Vannak alkotások, amelyeknek a címük a legrosszabb, és ez roppant elgondolkodtató. A címnek ugyanis épphogy a legcsábítóbbnak kellene lennie: majdnem a csalásig menően jónak, hogy a reménybeli műélvezőket a mű közelébe vonzza. Ha sikerül, a játszma félig már meg is van nyerve.
Ez olyasmi, mint amikor színes csomagolással vagy táncos klippel adnak el valami nagyon prózai terméket, például főzőlapot vagy elektromos kapát. De tudom, tapasztalom, hogy a címadással újabban komoly bajok vannak: ez korjelenség. A világ, úgy tűnik, megőrült, és a legkülönbözőbb orgánumok kezdenek ugyanarra a kaptafára lehetetlen címeket adni az írásaiknak. Például hatsorosakat, amelyek az írások teljes tartalmát részletesen taglalják, és már eleve unalmasak, így egyáltalán nem késztetnek további olvasásra. A cím mintha kezdene az általa elvileg szolgálni hivatott írásmű fölé kerekedni, és ahelyett, hogy szerényen rámutatna, elé tolakszik, hogy végül már teljesen eltakarja. A címeinkből ijesztő szörnyek váltak, amelyek már semmit sem sejtetnek, sőt éppen ellenkezőleg: mindent előre elmondanak, szájba rágnak. Agresszívan az olvasóra-nézőre kényszerítik magukat, és ezzel hatásos módon ijesztenek el a közelből, mert ahol így kommunikálnak, ott az ember nem szívesen tartózkodik.
A helyzet ahhoz hasonlít, mint amikor egy ismerősünk, akivel véletlenül összeakadunk az utcán, a helyett a kellemes negyedórát ígérő ajánlat helyett, hogy „iszunk egy kávét?”, így szólít meg: „Ha úgy gondolod, a közeli, méregdrága kávézóban a te költségedre elfogyaszthatunk egy-egy zabtejből, közepes pörkölésű arabicából készült americanót növényi habbal, és közben megbeszélhetjük, hogy mennyivel tartozol nekem, továbbá újabban miért kerülöd a társaságomat, amikor a legutóbbi összeveszésünket hozom szóba, amelynek során monoklit helyeztem el a szemed alatt.” Lehet így is, csak nem célravezető.
A Herner Ferike faterja cím mindhárom eleme rossz (Herner?!? Ferike?!? Faterja?!? Ízlelgessék őket!): erőltetettek, műviek, és egyáltalán nem harmonizálnak az általuk megjelölt tartalommal: a filmmel (és elődjével, a színdarabbal). Jópofáskodásuk, bizalmaskodásuk taszító, és egy nem létező világra utalnak. Az eléjük helyezett névelőt szinte már felesleges is kritizálnom. Ez a cím olyan, kitalált nyelvhasználók közé akar becsalogatni, akiket egyszerre láttatna kedélyesnek és ostobának. Afféle falusi kocsmai stílust imitál, de gyanús, hogy városi szemszögből: olyannak képzeli és képzeltetné el velünk, amilyennek a városiak „a” vidéket, amiről valójában fogalmuk sincsen.
Most pedig, hogy ilyen jól kidühöngtem magamat, először a film kiválóságát taglalnám.
A Kovács Gábor Attila által a színházi változat alapján, ugyanazokkal a szereplőkkel és Börcsök Enikő emlékére rendezett alkotás több szempontból is parádés.
A három főszereplő: Borbiczki Ferenc, Kaszás Gergő és Lázár Balázs mint közmunkások valahol a semmi közepén elképesztő energiával vonnak be a Godot-ra várva alaphelyzetébe, és igazolják, hogy jó volt a sejtésünk: valóban sehol sem vagyunk. Ám ez a semmi azért alaposan ki van bélelve, és kezdetben úgy tűnik, hogy amit látunk, elképesztően ismerős, otthonos, vicces.
Egészen a miénk, és olyasmi, amit mi, magyarok érthetünk csak igazán.
Amint meglátjuk, örömmel tölt el már önmagában a felismerés is: az, hogy ez a kedves (miközben siralmas) alaphelyzet minden képtelensége ellenére, Európa más tájain talán alig dekódolható, „ilyen nincs, és mégis van” jellegével csakis a miénk, összetéveszthetetlenül. Vagyis hogy ez a „sehol” éppen itt van, nálunk. Ez a megtévesztés, félretájékoztatás a film első félórájában afelé lökdös bennünket, hogy magyar viszonyokra alkalmazott farce-nak higgyük, amit látunk, méghozzá a lehető legmagyarabb, azaz legabszurdabb változatban. A pinceszínházi előadásról írt kritikában olvastam, hogy Kaszásék csúcsra járatták ezt a vonulatot, amire a közönség lelkes visszajelzései folytán valószínűleg előadásról előadásra erősödő kísértésük lehetett.
Kiderül azonban: ez a hangütés szimpla „beetetés”, és kizárólag azt a célt szolgálja, hogy sötét és rettenetes világába bevonzza, majd az emberi létezés tökéletes értelmetlenségének felismerésére vezesse rá a nézőket. Kegyetlen művelet, amelynek hatására – amikor észrevesszük, hogy itt már fele sem tréfa: vérre megy a játék – lefagy az arcunkról a mosoly.
Én ezentúl logikátlanságot és némi szadizmust is érzékelni vélek abban, hogy a filozofálgató közmunkások alapjában véve életigenlő társaságáról előbb-utóbb be kell látnunk: „a semmi ágán” ülnek, és a kozmikus összefüggéseket figyelembe véve még az is csak illúzió, hogy szubjektumok, egyéni jellemvonásokkal rendelkező egyéniségek (nem azok, hiszen csak egy leszármazási sor láncszemei: apáik életét élik, akik szintén az apáikét élték és így tovább). Ez fájdalmasan több a soknál, és ami nagyobb baj, nem következik az előzményekből: „ideológiai lóláb”. A film nézése közben világossá válik, hogy az eszmei kvintesszencia volt az elsődleges, és ahhoz kreálták „Ferike” erőltetett történetét.
