Száznál több könyvet írt, fia mégis úgy érezte, hogy csak velük törődik

A múlt század egyik legnépszerűbb magyar írója a felvidéki Selmecbányán (ma: Banská Stiavnica, Szlovákia) látta meg a napvilágot Richter Eleonóra néven 1892. december 7-én. Apja a Bányászati Akadémia utolsó rektora volt, aki Trianon után Sopronba költöztette át az intézményt, a család nevét is ő magyarosította. A fiatal lány első verseit nagyapja biztatására írta hétévesen, írásai jelentek meg felvidéki lapokban, pályázatokat nyert, az első világháború idején háborúellenes verseket publikált. Kereskedelmi iskolát végzett, zenét is tanult, 1912-ben pedig feleségül ment zongoratanárához, Kosáry Jánoshoz. A házasságból egy fiú és egy lány született – Kosáry Domokos neves történész a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett.

Amikor Selmecbánya az első világháború végén az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, a család Sopronba, majd Budapestre költözött, itt indult Lola irodalmi karrierje. Fia, Kosáry Domokos visszaemlékezése szerint édesanyja

Kosáryné 1920-ban aratta első nagy írói sikerét, amikor Filoména című regényével, amely egy cselédlány tragikus történetét mutatja be, megnyerte az Athenaeum Kiadó pályázatát. Írásaiban megjelennek a régi magyar Felvidék városai és tájai, történelme Selmecbánya szakadékos utcáival, diákéletével. Legigényesebb írói vállalkozása az asszonysorsokat megörökítő tetralógiája, amelynek első kötete 1942-ben jelent meg Asszonybeszéd címmel, ezt követte a Perceg a szú 1944-ben, a Vaskalitka 1946-ban, majd a Por és hamu 1947-ben. Az öt nemzedéken átívelő, 2500 oldalas regényfolyam cselekménye 1686-ban kezdődik és 1944 nyarán zárul. A könyvek nemcsak a nőemancipáció és a magyar asszonyok életét ábrázolják, de az egész magyar nemzet sorsát is.

Lányregények és Winnetou

Kosáryné Réz Lola írta a múlt század ’20-as, ’30-as éveinek legnépszerűbb leányregényeit. Megrajzolta a családban, a gyermekek odaadó nevelésében kiteljesedő asszonyi sorsokat, olyan eszményképeket állítva, amilyenné a kor szerette volna formálni az olvasgató úrilányokat. A szegények iránti részvét, a gyermekek iránti szeretet, a másokért hozott áldozat értelmes voltába vetett hit hatja át egyebek mellett az Egy hordó bor, a Porszem a napsugárban, A vén diák című könyveit.

Rendkívül termékeny alkotó volt, művei nagy példányszámban fogytak, 1921 és 1944 között 38 ifjúsági regénye jelent meg, közülük néhány – mint a Tibi-történetek – több kiadást is megért. Munkatársa volt a Nyugat című folyóiratnak, az Új Idők, az Én Újságom és a Magyar Lányok című lapoknak.

Több mint hetven kötetet ültetett át magyarra angolból, németből és franciából, fordította Agatha Christie, Pearl Buck regényeit, Karl May Winnetouját és Margaret Mitchell Elfújta a szél című művét. Kosáryné 1927. január 10-én alapító tagja volt a Magyar Írónők Köre elnevezésű, 1949 szeptemberéig működő irodalmi társaságnak, amelynek célja a magyar írónők társadalmi egyesítése, szellemi és szociális érdekeinek képviselete és védelmezése volt.

Kizárva az irodalomból

Életében utolsó kiadott műve 1958-ban a Leányfurfang című regény volt, ezután távozott az irodalmi életből, de nem önszántából. Nem illett az akkori rendszer elfogadott íróképébe, nem annyira nőíró volta, mint inkább származása, műveltsége, valláserkölcsi felfogása miatt. Megkapta az „úri dilettáns” címkét: afféle írogató hölgy, aki jó képességei, minden jó szándéka és tagadhatatlan szociális érzéke ellenére nem vehető egészen komolyan. Otthon továbbra is alkotott maga és családja számára, de életének utolsó harminc évében nem publikálhatott. Az Írószövetségből is kizárták, és csak néhány héttel 92 éves korában, 1984. december 27-én bekövetkezett halála előtt vették vissza. Az írónőnek több mint 100 saját műve és közel 70 műfordítása jelent meg. 2013 januárjában, születésének 120. évfordulója alkalmából emléktáblát állítottak a tiszteletére az újbudai Fadrusz utca 2. szám alatti házban, ahol családjával élt 1933-tól 1942-ig.