Kilenc kedvencünk Miloš Formantól

A csehszlovák újhullám-mozgalomban előtérbe került, majd az 1970-es évek „New Hollywood” korszakába lépett át olyanokkal, mint Spielberg, Lucas és Scorsese. Munkásságát kidolgozott, jól rétegzett karakterábrázolások, erőteljes drámák és szellemes humor fémjelzi.

Korai csehszlovákiai munkáitól kezdve Formant lenyűgözték a különös, mégis rokonszenves karakterek, akik egyéni küzdelmeiket vívják az őket elnyomó rendszerekkel és normákkal szemben. Forman szülőföldjének politikai „zűrzavarai” kétségtelenül hatással voltak munkásságára, és ez a téma jól látható filmjeiben, akár művészek küzdenek az alkotásért koruk kulturális normái ellen, akár idealista emberek próbálnak lázadni a vélt igazságtalanságokkal szemben. Születésének évfordulóján kilenc kedvencünket gyűjtöttük össze tőle.

Fekete Péter (Černý Petr, 1963)

Forman első játékfilmjében – ahogy több továbbiban is – a cseh fiatalokra összpontosít. A Fekete Pétert szinte dokumentarista stílusban forgatták, és a tinédzserek számára ismerős küzdelmek jelentek meg benne. Érezhetők benne az évek, melyeket a rendező dokumentumfilmesként töltött, de megmutatta azt is, hogy Forman műfajtól függetlenül igen jól elboldogul.

Főhősünk tehát Péter, egy önkiszolgáló bolt felülvigyázója,
akit a társadalom azért állított erre a felelősségteljes helyre, hogy
megakadályozza az ötdekás kávéscsomagok, fogkrémes tubusok és táblás csokoládék
illetéktelen eltűnését a szatyrokban. A kamaszkor szexuális zűrzavara, a
mindenáron (és minél előbb) elvesztésre szánt szüzesség és a szerelem tiszta
illúziói, a társadalom morális, csak nehezen teljesíthető követelményei és az
ezekkel szembenálló tapasztalatok jelennek meg előttünk, miközben Péter
megismer egy sor színes karaktert.

Forman humoros, mélyen emberi történetmesélési készsége már a kezdetektől nyilvánvaló volt: a Fekete Péter a narratív filmrendező lenyűgöző prototípusa lett. Forman a karakter világának mindenkivel közös, hétköznapi mivoltát helyezi középpontba, hiszen egy egyszerű, mégis lebilincselő történet bárkit meg tud szólítani – és meg is szólított sokakat. A rendező számos díjat nyert a Fekete Péterrel, megkapta a csehszlovák kritikusok díját, az Aranyvitorlát, Locarnóban a fiatal kritikusok díját, az olasz filmklubok szövetségének díját, a Cinema 60 filmmagazin díját a Velencei Filmfesztiválon és 1965-ben Oberhausenben a fiatal filmkritikusok díját is.

Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965)

A nemzetközi filmművészet valaha készült egyik legszebb alkotásaként emlegetett Egy szöszi szerelme portrét fest a kisváros álmodozóiról és arról, ahogy a való világról alkotott idealizált képüket az élet összezúzza. Főszereplőjében Forman azt a reményt és vágyat kutatja, mint sok fiatal szülőhazájában, Csehszlovákiában, és azt a komor valóságot, amely az említett törekvések sikertelenségéből fakadhat.

Andula fiatal nő egy haldokló iparvárosban, aki rajong a zenéért és jobb életre vágyik. Naiv és tiszta lélek, passzivitásában tisztán tükröztethető a kiszámíthatatlanság, a sokféleség. Miután eltöltött egy meghitt éjszakát Mildával, egy prágai zenésszel, Andula úgy dönt, elindul a nagyváros felé abban a reményben, hogy újra találkozhasson vele, és új életet kezdhessen. Az új világban szerzett tapasztalatai azonban nem felelnek meg elvárásainak.

Az Egy szöszi szerelme Forman egyik alapműve. Szereplőgárdája profikból és amatőrökből tevődött össze. A két „stílus” között kialakuló kémia nagyon természetes, emberi pillanatokat szült, amelyek még a film vége után is megmaradnak a nézőben – a nyitójelenettől egészen a zárásig. Esélyes volt Oscar- és Golden Globe-díjra, valamint a velencei Arany Oroszlánra is.

