120 éve született a Matrózok, hajók, kapitányok írója

Dékány Andrást hiába keressük a „spenótban”, a magyar irodalom történetének nagy, zöld összefoglalásában. Ő is azok közé az írók közé tartozik, akiknek emlékét nem a hivatalos (amennyiben a „spenót” még érvényes, hivatalos) irodalomtörténet őrizte meg, hanem az olvasók szeretete. Könyvei főleg a ma már hatvanon túli generációnak jelentettek, jelentenek sokat. És főleg a férfiolvasóknak. Azoknak, akik a hatvanas-hetvenes években, a vasfüggöny mögé zárt országban élték kiskamasz korukat és Dékány akkoriban megjelenő tengerészkönyveivel vitorlázták be képzeletben a messzi tájakat.

Tengerészkönyveket persze mások is írtak, de az ő regényei mögött ott volt fedezetként a tengerészmúlt.

Dékány gyerekként még szemtanúja volt az Osztrák–Magyar Monarchia tengeri életének, bár inkább már csak az összeomlásának. Tizenöt évesen, 1918 nyarán került Fiuméba szülővárosából, Kecskemétről, hogy megkezdje első tanévét a tengerészeti akadémián, a legendás Nauticán. És ezzel megkezdődött az életre szóló kaland. „Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben” – írja.

Az 1918–19-es tanév már nem fejeződött be a fiumei akadémián. 1918 november végén a Monarchia elvesztette a háborút, Fiumét idegen csapatok szállták meg, a magyar diákok és tanárok pedig a Budapest felé induló (és a háborús körülmények közepette is közlekedő) vonatokon elhagyták az adriai várost. Ennek a néhány tengerészakadémista hónapnak a történetét Dékány András negyven évvel az események után írta meg, már túl egy újabb háború és újabb diktatúrák poklán, közvetlen az ’56-os forradalom után, a Matrózok, hajók, kapitányok című ifjúsági regényében. Ez a vallomásszerű könyv sok elemében hiteles tudósítás egy rég elveszett világról, az Adriáig érő régi Magyarország tengerésziskolájáról. Ezen keresztül annak tengeri történetéről és kultúrájáról, amelyről a II. világháború után már beszélni sem nagyon lehetett, de amely iránt jelentős nosztalgia élt lefojtva.

A Matrózok, hajók, kapitányok pedig remek tápanyagául szolgált e nosztalgiának.

Ifjúsági regénybe csomagolva, persze. Főhőse maga az író, Andrea (így, olaszosan), legfontosabb szereplői pedig magyar fiúk az akadémiáról (Horváth Feri, Zoller Jóska, Grofcsik Béla, Jakab Laci és a többiek), valamint a zenggi kalózok leszármazottja, a tragikus sorsú hajósfiú, a jóbarát Jokkó, és az ő nagybátyja, a hajótulajdonos Turkovich Daniló. Nem szabályos, nem is igazán jól sikerült regény, maga Dékány is naplónak mondja a műfaját. De a megidézett világ mégis nagyon erősen hat. Amikor 1957-ben először megjelent, hatalmas sikert aratott.

Dékány mindaddig valószínűleg soha nem akart ifjúsági szerző lenni. Már a háború előtt ismert író, újságíró volt. Első könyvei között két remek munkásregényt is találhatunk a harmincas évek elejéről. Mind a Ruhr, mind A gyár jól megírt, ma is élvezetes olvasmány. Mindkettő megélt élményekből táplálkozik. Az egyik a húszas években francia megszállás alatt vergődő, forrongó Ruhr-vidéken játszódik (ahol Dékány munkásként dolgozott). A másik a húszas évek végének budapesti munkásvilágában (amit szintén belülről ismert). Külön érdekessége e könyveknek a korabeli társadalomformáló eszmék versengésének ábrázolása, a szerző marxizmus-kritikája és szimpátiája a keresztényszocializmussal, valamint a panteisztikus gondolatokkal. A munkásvilággal és az egyszerű emberekkel való azonosulása egyébként olyan külsőségekben is megjelent, mint hogy élete végéig szívesen viselt például kockás inget.

Korai írói munkásságának másik fontos témája a Felvidék, amelyet gyerekkori emlékei, a nagyszüleinél töltött idők alapján idézett meg a Félálomban című pályaindító regényében (1929-ben) és a Tátrai tüzek című, remek hangulatú novelláskötetében (1939-ben).

Legnagyobb sikereit a háború előtt színpadi szerzőként érte el.

1938-ban, Németh Antal igazgatósága idején a Nemzeti Színház mutatta be Nagy Péter cárról szóló humoros színdarabját, az Aranyszigetet, majd a következő évben a Fazekas Mihály művéből színpadra átdolgozott Lúdas Matyit. Utóbbinak az író jóbarátja, Jávor Pál volt a főszereplője, akit 1944-ben Dékány az agárdi nyaralójában bújtatott a nyilasok elől.

