, programot, kulturális élményt. Pécs 2010-ben Európa egyik kulturális fővárosa volt, a Zsolnay negyed is ennek részeként újulhatott meg. A Zsolnay család egykori gyárépületei és házai a rekonstrukció után új funkciókat kaptak. Zsolnay Vilmos egykori lakóháza ma a család- és gyártörténeti kiállításnak ad helyet, a szomszédos épületben pedig az úgynevezett Rózsaszín kiállítás látható, amely Winkler Barnabás építész több mint ezer darabos magángyűjteményét foglalja magába. A tárlat a Zsolnay gyár mindennapos használatra szánt, rendkívül változatos rózsaszínű termékei mellett néhány korhű enteriőrt is bemutat, így bepillantást kaphatunk abba is, hogy a századfordulón milyen körülmények között élhettek elődeink. Még ma is készítenek kerámiákat a gyárterület keleti részében, bár abban a vállalkozásban már nincs Zsolnay leszármazott. A nevet, technológiát azonban viszik tovább, a látványmanufaktúrában pedig megnézhetjük, hogy még ma is milyen egyedi portékák kerülnek ki a mesterek kezei közül. A Zsolnay aranykora című kiállításon még ezeknél is kivételesebb dísztárgyakat láthatunk. Az Amerikai Egyesült Államokban élő műgyűjtő, Gyugyi László közel 700 egyedi darabot tartalmazó, ma is gyarapodó magángyűjteménye a Sikorski villában, Zsolnay Júlia és családja házában kapott helyet. A kollekció nevéhez méltóan a Zsolnay-gyár legfényesebb évtizedeinek, az 1870–1910 közötti időszaknak a termékeit mutatja be, a historizmus, a millennium és a szecesszió periódusaira bontva. Ha elfáradtunk a tárlatlátogatásban, érdemes megpihennünk a villa előtti gingko biloba fa alatt, amelyet a legenda szerint még maga Zsolnay Júlia ültetett 160 éve. A ritka kínai fa levelei a gyár tervezőit is megihlették, jellegzetes formájuk számos Zsolnay terméken visszaköszön. Közben pillantsunk fel balra, az úgynevezett Zöld-házra, amely a tervek szerint az egész család lakhelyeként szolgált volna. Végül nem élt benne senki, előbb díszkerámia raktár lett, ma pedig már a Bóbita Bábszínháznak ad otthont. A bábokon kívül még jó pár attrakció – játszóterek, sportpályák, planetárium, interaktív varázstér – segít lekötni a gyerekek energiáit. A múlt mellett a jelen és jövő alkotásai is beköltöztek a negyedbe: az m21 galéria kortárs képzőművészeti kiállítások, az E78 pedig koncertek, előadások helyszíne. A gyárterületen működik a pécsi egyetem több tanszéke és a Janus Egyetemi Színpad is, csakúgy, mint számos kézműves-, iparművészeti bolt, vendéglátóipari egység. Miután kívül-belül megcsodáltuk a tizenöt műemléképületet, az ősfás parkokat és bennük a nyolcvannyolc Zsolnay-szobrot is, még vegyünk egy nagy levegőt, és másszunk fel a negyed mellett található Zsolnay-mauzóleumhoz is. Negyvenkét pirogránit oroszlánnal díszített lépcsősoron jutunk fel arra a dombra, amely állítólag Zsolnay Vilmos kedvenc helye volt, hiszen onnan remekül belátta az egész gyárát. Itt építtette meg fia, Miklós a szabadkőművesség rejtett szimbólumaival ellátott családi sírhelyet, ahol rajtuk kívül még Bell Teréz, Vilmos felesége nyugszik. A Zsolnay negyed bejárására érdemes elegendő időt szánunk, hiszen ez a különös hangulatú hely biztos, hogy beszippant minket. Engedjünk neki! |
A fotókat Beliczay László készítette.
A cikk a Magyar Kultúra magazin 221/2. számában jelent meg.
#család