Tűz van, babám! (Hoří, má panenko, 1967)

A Tűz van, babám! méltán kapott Oscar-jelölést a legjobb külföldi film kategóriájában, Forman tűzoltóbálja hatalmas sikerrel robban be a filmvilágba. Az ötletet maga a valóság adta: a rendező a barátaival részt vett egy tűzoltóbálon, és úgy gondolta, ezt mindenképpen meg kell örökíteni filmvásznon. Figurái, karakterei autentikusak, ismét amatőr szereplőkkel és profi színészekkel játszatta el ezt az egyszerű, emberi történetet.

A helyi önkéntes tűzoltóság úgy dönt, hogy bált rendeznek ​​a nyugdíjas főnökük tiszteletére. Nagy eseményt szerveznek szépségversennyel, tombolasorsolással és sok itallal. Az este burleszkbe illő zűrzavarba fullad: a szépségkirálynői címet tukmálni kell, az ünnepeltről elfeledkeznek, és amíg a tűzoltók bált adnak, a faluban egy ház lángra gyullad. Amikor pedig tombolaszelvényekkel próbálnák megsegíteni a károsultat, kiderül, hogy a bálozók ellopták a nyereménytárgyakat. A Tűz van, babám! évekig dobozban állt, betiltották.

Forman borotvaéles esze és humora mutatkozott meg ebben a filmben, miközben rávilágított, mekkora terhet róhat a helyi politizálás az átlagpolgárokra. A cseh új hullám klasszikus szimbóluma lett, emellett a rendező hazai pályafutásának lezárása is egyben, amely aztán a tengerentúlon folytatódott töretlenül. A rendező, a kollégák és a barátok filmes újításain, megoldásain, illetőleg az operatőr Miroslav Ondříček szerepén túl a Tűz van, babám! olyan neveket adott még az 1960-as évek cseh filmművészetének, mint Jaroslav Papoušek és Ivan Passer, aki társírója volt a filmnek.

Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo's Nest, 1975)

Forman első Oscar-díját ezzel a legendás filmmel nyerte, melyet Ken Kesey regénye alapján forgatott. A sötét komédiát és az emberi drámát ügyesen keverő Száll a kakukk fészkére erőteljes történet, amely Jack Nicholson egyik legikonikusabb alakítása is egyben.

Amikor az elítélt Randle „Mac” McMurphyt (Nicholson) pszichiátriai intézetbe szállítják a börtön helyett, lázadó személyisége azonnal összeütközésbe kerül a személyzet tekintélyelvű gyakorlatával, amelyet az osztály szigorú, totalitárius feje, Ratched nővér (Louise Fletcher) testesít meg. Mac rájön: a műintézmény lakói – akik vele ellentétben nem tettetésből kerültek ide – semmivel sem bolondabbak nála, annál inkább bolond a világ, amely idejuttatta őket.

Ahogy Mac elkezdi elültetni a disszonancia magvait a betegek között, lassan feloldódik a nővér rendszere. Mac bátorítja betegtársait, hogy találjanak vissza az egyéniségükhöz, és törekedjenek arra a szabadságra, amelyet már rég elfelejtettek. Erőfeszítései nem maradnak következmények nélkül, és a végén ezért a lázadásért borsos árat fizetnek.

Mac és Ratched harca a kórterem irányításáért a film központi eleme és fénypontja is: Nicholson és Louise Fletcher minden összecsapása fenntartja a feszültséget. Nicholson különc személyisége talán soha nem testesült meg jobban, mint Mac dacos szellemében és mániákus energiájában. A filmben Brad Dourif, Christopher Lloyd és Danny DeVito is feltűnnek korai szerepeikben, Mac betegtársait alakítják.

A Száll a kakukk fészkére megelőzte korát, különösen
az elmebetegek kezelését tekintve. Ratched és az intézet inkább a betegek
megszelídítésére és visszafogására összpontosított ahelyett, hogy alkalmasabbá
tették volna őket a társadalmi életre. Módszerei súlyosan káros hatással vannak
több páciensére, és bár Mac bátran igyekszik megerősíteni új barátai
lelkiállapotát, végül újra Ratched kezébe kerül az irányítás.

A film ékes bizonyítéka Forman fantasztikus tehetségének,
nem véletlenül lett az egyetemes filmtörténet egyik emblematikus alkotása.

Hair (1979)

Forman a Száll a kakukk fészkére utáni rendezése a
népszerű Broadway-musical adaptációja volt, fókuszban itt is a lázadással. A
történet sokban eltér az eredeti színpadi változattól, de lehetővé tette a
rendezőnek, hogy saját stílusában hozhasson létre valami igazán emlékezeteset –
ez sikerült is neki.

