Kabos Gyula, a mosolyvarázsló

„Fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban nem maradt egy csepp deákflastrom sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni…”

Kann Gyula néven született 1887. március 19-én egy hatgyermekes budapesti zsidó családban. Szülei könyvelőnek szánták és kereskedelmi iskolába járatták, így csak titokban, esténként látogathatta Solymosi Elek színiiskoláját. Ennek elvégzése után, 1905-ben táncos-komikusként kezdte pályáját: Szabadkán, Lugoson, Zomborban, Makón, majd Nagyváradon játszott, ahol később, 1918-ban színházalapítással is megpróbálkozott.

1913-ban került Budapestre, a fővárosban rengeteg színházban és kabaréban megfordult, ekkor vette fel a Kabos művésznevet. 1919-ben feleségül vette a hadiözvegy Puhalag Máriát, akinek kislányát ettől fogva sajátjaként nevelte, majd 1920-ban megszületett közös fiuk is. Színészi munkája mellett 1929–1930-ban ő igazgatta a Fővárosi Művész Színház néven újjáalakított Operettet.

Kabost a harmincas években a hangosfilmek avatták az ország kedvencévé.

Olyan legendás produkciókban komédiázott, mint a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, az Ez a villa eladó, a Nászút fél áron, a Lovagias ügy. Ő volt a magyar filmgyártás legtöbbet foglalkoztatott művésze, nyolc év alatt 45 szerepet játszott el a kamerák előtt, miközben a főváros legjobb színházaiban is fellépett. Híres szájcsücsörítő grimaszával, jellegzetes dadogásával, eszköztelen játékával, félszeg mozdulataival és groteszk mimikájával nemcsak komikus figurákat töltött meg sajátos élettel, hanem tragikomikus, sőt tragikus szerepeket is hitelesen alakított. A közönség azonban drámai szerepekben nemigen volt kíváncsi rá. Testi és lelki sebeket hordozó kisemberei szívszorító őszinteséget és kedves ügyefogyottságot sugároztak.

Egy ország leste szájáról a poénokat a moziban, és hitte, hogy a tréfamester az életben is éppen olyan szórakoztató.

Kortársai szerint azonban keserű, kicsinyes ember volt, aki nem találta a helyét a világban. Amikor a reggeltől estig tartó hajsza után otthon, a fürdőkádban magába roskadva felhörpintette frissítő kávéját, gyakran ismételgette:

„Majd éppen nekem fog sikerülni.”

Egész élete során úszott az adósságokban, egyenesbe jönnie soha nem sikerült, a számára rendkívüli népszerűséget hozó filmeket csak pénzkereseti lehetőségnek tekintette.

1938-ban az Andrássy úti Színházban lépett fel utoljára Magyarországon.

Az első zsidótörvény elfogadása után lehetőségei idehaza beszűkültek, s 1939 elején az erősödő antiszemitizmus elől az Egyesült Államokba emigrált. Az Újvilágban alkalmi fellépéseken szórakoztatta a magyarul tudó közönséget, filmszerepet nem kapott, a hétköznapisággal nem tudott megbarátkozni, két évig bolyongott a messzi idegenben.

Egy brooklyni színház színpadán kapta első szívrohamát, de orvosai tanácsát figyelmen kívül hagyva tovább játszott. A harmadik szívroham után kórházba került, ott halt meg tüdőgyulladásban 1941. október 6-án, alig 53 évesen. Egy New Jersey-beli kisvárosban, Emersonban a téves Kobas néven temették el, sírjára ezért csak jóval később bukkantak rá. Földi maradványait 1996-ban hozták haza és helyezték végső nyugalomra a Farkasréti temetőben 1997-ben.

Forrás: MTI, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet