95 éve született Kazimir Károly Kossuth-díjas rendező, színigazgató, pedagógus

A XIII. kerület posztumusz díszpolgári címével 2000-ben kitüntetett Kazimir Károly ebben a házban élt feleségével, Takács Marika tévébemondóval. A megemlékezésen beszédet mondott Gálvölgyi János Kossuth-díjas színművész és Szalai Kriszta színművész. Az emléktáblánál koszorúkat és virágokat helyezett el dr. Tóth József XIII. kerületi polgármester, Gálvölgyi János, a Magyar Színházi Társaság nevében Szalai Kriszta, a Thália Színház képviseletében Nagy Viktor művészeti vezető, valamint Kazimir Károly további tisztelői.

Beszédét Gálvölgyi János – aki Kazimir Károly osztályában végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1973-ban, majd a Kazimir igazgatta Thália Színház tagja volt csaknem húsz évig – így kezdte: „Ma lenne 95 éves Kazimir Károly. Mi lenne, ha itt lenne? Tetszene-e neki az, amit itt lát, amiben mi még élünk, és amit ő itt hagyott 1999. december 10-én? Vajon büszke lenne-e itt hagyott művészeti tanításaira, az életműre – amelyet ránk hagyott, amelyet igyekeznek elfelejteni, meg nem történtté tenni –, a tanítványaira, akik, ahogy mondani szokták, az ő köpönyegéből bújtak ki, rendezőtanítványaira – az egyikük ma már örökös színházigazgató –, a színészekre, akiket a régi színművészeti főiskolán tanított 1959-től, ahol rektor volt 1987-től 1990-ig? De nemcsak színészetet és rendezést tanított, hanem emberséget is, ez utóbbira nem sokan voltak fogékonyak.”

Felidézte Gálvölgyi Kazimir pályáját is. Szegedről indult, ott Lehotay Árpád színiiskoláját végezte, onnan került Budapestre, ahol rendezőként végzett 1953-ban. Rendezett a Nemzeti Színházban, majd Miskolcon, aztán a Petőfi Színházban és a Vígszínházban is. 1961-ben szerződött a Tháliába, ahol előbb rendező, majd főrendező, illetve 1972-től 1991-ig igazgató volt. 1958-ban a Városligetben létrehozta a Körszínházat, amelyet – akárcsak a Tháliát – népművelő színháznak nevezett. Mindkét játszóhelyen emlékezetes előadások születtek, sok más mellett a Kalevala, a Rámájana, a Karagöz, a Tigris és Hiéna, a II. Richárd.

Így folytatta beszédét Gálvölgyi János: „Előbb a Paulay Ede, majd a Nagymező utcába átköltöztetett Thália színpadára kerültek Fejes Endre, Weöres Sándor, Örkény István, Karinthy Ferenc darabjai, vagy éppen Thomas Mann Mario és a varázslója Latinovits Zoltán zseniális megfogalmazásában. Igen, úgynevezett »kazimiriádák« születtek, annak a kornak talán a legizgalmasabb, újszerű formanyelvű előadásai, amelyekből ma is sokan élnek. 1963 és ’86 között Kazimir a Színházművészeti Szövetség főtitkáraként sokat tett a színházi szakmáért, rossz helyzetbe került kollégák megsegítéséért. A mai gyakorlatot idézve 1990-ben előbb a rektorsága szűnt meg egyik napról a másikra, majd a Thália került olyan kezekbe, amelyek Kazimirt teljes visszavonulásra ítélték, önkéntes száműzetésbe küldték. Nekem megadatott az az ajándék, hogy miután Kazimir kikerült az úgynevezett hatalomból, napi kapcsolatban lehettem vele, hol személyesen, hol telefonon. Kristálytisztán látta és elmondta nekem az ország és a szakma akkori és eljövendő helyzetét, és én, aki még itt vagyok, igazolni tudom: tanár úr, sajnos mindenben igazad volt.

Magánemberi életének fontos része volt a lánya, Annamária, és felesége, Takács Marika, aki óvta, kímélte, vigyázott rá, és akivel a saját szakmája, a munkahelye, a Magyar Televízió ugyanolyan embertelenül bánt el. Marika 1997-ben bekövetkezett halála után Kazimir még két évig maradt ebben a földi színházban, de már nem mint rendező, rektor, tanár vagy igazgató, hanem mint XIII. kerületi nyugdíjas, és ez valahogy nem illett hozzá. Kedvenc színészei, tanítványai eltűntek, már nem kérték a segítségét, véleményét, tanácsait, úgy érezte, feleslegessé vált – nemcsak a világ, hanem önmaga számára is.

1999. december 10-én csukódott be földi életének könyve. Egy interjúban mesélte a következőt. »Egyszer elvetődtem a Szaharába. Egyedül voltam, gondoltam, kicsit bemegyek, és majd valahogy visszatalálok. De amint visszanéztem, láttam, hogy eltűntek a lábnyomok, mert a homoknak az a tulajdonsága, hogy nem őrzi a lábnyomot. Az ember éli az életét, és nem tudja, marad-e utána valami.« Napjainkban, amikor sajnos egyre vastagabban borít be mindent a feledés homokja, jó, hogy megemlékezünk Kazimir Károlyról ma. Köszönet érte mindazoknak, akik tettek ezért” – zárta gondolatait Gálvölgyi János.

A Magyar Színházi Társaság nevében Szalai Kriszta színművész emlékezett, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1984 és ’88 között szintén tanítványa volt Kazimir Károlynak. Beszédében arról is szólt: „Kazimir Károllyal kaptam egy csodálatos embert. Egy csodálatos barátot. Egy csodálatos, bölcs embert. Nagyon szerettem. Amikor már elvégeztem a főiskolát, legfőképpen akkor csodálkoztam rá az ő emberségére és bölcsességére. Ő mindenkit befogadott a színházba. A színházi világban sincs másként: az emberek szeretnek ahhoz húzódni, akik pozícióban vannak. És amikor Kazimir Károlyt embertelen módon kiebrudalták mindenhonnan – amit ő bölcsen és fájdalmasan viselt –, akkor nagyon sokan elhagyták. Úgyhogy én megszerettem azokat, akikről ő maga mesélte nekem, hogy továbbra is mellette maradtak, rendszeresen felhívták telefonon, találkoztak vele, mert nem a pozícióban lévő embert szerették benne, hanem az embert.”

Kazimir Károly emléktáblájának a koszorúzásán – a XIII. Kerületi Önkormányzat vezetői mellett – részt vettek a Magyar Színházi Társaság, a József Attila Színház, a Kolibri Színház, a Thália Színház, a budapesti Katona József Színház jelenlegi és egykori vezetői, igazgatói, illetve Kazimir Károly további tisztelői.