Újságíróként a húszas évek végétől a jobboldali Magyarság, majd az Új Magyarság című lapnak dolgozott, ahol kulturális rovatvezető volt. A német megszállás után megvált a laptól. Cikkeiben nem politizált, de a nemzeti értékek képviselete jellemezte kultúrpolitikai szemléletét. Tudósítóként részt vett a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolásában. Majdnem egy évtizedig a cserkészszövetségben is fontos funkciót vállalt, sajtóelőadó volt. 1941-ben (!) a cserkészmozgalom angol alapítójáról, Lord Baden Powellről könyvet is írt, amely máig alapmű a cserkészek számára.

A háború után jobboldali múltja miatt kiszorult a sajtóból, kötete sem jelent meg 1955-ig. Munkásszimpátiáját azonban nem felejtették el. 1945-ben a XI. kerületben kapott helyettes elöljárói, majd elöljárói tisztséget, de 1948-ban politikai okokból mégis leváltották. A Magyar Rádió számára továbbra is készíthetett ismeretterjesztő anyagokat zeneszerzőkről, írókról. 1949-ben felkérték, hogy írjon szöveget egy Rákóczi témájú daljátékhoz. Ez lett a Csinom Palkó, amely váratlanul nagy sikert hozott. Zeneszerzője, a szintén évekig mellőzött Farkas Ferenc Kossuth-díjat kapott. Dékányt viszont a siker sem mentette meg az Írószövetség „tagrevíziójától”. Ennek során kizárták, és csak 1955-ben rehabilitálták, amikor több mint tíz év után új kötete is megjelenhetett: a Velencei-tó nádvilágáról szóló (szigorúan politikamentes) Náderdőben vadmadár.

Ifjúkori, adriai élményeit ebben az évben kezdte írni egy irodalmi pályázatra. Megnyerte a pályázatot, a könyvet pedig, a már említett Matrózok, hajók kapitányokat 1957-ben kiadták.

A regény óriási sikere irányt szabott Dékány további írói munkásságának. 

A nyitókötet után Daniló bácsi és tengerésztársai, köztük természetesen Andrea újabb kalandjai következtek a Jadran sóner fedélzetén. Az 1930-ban játszódó Kalózok, bálnák tengerekben (1959), a sorozat egyik legjobb regényében az Északi-tengeren keverednek kalandokba. Majd a Csempészek, hősök, kikötők (1960) című regényben, amelynek cselekménye 1934-bn zajlik, a Földközi-tenger nyugati és déli vidékeit járják be, mígnem a Jadran egy szörnyű viharban a líbiai partoknál elsüllyed. Ez azonban nem tántorítja vissza Danilo bácsit és hős legényeit, hogy a harmincas évek második felében Dél-Amerikában keressenek új hajót és a Horn-fok megkerülésével a Csendes-óceánon kutassák fel a kalózok elfeledett rejtekét Az elveszett sziget című kötetben (1961). Természetesen továbbra is, és mindörökké vitorlással, mert azzal a legszebb a hajózás.

A kalandok Az óceán császárában (1962) még a II. világháború után is folytatódnak a Csendes-óceánon, ahol kissé megőszült hőseink továbbharcoló titkos japán támaszpontok után nyomoznak. Andrea ekkor már nincs a csapattal, feltűnik viszont a matrózok között egy lány, akit kifejezetten a lányolvasók kedvéért emelt a történetbe az író. A lányok ugyanis nem sok nekik való kapcsolódást találtak a Dékány-történetekhez, a sok-sok fiús kaland közül még a szerelmi ügyek is kimaradtak. A sorozat utolsó kötete, a Jokkó visszatér (1963) meséje végül visszakanyarodik az első világháború előtti időkbe, az Adriára, amikor Jokkó, a fiatalon elhunyt barát még élt és ismerkedett a tengerészettel.  

A hatkötetes sorozat mögött vajon milyen valós élmények állhattak? Valóban hajózott-e az író a regényekben leírt tájakon? Sajnos nem tudjuk, hogy Dékány András a valóságban hol és mikor, milyen hajókon szolgált tengerészként. Dokumentumok nem maradtak, és a vele készült interjúkban sem mondta el. Csupán annyit árult el, hogy hajózott az Adrián, a Földközi-tengeren, az Atlanti-óceán európai partvidékén és az Északi-tengeren. Távolabbi vizeken csak képzeletben járt.

