Zűrös esetek - TÉBOLY

Nem címszavakban persze minden sokkal bonyolultabb. Nemcsak a színen, azon kívül is. Nem egyszerű például a recenzens helyzete sem, ha azt sejti, hogy a szerző neve nem feledékenységből vagy esztétikai okokból nem szerepel egy előadás színlapján. Illene ilyenkor szolidárisan nem bolygatni alapmű és előadás viszonyát ? miközben a bemutató sok felvetett kérdése és maga után hagyott problémája éppen e viszonyból lenne felfejthető. Kecske-káposzta alapon maradjunk talán annyiban, hogy a Téboly alkotói egy sikeres (és utóbb sztárszereposztással megfilmesített) drámát mai szempontból, a tárgyhoz, a benne megjelenített életérzéshez személyesen viszonyulva gondoltak újra. Nem helyezték ugyan át a történetet a mai Magyarországra (az eredeti neveket is megtartották), de lehántották mindazt, ami a sztorit térben, időben pozícionálta, s ezzel együtt nagyjából eltüntették a szereplők jól körvonalazott társadalmi hátterét, státuszát is. (A színlap nem jelöl dramaturgot, így feltehető, hogy e munkát is a rendező, Miklós Marcell végezte el.) Maradt az egymással ellentmondásos viszonyban lévő, a másikat hol félszavakból megértő, hol meghallani sem akaró, a közösséget az üresség előli menekülésben megtaláló négy férfi különös barátságának, illetve e barátság felbomlásának története. S annak az egzisztenciális állapotnak a felmutatása, ami e történet mögött van.

Ez több szempontból is roppant nehéz feladat. Az egyes cselekvések mozgatórugói ugyanis így szükségszerűen homályban maradnak (nehezen érthető például, mi motiválja a felettébb vonzó nők ragaszkodását a bizonytalan társadalmi státuszú, sokkal inkább született veszteseknek, mint a jómódú élet üressége elől kiutat kereső nagymenőknek tűnő alakokhoz). Emiatt kigubancolhatatlanná válik a szereplőket összekötő érzéki-érzelmi háló, s téttel inkább magának a gubancnak a megjelenítése bír. Vagyis annak az állapotnak az érzékeltetése, amelyben a helyét nem találó ember kétségbeesetten és irracionálisan próbál kapaszkodni bármibe: méltatlan barátba, nem szeretett nőbe, kábítószerbe, véget nem érő szavakba. Egy ilyen tudatállapot intenzív, teljes előadáson át kitartott megjelenítése viszont komplex és komoly szakmai tudást igénylő rendezői és színészi feladat. Alapfeltétele egy nagyon erős atmoszféra megteremtése, amely azonban Miklós Marcell rendezéséből hiányzik. Nem érzékelhetőek azok a manuális eszközök, melyek a feszültséget lennének hivatva megteremteni; sem a világításnak, sem az akusztikus elemeknek, sem az egyes szituációk fókuszálásának nincs különösebb jelentősége, a jelenetek szinte kedélyesen peregnek le (a jelenetváltások pedig nem egyszer kifejezetten sutának hatnak - igaz, ebben a játéktér adottságai is közrejátszanak). Márpedig ezek nélkül legfeljebb egészen kivételes intenzitású, izzású színészi alakítások teremthetnék meg a fent leírt állapotot. Ehhez pedig erős rendezői kontroll is szükségeltetne - ami nehezen jöhet létre akkor, ha a rendező maga játssza az előadás főszerepét. Egyik alakítás sem üres, valamennyi szereplő felmutat egy érdeklődést felkeltő, többé vagy kevésbé excentrikus alakot: Miklós Marcell a folyamatosan őrlődő, szorongó, életproblémáját megfogalmazni képtelen, de előle menekülni próbáló értelmiségit, Horváth Kornél a neurotikus örök vesztest, Horváth András a bicskanyitogatóan érzéketlen, cinikus, de a többiek veséjébe látó kvázi-nagymenőt, Dióssi Gábor a hóbortos, a többiekhez furcsa mód mégis kötődő biszexuális csodabogarat, Fekete Réka-Thália a magabiztosnak látszó, valójában minden szempontból döntésképtelen, ürességét titokzatossággal palástoló lányt, Matykó Xénia egy reflektáltan, Vajda Izabella pedig egy reflektálatlanul reménytelen helyzetűnek tűnő nőt. Ám egyik alakítás sem marad mindvégig koncentrált, s a játék hitelét csaknem mindenkinél gyengítik a forszírozottan használt színészi eszközök (kinél a túlzott gesztikuláció, kinél a visszatérő gesztusok halmozása, kinél a jól ismert hanglejtés, kinél az erőltetett nevetgélés stb.) Ez utóbbi tipikusan olyan hiányosság, melyet egy külső szem hatásosan kontrollálni tudna.

S ez a külső szem másban is segítséget nyújthatna. Pontosan érzékelné például azt is, hogy az a ?McDonald?s-szemét? melyet a játszók még az elején elővesznek, hogy aztán mindvégig az asztalon maradjon, a káosz érzékeltetéséhez túl vékony metafora (így vészesen közel kerül ahhoz, hogy egyszerű slendriánságnak hasson). Tudom persze, hogy az avatott külső szem (magyarán: rendező) megtalálása nem könnyű feladat, s főként akkor nem az, ha az ember annyira fontosnak és önmagához közel állónak érzi a történetet, hogy nem szívesen adná ki kezéből. Mégis nélkülözhetetlennek érzem, mert bármennyire rokonszenves is az előadást átható személyesség, a játékban éppen az nem jelenik meg, amit a megváltoztatott cím ígér. Sokkal inkább azt érzékeljük, amit az eredeti cím lefed: a zűrzavart. A téboly, vagyis a létezés kiüresedettsége által kiváltott kétségbeesés intenzív érzelmi és szellemi állapota azonban legfeljebb pillanatokra válik átélhetővé.