Rákóczi helytartója volt, de a nézetei sokban különböztek a fejedeleméitől

Az Erdélyből Magyarországra települt székesi gróf Bercsényi család sarjaként 1665-ben született a felvidéki, Pöstyénhez közeli Temetvény várában, amelynek romjai ma a szlovákiai Hrádok község közelében láthatók. (Egyes források szerint Bécsben született 1665. szeptember végén.) A nagyszombati jezsuitáknál, majd egy ideig a nagyszombati egyetemen tanult, de a török elleni felszabadító háború kezdetén otthagyta az iskolát, és Esterházy Pál nádor szolgálatába lépett. 1683-ban behódolt Thököly Imrének, de a török Bécs alatti veresége után visszatért a császár hűségére. 1685-ben vágsellyei kapitány, Buda 1686-os ostroma után ezredes, a visszavett Szeged kapitánya lett, s feleségül vette a dúsgazdag Drugeth Krisztina grófnőt.

Bercsényi egyre fontosabb tisztségeket töltött be, a bányavidék helyettes főkapitánya, Ung vármegye főispánja, felső-magyarországi főhadbiztos volt, aranysarkantyús vitéz lett, 1697-ben részt vett a hegyaljai felkelés leverésében.

A Habsburgok magyarországi uralmának megdöntéséhez külső támogatást kerestek, Bercsényi részt vett a francia és svéd kapcsolatok megteremtésében, XIV. Lajoshoz írt emlékirata már 1700-ban említi a felkelés lehetőségét. (Kéréseiket a Napkirály először elutasította, de a szabadságharc kezdete után, a spanyol örökösödési háború közepette elismerte Rákóczi fejedelemségét, s havi pénzügyi támogatást is küldött neki.) A szervezkedés kitudódott, és Rákóczit 1701 májusában Bécsben elfogták, de Bercsényinek sikerült Lengyelországba menekülnie, ahol II. Ágost király és a francia követ támogatását elnyerve a felkelés előkészítéséhez kezdett. Rákóczinak fél év után sikerült bécsújhelyi börtönéből megszöknie, és csatlakozott Bercsényihez.

Rákóczit 1703 elején keresték fel a Tiszaháton kezdődött felkelés résztvevői Esze Tamás vezetésével, és azt kérték, álljon élükre. Ő „Cum Deo pro patria et libertate”, azaz „Istennel a hazáért és a szabadságért” feliratú zászlókat küldött nekik, majd május 12-én a magyar határhoz közeli Brezán várában pátenst adott ki, ebben az ország egész lakosságát harcba hívta az alkotmányt semmibe vevő, hatalmaskodó Habsburgok ellen.

Rákóczi június 16-án érkezett Magyarországra, és a mozgalom élére állt. A kurucok rövid időn belül az ország jelentős részét elfoglalták, Rákóczit 1704-ben – utolsóként – erdélyi fejedelemmé, 1705-ben Magyarország vezérlő fejedelmévé választották.

1705. szeptemberben a szécsényi országgyűlésen oroszlánrészt vállalt a konföderáció megszervezésében, országos főtábornok és első szenátor lett, és többször vezette a sikertelen béketárgyalásokat a császári udvarral.

Nézetei sokban különböztek a fejedeleméitől. Igyekezett a protestáns köznemesség befolyását szűkíteni az államigazgatásban, nem tartotta szükségesnek a reguláris katonaságot, a külpolitikai orientáció kérdéseit is eltérően ítélte meg, de végig kitartott a rendek konföderációjára tett esküje mellett. Rákóczi így írt róla: „Bercsényi szelleme, amely nem tudta elviselni az egyenlőséget, a nála alacsonyabbak szemében keménynek és tűrhetetlennek látszott […] Konokul tisztelte a saját véleményét, de többnyire megvetette a másokét […] szeretetből és kényszerűségből ragaszkodott hozzám, így […] sok mindenben támogattam...”, másutt leghívebb barátjának és titkai egyedüli ismerőjének nevezte.

Bercsényi 1707-ben Varsóban Rákóczi tervezett lengyel királyságának előkészítéséről tárgyalt az oroszokkal.

Az 1708-as trencséni vereség után már nem tudta a szétzilált kuruc sereget ütőképes erővé tenni. 1710 novemberében a fejedelem Lengyelországba küldte, hogy nyerje el I. (Nagy) Péter cár támogatását, de nem járt sikerrel. Az 1711. április 30-án aláírt szatmári béke, a fegyverletétel híre idegenben érte, s nem volt hajlandó a hazatérését lehetővé tevő hűségeskü letételére, inkább a száműzetést választotta. Rákóczival ellentétben nem Párizsba, hanem Brezánba menekült. Az újabb osztrák–török háború hírére a szultán szolgálatába állt, s kuruc emigránsokból és törökökből álló húszezres sereggel Orsovánál betört Magyarországra, de gyorsan visszaszorították.

A háború török vereséggel végződött, de az 1718-as pozsareváci béketárgyalásokon az osztrákok hiába követelték az időközben Törökországba érkezett Rákóczi és Bercsényi kiadatását. A bujdosó kurucokat azonban a Porta szigorú felügyelet alá helyezte, 1720-tól a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóba (ma Tekirdag) internálták őket. Bercsényi 1723-ban – második felesége, Csáky Krisztina grófnő halála után – újra megnősült, Kőszeghy Zsuzsannát, Mikes Kelemen szerelmét vette feleségül. A kuruc főgenerális két évvel később, 1725. november 6-án halt meg.

Hamvait – Rákóczi maradványaival együtt – 1906-ban hozták haza, s a kassai dómban helyezték örök nyugalomra. Első feleségétől született fia, Bercsényi László (1689-1778) a szabadságharc alatt kapitány volt, majd Rákóczi kíséretében Franciaországba emigrált, később magyar mintára megszervezte a francia huszárságot, s Franciaország marsalljának nevezték ki.