Az 1964-ben indított újabb, háromkötetes tengerészregény sorozat története már szinte tisztán az írói képzelet terméke. Bár a kiindulópont valós, szintén fiumei élmény: az Implacabile nevű hajó, az 1848-49-es szabadságharc magyar tengeri hadihajója valóban létezett, makettjét az író még fiumei diákként láthatta. Ennek a hajónak hadba állításáról, elsüllyedéséről és kapitányáról, Monostory Balázsról szól a Kossuth Lajos tengerésze (1964). Monostory Balázs természetesen nem létezett, de a Dékány által megírt kalandjai ettől még nagyon is élvezetesek. E sorok írója szerint főleg a sorozat második darabja, a Fekete herceg (1966) kitűnő és izgalmas olvasmány, amely a teaklipperek Kínától Angliáig tartó híres versengését meséli el, természetesen Monostoryval a középpontban, akit ezúttal a romantikus szerelem sem kerül el. Ez már szinte nem is ifjúsági regény.

A Monostory-saga záródarabja, A mexikói legények már az író halála után, 1968-ban jelent meg. A kissé talán sietve befejezett regényben hősünk az Adria egy eldugott szigetén megtalálja nyugalmát, de vállal még egy utolsó kalandot a mexikói hazafiak oldalán a nyakukra ültetett Habsburg Miksa császár elleni harcban.

A Dékány-életmű igazi fináléja az 1967-ben, az író halálának évében megjelent Robinson utolsó kalandja.

Az erejében, tehetségében méltán bízó, tapasztalt tengerészíró nagy feladatra vállalkozott: megírta Defoe Robinsonjának folytatását, amit a nagy angol író maga is tervezett és néhány gondolattal fel is vázolt világhírű regénye végén. Az idős Robinson visszatér szigetére, még egyszer összecsap a szigetet fenyegető bennszülöttekkel, és néhány rossz útra tért szigetlakóval. Az eredmény egy korrekt kalandregény, de az eredeti mű egyszerű frissessége nélkül. Nem ez lett a Dékány-életmű legjobb regénye.

Az írói pálya utolsó tíz évében Dékány András elképesztő teljesítményt mutatott fel. Lényegében ekkor alkotta meg tengerészírói életművét. Tizenhárom regényt vetett papírra egy évtized alatt. Ennek köszönhetően már életében az ifjúsági irodalom klasszikusának tekintették. Korábbi munkásságáról szinte meg is feledkeztek. Kivéve a Csinom Palkót.

Ötvenöt éve halott, és vajon hogyan gondolunk rá ma? Mit olvasunk tőle, mi az, ami időtálló az életművéből? Talán legmaradandóbb értéke, hogy műveiben ott lobog az eltűnt magyar tengerészet örökmécsese. És természetesen tiszteletre méltó az a tény is, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben hajóskönyvei egy korlátozott szabadsággal rendelkező országban tápot adtak a világot bebarangolni vágyó ifjúi képzeletnek. Az idősebb férfigenerációkban sokan úgy tisztelik – köztük irodalmár, matematikus, tengerészkapitány – mint ifjúságuk kedvenc íróját. Vitorlázó társaságban, hajósberkekben némi kultusza is van még. A Matrózok, hajók, kapitányokat, amelyhez tengerészeti kislexikont is mellékelt a szerző, afféle szakirodalomként használják kezdő vitorlázók, Fiume-rajongók pedig a városra vonatkozó információi miatt forgatják e művét, amelyet 2014-ben beválogattak a Kerényi Imre kezdeményezte Nemzeti Könyvtár-sorozatba is. Ezt a könyvét a fentiek figyelembevételével mindenképp érdemes újraolvasni, a mai fiataloknak is kézbe venni.

Ez az emlékiratszerű kötet a dékányi világ alapvetése (a türelmetlenebbek akár átlapozhatják a történetet valóban megakasztó didaktikus tengerészismereti közbevetéseket, a későbbi kötetekben ilyenek már nem nagyon vannak), hogy aztán jó ismerősként köszönthessék adriai hőseinket a sokkal izgalmasabb Kalózok, bálnák, tengerekben és a Csempészek, hősök, kikötőkben. A Monostory-sorozatból (és talán a Dékány-életműből) e sorok írójának a Fekete herceg a kedvence, de ez is az első résszel, a Kossuth Lajos tengerészével igazán érthető (amelynek szintén megvannak a rajongói: az olasz irodalom professzora, Madarász Imre például e kötet második részét tartja a „dékányisszimónak”.)

Az olvasásra ajánlott további kötetek között mindenképp meg kell említeni Dékány kitűnően megírt életrajzi könyveit: Amundsenről (A sarkvidék meghódítója) és Magellánról (A nagy kapitány), továbbá a tények alapján papírra vetett S.O.S. Titanicot. A mai olvasó számára is izgalmas olvasmányok. A háború előtti könyveiből a felnőtt olvasók számára mindenképp érdekes a két munkásregény, a Ruhr és a Gyár, valamint az irodalmi szempontból talán legmívesebb munkája, a Tátrai tüzek. Majdnem egy tucatnyi könyv, amely életben tarthatja a kockásinges tengerészíró emlékét.

Nyitókép: a fiumei kikötő századeleji képeslapon