130 éve született az utolsó etióp császár

Tafari Makonnen néven jött a világra II. Menelik császár unokaöccsének fiaként. A francia hittérítők iskolájába járt ifjú szellemi képességei felkeltették az uralkodó figyelmét, aki 14 évesen rasz (hercegi) címet adományozott neki, majd két tartomány kormányzását is rábízta. Tizenkilenc évesen hozzáadták a császár dédunokáját, az érdekházasságból szokatlan módon hosszú és boldog kapcsolat lett, a párnak hat gyermeke született.

Az 1913-ben elhunyt II. Menelik utóda 18 éves unokája, Jaszu lett, de az iszlámhoz való kötődése miatt népszerűtlen ifjút meg sem koronázták, 1918-ban pedig letették a trónról. Az új uralkodó Menelik lánya, Zauditu lett, Tafari pedig régenssé és trónörökössé lépett elő. A konzervatív nézeteket valló császárnő fokozatosan háttérbe szorult a reformokat és modernizálást hirdető Tafarival szemben. Tafari elérte, hogy a három évezredes államiságú Etiópiát (akkoriban Libéria mellett a fekete kontinens egyetlen független államát) 1923-ban felvegyék a Népszövetségbe, és

az etióp vezetők közül elsőként tett külföldi látogatásokat.

A császárnő 1930-ban bekövetkezett halála után kegyetlen hatalmi harcokban, egy felkelést is leverve elérte célját, és feljutott a császári trónra. Az eseményt egy jamaicai szekta isteni jelnek vélte, és felvette Rasz Tafari (azaz Tafari herceg) nevét, ebből ered a rasztafari mozgalom.

I. Hailé Szelasszié (a Szentháromság hatalma), Júda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya 1931-ben új alkotmányt léptetett életbe, eltörölte a rabszolgaság évezredes intézményét, felszámolta a feudális adórendszert, iskolákat alapított, ugyanakkor a parlament jogkörét erősen korlátozta, a kormányzatot központosította.

Etiópiát 1935-ben lerohanta az egykori Imperium Romanum újraalapításáról álmodozó olasz diktátor, Benito Mussolini. A dárdákkal és nyilakkal felszerelt etióp hadsereg nem tudta megállítani az inváziót, a császárnak menekülnie kellett. Az olaszok egyesítették Etiópiát Eritreával és Szomáliával, létrehozva Olasz Kelet-Afrikát. Az emigrációba kényszerült uralkodó 1936. június 30-án Genfben, a Népszövetség központjában megrendítő beszédben kért segítséget, de a szervezet erőtlen szankciói hatástalannak bizonyultak.

Hailé Szelasszié csak 1941-ben, brit támogatással foglalhatta vissza trónját etióp menekültekből szervezett hadseregével.

Jóllehet új korszakot hirdetett meg, az nem sokban különbözött a korábbitól. Hatalma továbbra is korlátlan maradt, a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntés jogát, az óvatos reformok az alapvető problémákat nem orvosolták. Az ígért földreform elmaradt, az oktatásra és az infrastruktúrára keveset költött, annál többet a katonákra: Fekete-Afrika legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege a költségvetés harmadát vitte el.

Hailé Szelasszié a mindent átszövő korrupciót elnézte, amíg az nem veszélyeztette a hatalmát, ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel, a besúgók hálózata révén szinte magánbirtokként kormányozta Etiópiát.

Személye körül kultusz alakult ki, 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja.

A fényűző életet élő uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat még távozáskor sem fordíthatott neki senki. Képe ott volt minden templomban, hozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. Palotájában, ahol még a vécéülőke is aranyból volt, ezer szolga teljesített szolgálatot, közülük volt olyan, akinek feladata a császári ölebek vizeletének feltörlése volt.

A császár tucatnyinál több puccskísérletet vészelt át, még azt is, amikor 1960-ban dédelgetett hadseregének marxista nézeteket valló katonái lázadtak fel ellene. 1966-ban hozzájárult egy demokratikusabb alkotmány bevezetéséhez, de az egyre rosszabb gazdasági helyzet, a korrupt és tehetetlen kormány, az aszály okozta sorozatos éhínségek és a munkanélküliség miatt egyre nőtt az elégedetlenség.

Miközben hazájában egyre népszerűtlenebbé vált, külföldön nagy elismerést szerzett.

Kapcsolatai és fellépése révén Etiópia a gyarmati uralmat lerázó Afrika egyik legtekintélyesebb állama lett, Szelesszié határviták sokaságát simította el a fekete kontinens függetlenedő államai között. Az ő javaslatára jött létre az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága (ECA), majd 1963-ban az Afrikai Egységszervezet, amelynek első elnöke is ő lett.

Uralmának a kegyelemdöfést az 1973-as hatalmas aszály és az azt követő éhínség adta meg. A hadsereg egy része ismét fellázadt ellene, az agg uralkodó minisztereit letartóztatták, sajtókampány indult ellene, majd 1974. szeptember 12-én megfosztották trónjától.

Az abszolút monarchiát felváltó kommunista katonai rezsim vezetői 1975. augusztus 26-án jelentették be, hogy a palotájában a világtól elzárva tartott császár meghalt.

A hivatalos közlemény szerint betegség végzett vele, de ma már bizonyos, hogy álmában megfojtották. Feltűnő sietséggel eltemetett holtteste csak 1992-ben került elő, és születésének századik évfordulóján a kopt keresztény egyház szertartása szerint újratemették.

A lengyel Ryszard Kapuscinski a hatalom mechanizmusáról szóló trilógiájának első kötetében, A császár című dokumentumregényében örökítette meg „Júda oroszlánjának” életét és bukását. A regényből, amely magyarul Nemere István fordításában jelent meg, Zsámbéki Gábor rendezésében 2020-ban készült színpadi adaptáció a Katona József Színházban.

Nyitókép: Hailé Szelasszié 1942 környékén Addisz Abebában. Fotó: Kongresszusi Könyvtár, USA/British Press Service