XIII. Lajos és Ausztriai Anna fia 1638. szeptember 5-én született. (A legenda szerint volt egy ikertestvére is, akit a , ő lett volna a híres Vasálarcos.) Ötévesen került a trónra, nagykorúságáig régensként anyja kormányzott helyette Mazarin bíboros segítségével. Annának így nem jutott ideje gyermekére, akit a szolgák gondoztak, de nem neveltek, egyszer majdnem a palota szökőkútjába fulladt, mert senki sem vigyázott rá. Kilencéves korában tört ki a Fronde-lázadás, a királyi családnak rövid időn belül kétszer kellett menekülnie a fővárosból, egyszer háziőrizet alá helyezték őket. Az ekkor elszenvedett éhség, fagyoskodás és nyomor formálta Lajos jellemét, aki később sem bocsátott meg Párizsnak és népének.
A Fronde-ot Mazarin végül leverte, s a halála után, 1661-ben trónra lépő Lajos Európa vezető hatalmát vette át. Koronázásának másnapján - a vélhetőleg így soha el nem hangzott "Az állam én vagyok!" szavak kíséretében - bejelentette, hogy teljesen egyedül akarja viselni a kormányzás felelősségét. Először is börtönre ítéltette a korrupt és népszerűtlen Fouquet pénzügyminisztert, minisztereit élete végéig személyesen ellenőrizte és kénye-kedve szerint cserélgette. A parlament obstruálásától megszabadulva megreformálta az igazságszolgáltatást, bár a sokszor egymásnak ellentmondó törvényekhez nem nyúlt. Költséges módon, de hatástalanította a korábban felkelések sorozatát kirobbantó nemességet: a hangadókat kegydíjakkal udvarába csábította, fényűző életmódot biztosítva demoralizálta és kimerítette őket. Tehetséges minisztere, Colbert megerősítette a gazdaságot, csökkentette az állami deficitet, hatékonyabbá tette az adózást.
XIV. Lajos 1667-ben megtámadta Spanyol Németalföldet, amelyre spanyol felesége révén igényt tartott, ezzel kezdődött a haláláig tartó háborúk sorozata. 1672-ben Németalföld ellen fordult, seregei győzelmet arattak a spanyol és a német-római császár által is támogatott hollandok felett. 1678-ban megszerezte Flandriát, Franche-Comtét és Lotaringiát, a király és országa hatalmának tetőpontjára érkezett.
A bigottan vallásos Lajos 1685-ben (két évvel a gazdaságot felvirágoztató Colbert halála után) katasztrofális következményekkel járó lépésre szánta rá magát: visszavonta a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító nantes-i ediktumot és üldözni kezdte az általa megbízhatatlannak tartott hugenottákat, akik közül sokan elhagyták az országot. Ezáltal nem csak leggazdagabb és legképzettebb alattvalóit vesztette el, de "sikerült" maga ellen egyesítenie a protestáns hatalmakat is.
1688-97 között Angliával, Hollandiával és a Német-római Birodalommal keveredett háborúba, amelynek végén a korábban megszerzett területek egy részéről le kellett mondania, majd az 1700-ban kitört, 1714-ig tartó spanyol örökösödési háborúban ismét egész Európával került szembe. A hosszú és váltakozó sikerrel folyó hadakozás végén a legyengült és kivérzett Franciaország csak félsikert könyvelhetett el: a trónra Lajos unokája, V. Fülöp került, de az olasz és németalföldi spanyol birtokokról le kellett mondania. XIV. Lajos nem sokkal élte túl a háború végét, 1715. szeptember 1-jén meghalt. Tetemét a nép fújolása közben temették el, Párizsban örömünnepet ültek halálhíre hallatán. A trónon európai rekordot jelentő hetvenkét évet töltött el, túlélte fiát, unokáit és egy dédunokáját is, utóda egy másik dédunokája, XV. Lajos lett.
Bőkezűen támogatta a művészeteket, udvarában élt és alkotott Lully, Moliere és Racine. A Colbert által feltornázott bevételeket fényűző kastélyokra töltötte, Trianon, Saint Germain, Marly és mindenekelőtt Versailles elkápráztatta a korabeli Európát. A ma is álló versailles-i palota már két évtizeden át épült, amikor Lajos 1682-ben ide helyezte át udvarát, de soha nem látta készen, mert mindig újabb és újabb ötletekkel állt elő, az építkezések haláláig folytak.
Életét az etikett határozta meg, a szigorú előírások minden elképzelhető tevékenységére kiterjedtek. A királyi felkelés (levée) és lefekvés (couchée) szertartása a példaképnek választott Naphoz hasonlított. Testi funkciói nem maradtak titokban: ő még oda sem gyalog járt, ahova a királyok is gyalog járnak, illetve ő egyáltalán nem járt vécére: a vécé jár(ul)t hozzá. Felkelés után a számára készített üreges széket betolták, ő pedig "duplán dolgozott": munka közben végezhette dolgát. A tisztálkodás szertartását nem vitte túlzásba, egy megnedvesített kendővel megtörölte arcát és kezét - amiből kitűnik, hogy a Napkirály fürdött a dicsőségben és a hódolatban, csak a vízben nem. A Napkirály naponta kétszer nyilvánosan étkezett, délben egyedül, a 72 év alatt egyetlen egyszer foglalhatott helyet valaki asztalánál - a megtiszteltetés Moliere-t érte.
Az alacsony Lajos 26 centi magas cipőt és parókát viselt, hogy tekintélyesebbnek látszódjék, rossz nyelvek szerint az álhaj kopaszságának leplezésére is szolgált. Udvarának majd minden hölgyével volt futó viszonya, de komoly szerepet csak kevesen játszottak életében. Felesége Ausztriai Mária Terézia volt, szeretői közül a leghíresebbek Mme Montespan, la Valliere hercegnő és Mme de Maintenon - utóbbi oldalán 32 évet élt le békében és felesége halála után morganatikus házasságot is kötött vele.
XIV. Lajos megítélése ellentmondásos. Kiterjesztette az ország határait, de uralkodása végére elvesztette európai vezető szerepét, felvirágoztatta a művészeteket, de fikarcnyit sem törődött népének jólétével és hozzájárult a monarchia későbbi bukásához. Uralmának ragyogása egész Európában irigységet és utánzási vágyat keltett, ő maga az abszolút monarchia jelképévé vált.
(Múlt-kor/Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)