Mi is jut eszünkbe, ha erre a filmre gondolunk? Az volt a „Vízöntő kora”. Az volt az önfeledt szabadság, a tánc, a dal és az LSD kora. De az volt a vietnami háború kora is. A felesleges katonásdié és az értelmetlen, kegyetlen halálé.

A film főszereplője, Claude vidéki fiú, aki vietnami bevetése előestéjén érkezik New Yorkba, hogy aztán találkozzon egy csapat „szabadon szerető” hippivel. Calude és a csapat vezéregyénisége, George összebarátkoznak, majd sorra történnek velük az események, amelyek rávilágítanak az ország akkori társadalmi, politikai és faji feszültségeire. Claude beilleszkedését a hippi életstílusba aláássa a valóság és a behívója, pedig még egy lány is megbabonázta. Amikor új barátai megpróbálnak segíteni neki, tragikus következményekkel kell szembenézniük.

Bár a vietnami háború a film bemutatásakor véget ért,
Formannak mégis sikerült hatásosan „felhasználnia” ezeknek az önfejű
fiataloknak a történetét, hogy reflektáljon az akkori társadalmi és politikai
nézetekre. Azok a hippik, akikkel Calude megismerkedett és akik megváltoztatták
addigi életét, a kor növekvő ellenkultúráját tükrözik, a béke és a szeretet iránti
vágyuk egy szörnyű háborúval szemben áll, és máig érvényes érzésekre rezonál.

Noha egyesek kritizálták a színpadi változattól eltérő
történetet, a film megtartott olyan ikonikus dalokat, mint az Aquarius vagy
a Let the Sunshine In, amelyeket máig dúdolgatunk. Ugyan Forman munkái
közül nem ez a legelismertebb, de kétségtelenül fontos eleme a filmtörténetnek.
Én például még mindig nehezen bírom sírás nélkül, ha az utolsó jelenetre
gondolok.

Amadeus (1984)

Forman második Oscar-díját egy másik színházi produkció
adaptációjával érdemelte ki, Peter Shaffer Amadeusával. A legendás
zeneszerző, Wolfgang Amadeus Mozart és kortársa, Antonio Salieri kapcsolatának
fiktív története a film, mely Amadeus küzdelmének (a halandósággal és a
művészettel) kísérteties portréját festi meg két művész szemével, akik nagyon
különböző módon küzdöttek azért, hogy emlékezzenek rájuk.

Antonio Salieri idős, haldokló ember egy elmeosztályon. Meggyónja bűneit egy fiatal papnak: elmeséli, hogy egykor nagyon népszerű zeneszerző volt, aki sikerét annak a fogadalomnak tudta be, hogy élete minden területén kitart Isten iránti elkötelezettségében. Hitét azonban próbára tette Wolfgang Mozart, egy fiatal, tehetséges zeneszerző felbukkanása, akire Salieri mérhetetlenül irigy lett. Összeesküvésbe kezdett, hogy tönkretegye Mozartot.

Azáltal, hogy a történetet két szereplő között osztja fel, Forman képes kiemelni azt a kontrasztot, ahogy Salieri és Mozart arra törekszik, hogy művészetükről emlékezzenek rájuk. Mozart zsenialitását aláássa arroganciája, alkoholizmusa és az a tény, hogy zenéje egyszerűen megelőzi korát. Ezzel szemben Salierit a közönség által kedvelt, alázatos művészként ábrázolja, akiben kicsinyes féltékenység rejtőzik, és akiből hiányzik a tehetség nagyvonalúsága.

Önmagában mégsem ez a rivalizálás teszi ezt a filmet emlékezetessé, hanem Forman lenyűgöző ábrázolása arról, hogy mit is jelent egyszerre alkotónak és pusztítónak lenni. Salieri és Mozart jin-jangja jól példázza a művészi lét bonyolultságát és az ezzel járó áldozatokat.

Larry Flynt, a provokátor (The People vs. Larry Flynt, 1996)

Forman első 1990-es évekbeli filmjében ismét egy idealista, de ellentmondásos egyén megpróbáltatásait és megpróbáltatásait követhetjük nyomon. A Hustler magazin híres-hírhedt atyja, Larry Flynt történetét ismerhetjük meg Woody Harrelson remek alakításában. A színész pimasz személyisége tökéletesen illeszkedett Flynt karakteréhez és tetteihez: egy férfihoz, aki függőséggel küzdött, harcolt a hitéért, és saját szavai szerint a rossz ízlés volt a bűne.

