Januárra beutalót kértem a nagymarosi alkotóházba. Ide főleg képzőművészek jártak, de mehetett oda író is. Más volt, mint Szigliget. Az egy kastély, ez meg csupán egy nem túl szép emeletes ház volt a Visegrádra átkelő komp közelében a parton. Hideg január járta, havas idő, a Dunán jégtáblák úsztak. Álltam az ablaknál, és néztem a vizet, a vén olajfákat a parton, a szemközti hegyet a palota rommal, és megpróbáltam felidézni a szinopszisban leírt témát.

Egy család lebegett előttem, apa, anya, elvált lányuk meg a nagyobbik fiúk a feleségével és a kisebbik fiú, az egyetemista. Valami olyanról akart szólni a történet, hogy a szülők már sokféle kort, politikai rendszert megéltek, nem hisznek semmiben, csak a kispolgári lét biztonságában, így hát csupán ennek fontosságát tudták tovább adni a gyerekeiknek, de a legkisebb fiú nem nyugszik bele az ilyen életbe, többet, mást akar, és el is megy tőlük. Ám mint ahogy minden fontosra figyelmetlenek, a fiú távozására sem kapják fel a fejüket, csak azt veszik észre, hogy a sálja kicsúszott a kezéből, és a földön maradt. Ezért volt a szinopszis címe egy hosszú mondat (ami akkoriban az amerikai daraboknál divat volt), hogy „Ó, vidd csak szépen a sálat is!” .

Szakonyi Károly

Tudtam tehát, hogy hova kell eljutnom, de az odáig vezető út még homályos volt. Pedig mindehhez még egy ironikus ötlet is párosult. Egyszer eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha manapság egy kártyázó társaságban megjelenne Jézus Krisztus. A kor szellemi elsivárosodását tekintve bizonyára fel sem ismernék, hátba veregetnék, de jó, hogy jött, szálljon be a partiba negyediknek. A véletlen mindig segít, harmad- vagy negyednap este, amikor vacsora után bekapcsoltuk az ebédlőben a tévét, és mind odasereglettünk a képernyő elé, mert következett a krimi, minden megvilágosodott bennem. Ezek az én embereim a tévé előtt ülnek! Amikor este összejönnek, nem egymással foglalkoznak, vagy ha igen, nagyon is felületesen, semmitmondóan, csupán az adást bámulják, akár tetszik a műsor, akár nem.

Sietve felmentem a szobámba, papírt fűztem a gépbe, és leírtam az első dialógusokat, úgy, ahogy máig elhangzanak a darabban. És megszülettek az alakok, Bódog papa és Bódogné, a lányuk, Vanda, a fiuk, Dönci meg a felesége, Saci, Imrus, az egyetemista, sőt a szomszéd Szűcs úr is, a tolókocsis béna, aki esténként átkerekezik a krimire. És mindjárt létrejött a Jézus Krisztus motívumhoz is az ugródeszka: valaki távozóban beköszön Bódognénak, rémlik, hogy egy halász, mert „olyan halszaga volt.”

A dialógok teremtették a figurákat, a cselekményt, csak hallanom kellett, mit beszélnek. És már tudtam, hogy mi lesz a vízválasztó Imrus történetében. Az albérlő. Aki nem más, mint Emberfi vagy Krisztosz, azaz maga Jézus.

Előtte való esztendőben járt először ember a Holdon, az amerikai Armstrong személyében. Emlékeztem a közvetítésre, elevenen élt bennem a XX. század technikai csodája! Ez a csoda ragadtatja el a még lelkesedni és hinni akaró Imrust, amint majd a második részben Krisztosz tanítása és csodái, a víz borrá változtatása, a béna gyógyítása, („Kelj fel, és járj!”) a tévé megállítása, („Adáshiba.”)  De a többiek mindezek iránt közömbösek. Felületesek, rossz társadalmi, politikai tapasztalataik miatt hitetlenek, tokba bújtságukban érzéketlenek.

Mindazonáltal nem ítélkeztem felettük, ahogy alakjaim felett máskor sem, soha, ha csípős volt is karakterük rajza, nem volt szeretettelen. Az író ne bíráskodjék, csak ábrázoljon. Az ábrázolás tendenciájában kell keresni a véleményt. Bódogék viselkedése, életfelfogása a kor terméke volt, annyi mindenben kellett már hinniük, és annyi mindenben csalódni, hát nem csoda, hogy kiismerhetetlen lett az élet. A betokosodás kicsinyességet teremt, a frázisok közönyt, s mindebben visszhangtalanul elenyész az eszme. Persze a kiutat keresni kell, ahogy – mint a mesében a szerencsét próbáló legkisebbik fiú –, Imrus el is indul megkeresni az igazságot.

