Emlékszem arra a színházi estére, amikor először láttam játszani. Az egyik hajdúsági nagyközségben a Csárdáskirálynőt adta a debreceni társulat, tél volt, borús, szürke idő, a fűtetlen szállásomról szívesen húzódtam a művelődési ház melegébe Kálmán-melódiákat hallgatni. Nem maradt volna meg emlékezetemben az előadás, ha Bóni gróf szerepében nem láttam volna egy rendkívül megnyerő színészt. Fiatal volt, enyhén korpulens, de inkább teltkarcsú, nagyszerűen táncolt, énekelt, prózában is elbűvölő volt. Túlzások nélkül komédiázott, hol huncutan összehúzott, hol tágra nyílt, ámuló tekintetével, naiv mosolyával, méltatlankodó, elnyújtott hangjával kitűnő jellemet formált Bóni grófból. Úgy tetszett, ennek a fiatal színésznek a szakma minden fogása a birtokában van, ez az ember színpadra termett, lobog a játékért, profi, ugyanakkor őszinte hittel teli.

Csárdáskirálynő
Kijövet megnéztem nevét a plakáton: Márkus László.

– Jééé! Naháááát! Te emlékszel arra Csárdáskirálynőre? – kérdezte csodálkozva, amikor sok-sok év múltán említettem neki a kis Madáchban egy premieren. – Pedig szörnyen régen volt! Szörnyen régen!

Régen, persze. Lehotay Árpád és Hegedűs Tibor, a két nagy mester készítette fel Szegeden a pályára, aztán a főiskola után Debrecenbe került, akkoriban láttam.

A Madách Színház színésze volt. Oda szerződött, amikor Pestre jött, hogy tagja maradjon haláláig. Ott talált kiváló partnerekre, köztük ívelt fel pályája, klasszikus és modern drámák szerepeiben ismerhette meg az ország.  Volt elegáns főúr, toprongyos fösvény, király és lúdtalpas hivatalnok, keménykalapos gentleman és pesti ügyvéd, orosz földbirtokos, menedékhelyen vegetáló báró, herceg, polgár és még magannyi tragikus, komikus, fenséges és szánandó figura.

A meztelen diplomata (1963). Szendrő József, Márkus László és Garas Dezső
Átváltozóképessége kimeríthetetlen volt. Csehov vagy Molnár Ferenc, Shakespeare vagy Dürrenmatt – Márkus mindig rátalát a hangra, a jellemre.

Amikor a hetvenes években közös munkánkban találkozhattam vele, a Gogol-regényből írt Holt lelkek próbáin, alkalmam volt látni, hogyan készül a szerepre. Lelkesen magyarázta, milyennek képzeli Szobakevicset, a rafinált földbirtokost, milyen lesz a maszk, a kosztüm, milyen cipőt fog viselni, amitől „medvés” lesz a járása, és amivel rá-rátapos figyelmetlenségből az emberek lábára.

Megdöbbentő volt, amikor az első jelmezes próbán csoszogósan, bumfurdian, kitömött pocakkal, kefefrizurával, ajkát előre ugrató protézissel és még a kézfejét is sminkelve, egész testében átváltozva bejött a színpadra. Zabált, böfögött, elszunnyadt társalgás közben, ostobának tetette magát, de körmönfont volt, a feje búbjától a talpáig kimunkálta a figurát. De hiszen így dolgozta ki minden szerepét. Akár Claudius volt a Hamletben, akár Psota Irénnel volt táncos produkciója vagy ha Tigris Brownt alakított a Koldusoperában.

Márkus László Molière A fösvény című vígjátékának próbáján a Madách Színház Kamaraszínházában 1981-ben. Rendező: Lengyel György. Fotó: MTI/Pólya Zoltán
A játék volt az élete. Legkedvesebb partnerében, Kiss Manyiban lángolt ennyi játékszenvedély.

Már betegség kínozta, amikor a Játék a kastélyban című darabban Turai elegáns szerepében lépett fel. Kérésére vették elő a drámát, Lengyel György rendezésében. 1984-et írtunk. Egy évre rá Berényi Gábor meghívta a Játékszínbe az Adáshibába. Bódog szerepét alakította remek humorral, kitűnő partnerek társaságában. Az egyik előadáson zavar támadt, az Imrust játszó színészt figyelmetlenül egyeztették a Madách Színházzal, Lippai László ott még színpadon volt, amikor itt meg kellett volna jelennie.

– Ezt megírhatnád! – fogadott derűsen Márkus az öltözőjében, amikor a hírre besiettem a színházba. – Most mit szólsz? Itt maradtak! Az egész ház. Senki sem váltotta vissza a jegyét, amikor bejelentettük, hogy vagy elmarad az előadás, vagy várni kell. És képzeld, mindenki várt! Semmi botrány! Szóval tartottam őket!

Gyerekes örömmel élvezte a sikerét.

Végre megjött Lippai, és elkezdhették az előadást. Már kilenc óra volt. – Remek ház van! – kacsintott Márkus, mielőtt bement a még elfüggönyözött színre, hogy leüljön a foteljába. – Csak hallgass bele, hogy milyen jó ház van. – Elindult a bársony, lassan kezdett felgördülni… de hirtelen óriási zaj, recsegés, ropogás: leszakadt a színpadnyílás fölé teker vetítővászon. Pillanatnyi döbbent csend.

Majd hahota. Márkus hahotázott. – Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Óriásiii!

És nevetett, tapsolt a közönség is. Közben a műszak kapkodva szegelt, fúrt, kalapált, míg újra kezdeni leletett. Márkus elemében volt, játszott, játszott – s vele menetek mind a többiek, a partnerei a nagy játékban.

Éjfélre lett vége az előadásnak. Az öltözőben pezsgőt bontottunk, Márkus a betegségtől fáradtan ült a tükör elött, halántékán megfeszült a vékony bőr, sápadt volt, de a szeme csillogott. – Micsoda este! Micsoda este, ugye, gyerekek?

Aztán szóltak, hogy megjött a taxi. Lement a keskeny lépcsőkön, ki a havazásba.

Ahogy néhány előadás után is ugyanígy, december harmincadikán. Akkor a taxi a tévébe vitte, a szilveszteri műsor próbájára. Fáradt volt, de a játékban erőre kapott volna…

Sminkelés közben, a tükröt keretező körték fényében érte a halál.