A hetvenes évek elején a vállalkozó kedvű Larry Flynt, aki addig a szesz- és sztriptíziparban próbálgatta magát, úgy dönt, elérkezett az idő, hogy megtörje a Playboy egyeduralmát. Az általa kitalált szexújság, a Hustler magazin nem kendőzi a valóságot: mindent megmutat, amit a többi lap eddig szemérmesen eltakart. A pornómagazin hamarosan közfeltűnést kelt és közbotrányt okoz. Miközben Flynt, akit százezrek istenítenek és milliók gyűlölnek, elszántan küzd a totális sajtószabadságért, ellenfelei brutális eszközökhöz nyúlnak ellene, egy orvlövész golyója miatt pedig tolószékbe kerül. A film egy örök lázadó árnyalt portréja, aki egy vitatható és sokat vitatott ügy képviseletében feszegette a szabadság határait.

Flynt útja és annak bemutatása tökéletesen illeszkedett
Forman már bevált ábrázolásmódjai közé, amikor idealizált egyéneket ábrázol,
akik egy olyan rendszer ellen harcolnak, amely nem érti és nem fogadja be őket.
Flynt számos akadályon megy keresztül, hogy elnyerje a mélyen vágyott
szabadságot, és ügyesen egyensúlyozva ezeket a drámai mélypontokat a történet
komikus csúcsaival, Forman és Harrelson egyaránt maradandót alkottak.

Ember a Holdon (Man on the Moon, 1999)

A komikuslegenda, Andy Kaufman rövid és ellentmondásos élete volt a témája Forman 1999-es filmjének, Jim Carrey főszereplésével. Az életrajzi mű Kaufman szokatlan személyiségére fókuszál (a képernyőn és azon kívül egyaránt), egy különös ember portréját festi fel, akit még a szerettei sem értettek meg.

A film Andy Kaufman felemelkedését és bukását mutatja be, Andy
útját követi a tévészereplésektől és sztárságtól a bizarr reklámmutatványokon
át egészen korai haláláig. Megismerhetjük emberi kapcsolatait, viszonyát a
többi humoristával, látjuk vitatott nyilvános fellépéseit. A film második része
Kaufman pályafutásának kudarcairól szól, arról az időszakról, amikor kissé túl
messzire merészkedett. A pankrációhoz való kötődése – amely az évtized egyik
legnagyobb szórakoztatóipari svindlije volt – még azokat is elfordította tőle, aki
a legtovább kitartottak mellette.

A film legnagyobb ereje Jim Carrey hihetetlen teljesítménye. Forman olyan szerepet adott ezzel Carreynek, amelyben humora és drámai tehetsége egyaránt meg tudott mutatkozni.

Forman nagyon rokonszenvesen foglal állást Kaufman, egy
rejtélyes ember ábrázolásában, akit egyesek zaklatónak, mások látnoknak
tekintettek. A humorista személyes történetének csupán „darabjait” látjuk a filmben,
de az alapüzenet így is érzékelhető: Forman egyszerűen azt állítja, hogy
Kaufman olyan ember volt, aki szerette a jó viccet. És mint ilyen, megérdemelt
egy ilyen portrét.

Goya kísértetei (Goya’s Ghosts, 2006)

Forman utolsó előtti filmjében valós és kitalált karaktereket egyaránt ábrázolt, és a spanyol inkvizícióval és a francia forradalommal foglalkozott. A Goya kísértetei egy érdekes, ám tökéletlen film, amelyben Forman új dolgokat próbált ki, miközben ragaszkodott bevált „fegyvereihez”.

Miközben a spanyol inkvizíció tevékenysége mélyen megosztja Európát, a híres művész, Francisco Goya olyan befolyásos férfiak társaságában találja magát, akik felelősek mindezért – az egyik közülük Lorenzo atya. A Goya környezetében élő emberek történetét a festő szemén át látjuk. A spanyol inkvizíció utolsó éveiben játszódó film olyan korba enged betekintést, mely történelmi fordulópontnak bizonyult, ugyanakkor politikai ellentmondásoktól és igazságtalanságoktól volt terhes.

Amikor Goya egyik modelljét, Inest letartóztatják és
kereszténység elleni bűnökkel vádolják, Goya könyörög Lorenzónak, hogy
szabadítsa ki őt. Lorenzo találkozik a lánnyal, és önzősége, gyenge jelleme szörnyű
történésekhez vezet.

A film lenyűgöző látványvilága az Amadeuséval vetekszik, a szereplőgárda kifogástalan. Bár semmiképpen nem nevezhető Forman legjobb munkájának, azért érdemes időt szánni rá.

Nyitókép: Miloš Forman 2009-ben. Fotó: AFP/Martin Bureau