Az Adáshiba az eredeti szereposztásban (1973)

„Keserű komédia, történik napjainkban, sajnos” ezt írtam a cím alá. Vittem Pestre, felhívtam a Vígszínházat.  – Megírtam – mondtam Radnóti Zsuzsának a telefonban. – Hozza be mielőbb – felelte örömtől csengő hangon, hiszen talán le is tett róla, én pedig megnyugodtam, mert nem tudtam volna visszafizetni az előleget. A rendezők, Marton László, Kapás Dezső, Horvai István elolvasták, de Várkonyinál ragadt. – A darab jó – mondta a maga kinyilatkozó modorában –, de a cím szar! Semmi baj, írsz benne egy jelenetet, amikor Emberfi Imrus kérésére megállítja a tévé adást. Bódogék rögtön azt hihetik, hogy adáshiba van. Ahogy kiírják ilyenkor.  – Igen. És? –kérdeztem értetlenkedve.  –  Adáshiba! – vágta rá Várkonyi. –  Ez lesz a címe! Frappáns!  – De ha azt látják a műsorújságban, hogy Vígszínház, Adáshiba, azt gondolhatják, nincs előadás. – Bízd rám! – mondta.  –  Lássatok hozzá Zsuzsával. Készítsétek elő gépelésre…

Várkonyi is nekiállt az előkészületeknek, Drégely Lászlóval megbeszélte a díszletet, Kemenes Fannival a ruhákat.  És a próbatáblára kikerült a szereposztás meg az olvasópróba dátuma. A bemutatót májusra tervezték.

Várkonyi Zoltán

Előttem van, ahogy ott ülünk a Vígszínház próbatermében a hosszú asztal körül Az Adáshiba példányai ott feküdtek a színészek előtt. Páger Antal még tartózkodón várakozott, Bulla Elma meg amúgy is mindig zárkózott volt, most sem lehetett tudni, mire gondol.

Író számára az olvasópróba nagy izgalom, akkor szembesülnek a színészek a szerepükkel, és ha nem is tudják mindig helyesen megítélni, de ott él bennük a gyanakvás, vajon jó lesz-e? Vajon mibe ugrunk bele? Két bemutatott darabom után már nem voltam újonc, mégis, a Víg neves gárdája előtt lámpalázam támadt. Várkonyi nem olvasta fel a darabot, engem sem kért meg, mindenki blattolta a maga szerepét. És ahogy haladtunk előre, egyre emelkedett a hangulat, és tudom, amilyen zseniális szimatú volt Várkonyi, már akkor megérezte a sikert.

Adáshiba

Én azonban nem sejthettem, hogy ez a délelőtt mennyire meghatározza majd az elkövetkező éveimet. Elhangzottak az utolsó mondatok, és mindenki elégedett volt. És attól a perctől kezdve ez a szöveg elevenné vált, a színészek bebújtak a figurák bőrébe, ahogy nemsokára és aztán majd hosszú éveken át itthon meg külföldön más és más nyelvű színészek ugyanígy életre keltik a Bódog család tagjait a maguk színházában. – Hogy tetszik önnek a darab? – kérdezte Várkonyitól a színház előcsarnokában egy újságíró a főpróbák hetében. – Mintha nem magyar darab lenne – vágta rá, miközben rágyújtott egy Philip Morrisra. – Ezt hogy érti? – csodálkozott az illető. –  Úgy – felelte nevetve –, hogy olyan, mintha nem magyar darab lenne!…  – Sokáig eszemben volt ez a kijelentése, amit dicséretnek szánt, s utóbb abban láttam az igazságát, hogy bárhol adták külföldön, a publikum mindig a maga tapasztalatát látta benne. 

A premier estéjén, 1970. május 23-án ott kuporogtunk a Pesti Színház erkélyén, a lépcsőkön, s feszülten figyeltünk a színpadra és a nézőtérre. Az előadás remekül gördült, s remekül reagált a publikum. Várkonyi Zoltán mellettem ült, időnként megszorította a karomat: – Jó, jó… – mondta palástolatlan izgalommal, noha biztos volt a dolgában, most mégis örült, hogy nem tévedett. Egész lénye nyugtalanul vibrált, mégsem ment ki, hogy gyorsan elszívjon egy Philip Morrist, látni, hallani akarta a sikert. Mintegy karmesterként még ott, ültében is sugalló erejével vezényelte az előadást. Megható volt, hogy öreg színházi róka létére még így, ennyire tudott lelkesedni, ennyi tűz lobogott benne az ügy iránt. – Na, jól van! – ugrott fel az utolsó szavak után kitörő tapsnál. – Gyere! – És vitt előre, fel a színpadra. – Hát ez sikerült! – lelkendezett, amint átsiettünk a néptelen előcsarnokon, ahová kihallatszott a szűnni nem akaró taps. Futott fel a színészekhez, most is alig tudtam követni.

Sokan és sokszor emlegették, hogy Várkonyi Zoltán szerette vállalni a kockázatot. Jóformán ez volt éltető eleme. Nem tudom, várta-e, de engem meglepett a darab egyaránt lelkes fogadtatása. Már a főpróbák alatt, amikor a jegyszedő nénik ott állnak kíváncsian a nézőtér sötétjében, felsejlik a siker. Ha nekik meg a műszaknak tetszik valami, akkor biztosak lehetünk a dolgunkban. De a kritikai össztűz még csak azután jön. És ez volt a legnagyobb meglepetés. Most az egyszer fordult elő, hogy nem találtak hibát, egyöntetű volt az elismerés. „Rég nem csomagoltak ilyen gondosan ostyába epét, rég nem vontak be olyan édes és nyalós csokoládémázzal, mint ahogy Szakonyi írói remeklésével teszi Várkonyi Zoltán (évadjának legsikerültebb rendezése) és az együttes” – írta a Magyar Hírlap kritikusa.

Az ősbemutató hiteles linkje az MTVA archívumból:

Nyitókép: Halász Judit és Ernyei Béla az Adáshibában. MTI/Keleti Éva