Amelyről nekem két paródia jut eszembe. Az egyik Pintér Béla Parasztoperájának az a jelenete, amelyben az állomásfőnök újra meg újra megsejti a jövőt, beszélgetőtársa, a kóvboj balvégzetét, már tudniillik hogy a családja nem jön rá, ki ő, és meg fogja ölni a pénzéért (pedig ha tudná stb.). Az állomásfőnöknek beszélgetés közben időnként be-bevillan valami, ami még nincs, mert csak a jövőben fog megtörténni, de a darab szempontjából majd meghatározó motívum lesz. Pintér alkotói szándéka egyértelmű: viccet csinálni minden hasonló misztifikációból, amely meghaladhatatlan bölcsességként próbálja feltüntetni a mindentudó elbeszélő pozícióját.
A másik, fergeteges, a blődséget mesteri szintre emelő példája valami hasonlónak Mark Twain Az interjú című, a bulvárt már kábé százötven éve kigúnyoló novellája, amelyben az interjúalany elővezeti: nem biztos benne, hogy ő valóban ő-e, mivel gyerekkorában fürdetéskor összecserélték az ikertestvérével, aki később meghalt (vagyis talán nem a testvére, hanem ő halt meg, ám tévedésből a másikat temették el helyette).
Nos, A Herner Ferike faterja kábé olyan, mintha efféle képtelen, kizárólag paródiaként működő történeteket véresen komolyan venne, és hamleti hangvételben, a végső igazság kinyilatkoztatásához illő tragédiaként adna elő. Háy darabja az idősíkok közötti ugrálással, múlt, jelen és jövő végzetszerű összefüggéseit feltáró (?) voltával valami egészen közhelyeset emel letaglózó metafizikai reveláció rangjára.
A kérdéses hitelességű, misztikus vonásokat hordozó családállításhoz hasonlóan olyasmit állít, hogy a sors titokzatos módon öröklődik nemzedékről nemzedékre, ez ellen semmit sem lehet tenni, és az esetek nagy részében mi húzzuk a rövidebbet. A dolgok természete olyan, hogy rosszra fordulnak, és ez homályos módon összefüggésben van a tetteinkkel: a bűnökért így vagy úgy megbűnhődünk. A felnőtt Herner Ferenc bűnhődik gyermekkori önmaga bűnéért: fegyvertisztítás közben annak megtorlásaként, hogy gyermekkorában ráküldte rendőr apját őt bántó osztálytársa fegyverrejtegető apjára, véletlenül lelövi a harmadik nemzedéket képviselő fiát (a három közmunkás, akik éppen az egykori, bántalmazó osztálytársak, a film második részében ezen tanakodik). Ha ez így nem kerek a kedves olvasó számára, megnyugtatom: nem az ő készülékében van a hiba.
Kovács Gábor Attila filmjében mindenki remek, de vannak kimagaslóan jó szereplői is. Rám Kaszás Gergő, a Feri (véletlenül sem Ferike) vesztét egykor megjósoló, de felnőttként is misztikus érzékű „próféta” és Buza Tímea, Feri Háy János szócsövének tűnő, szinte élvezettel pesszimista anyukája hatott elementárisan.
Az, hogy ez a film – mint a sajtóvetítésen megtudtuk – tízmillió forintból készült, szinte hihetetlen, és a közreműködők kivételes motiváltságáról tanúskodik. Nagyjából ingyen dolgozhattak, hogy a darab egykori, mindannyiuk által szeretett rendezőjének emléke előtt tisztelegjenek.
A film múltbeli eseményei a Dogville-re emlékeztető „seholban”: fekete háttér előtt, jelzésszerű díszletek között játszódnak. Ezt én a takarékosságnak tudtam be és zavarónak éreztem, de mint a rendező a vetítés után elmondta, valójában a mitikus múltba és az emlékezet birodalmába visznek vissza vele, míg a többi jelenet helyszíne a realitás itt és mostja. Rendben, de mint az eddigiekből már kiderült, azért ez az itt és most sem különösebben konkrét: a falu valóságából alig érzékelünk valamit. Juhász Réka, a polgármester mindenese elrajzolt, parodisztikus karakter, és nemigen érzékelhető mögötte konzisztens háttér, ha egyáltalán létezik olyan. Az idő múlását sem sikerült igazán érzékeltetni (ahhoz túl rövid volt a forgatás), és amennyire mégis, abból úgyis csak az derül ki, hogy egyik évről a másikra semmi sem változik, vagyis hogy nem (itt sem) a reális időben vagyunk.
A film hősei elveszett emberek, és hasonlók az ismerőseik is. Woody Allennek az a fordulata jut eszembe róluk, hogy az élet „normális esetben” nyomorúságos, de bizonyos sorscsapások hatására könnyen tragikussá válhat. A sorscsapások itt menetrendszerűen következnek be, és mindenestül magukkal rántják elszenvedőiket. Érzékenységük, jóravalóságuk, szenvedésük azt jelzi, hogy rossz világba születtek. Meg azt, hogy ha lenne igazság, gondviselés, Isten, a filmbelihez hasonló szörnyűségek senkivel sem történnének. De csak ez az egy: Isten nélküli, rettenetes, az embert és boldogságvágyát semmibe vevő világ létezik. Leibniz rosszul tudta: a lehetséges világok legrosszabbikában élünk, amely a boldogság tervét nem hordozza magában.
