„A saját dalunkon is el tudok érzékenyülni – ettől még nem vagyok kevésbé férfias” – Interjú Mező Misivel

A pandémia okozta első leálláskor te is kerested az utadat – három gyerek mellett otthon kivitelezhetetlennek láttad a zenélést, végül mégis megszületett az új produkciód, a Mesélő, amelynek során egyedül vagy a színpadon.

Ez nem Mező Misi egójának újabb hizlalását célozza, mert alapvetően csapatjátékos vagyok. Inkább kilépés a komfortzónámból. Sztorikat mesélek a gyerekkoromtól napjainkig, amiket egyes életszakaszaim fontos zenéivel támasztok meg, az autentikus cigányzenétől a Budapest Bárig, de nyilván anyazenekarom, a Magna dalai is megszólalnak. Ebben a produkcióban teljesebben mutatom meg a zenei világomat, de érezhető az is, hogy amit kaptam, a Jóisten kegyelme.

Kegyelem – rögtön beleütközünk egy olyan fogalomba, ami kulcsot ad az életedhez, de valljuk be, nagyon nehezen érthető. Hogyan írnád le?

Azért nehéz Istenről és a hitről beszélni nem hívő embereknek, mert ez valamilyen szinten misztérium. Akik nem tapasztalták Istent, azok számára fura dolog egy láthatatlan valakiben hinni. A kegyelem számomra azért fontos, mert én magam is tapasztaltam a szabadítást, ami csak Istentől jöhet.

Mit jelent a szabadító kegyelem?

Felülírása mindannak, ami rossz.

Mi rossz van bennem? Felkelek reggel, csinálom a dolgom…

Vannak rossz tulajdonságaid, bűneid, amiket lehet, hogy más elvisel, de ha benned vágy van a változásra, ahhoz kegyelem kell. Itt van a pandémia – az ember, amikor bajba kerül, könnyen megszólítja Istent. De amikor látszólag rendben az élete, kitűnik, hogy komoly feledékenységgel van megverve, mert folytatódik minden úgy, ahogy addig: megy a környezetszennyezés, a kizsákmányolás, a hatalomért és a pénzért való sóvárgás.

Mondj saját példát!

A zenészéletből nekem szabadulnom kellett.

De most is zenész vagy.

Zenész vagyok, de már másként. Mindent kipróbáltam, ami ehhez a szakmához bűnként társítható – ezt most a fantáziádra bízom. Az már csak hab a tortán, hogy milyen ellenséges voltam másokkal, hogyan reagáltam dolgokra. De kinek mi a rossz az életében… Kétfajta ember van, aki Istenhez megtér: az egyiknek valamiért trauma kell ahhoz, hogy keresse Istent – én ez voltam. A hívő élet sem makulátlan élet, hibátlan csak Jézus Krisztus volt.

Mit jelent számodra férfinak lenni?

Ezt a kérdést még senki nem tette fel nekem. Ha azt a szót hallom, hogy férfi, elsősorban az jut eszembe, hogy az a valaki, aki biztonságot jelent a családja számára; apaként, férjként stabilitást és erőt sugároz. Férfi az, aki továbbviszi az életet, férfi az, aki érzékeny, aki hívő – számomra ezek is benne vannak, ahogy az elesettség is.

Mit tanultál a gyerekeidtől?

Türelmet. Azt gondoltam magamról, hogy minél idősebb leszek, annál több türelmem lesz a gyerekekhez, de ez nincs így.

Népmesei hősnek tűnsz. A dobozi cigány fiú „csillagszórós” pályát jár be, amelyen egyszer csak megjelenik Isten is.

Tudod, egy ideig úgy gondoltam, hogy mindaz, amit elértem, nekem köszönhető – és aztán jött az arculcsapás: „Te idióta, azt gondoltad, hogy képes voltál erre?!” Az édesanyám halála úgy pofozott fel, hogy egészen kijózanodtam: rájöttem, hogy amit addig hittem magamról, a világról, az nem úgy van. Ennek fontos eleme, hogy nem én teremtettem, amim van – annak ellenére, hogy alapvetően a munkában hiszek, és rengeteget dolgozom most is. A saját házamban is betonozok, hegesztek, és amikor a századik négyzetmétert glettelem, már alig mozog a karom, közben pedig tudom, hogy este koncertezem, sírva tudok fakadni, de nem a fáradtságtól, hanem a hálától, hogy csinálhatom.

Többször beszéltél arról, hogy a Szenczy Sándorral, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjével való találkozás sorsfordító volt a számodra.

Előfordul, hogy bár soha nem találkoztál még valakivel, pontosan tudod: világ életedben ismerted ezt az embert. Vágyni kezdtem arra, ahogy ő szereti Istent, és mindent alárendelt neki az életében. Sándor csatorna volt Isten és köztem. A változás mégis egyik napról a másikra történt; olyan érzés, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Kicsit rémisztő is volt, mert több mint harminc évig másként éltem az életem, nem ezek voltak a gondolataim, nem ilyenek voltak a cselekedeteim, a beszédem. Letisztult, megnyugodott, szeretetteljes valaki lettem, aki még előző nap sem voltam.

Most hogyan „szelepelsz” egy-egy koncert után? Hálát adsz?

Előtte is hálát adok. Notórius szövegtévesztő voltam, egy-egy koncerten akár tíz nótában is elrontottam a szöveget. Aztán úgy döntöttem, hogy „nehogy már elfelejtsem, hát van nekem Istenem, aki arról is tud gondoskodni, hogy koncentrálni tudjak, és ne felejtsem el”.  

Mi a végső mozgatód?

Mindig a Jóisten. Látva az elesett, éhező, beteg gyerekeket, mindig tenni akarok valamit, de Isten előtt gondolom át, hogy mi az, amit még elbírunk. Voltak ebben mélységek is, magasságok is. A gyergyószentmiklósi Szent Angéla otthon anno nagyon megmozdított, ezért az igazgatónővel egyeztetve elkezdtem fölhajtani a szükséges dolgokat – ennek köszönhetően egy 24 tonnás kamion indulhatott útnak Magyarországról. Ebben az egészben a leírhatatlan mégis az volt, amikor a gyerekek szerették volna ezt a Magna Cum Laude zenekarnak meghálálni. Ott ültünk az otthon udvarán, és hallgattuk, ahogy a kicsi gyerekek ütött-kopott, rossz minőségű hangszereken nekünk játszanak – ömlött a könnyem. Ők ezt tudták adni nekünk – és az élményt, amíg élek, nem felejtem el.

Kecskeméten a fiatalkorúak börtönében meg életem legmélyebb két óráját éltem át. Fiúk, lányok vegyesen, voltak vagy ötvenen. Ott olyan tekinteteket láttam, mint soha azelőtt – reménytelenség, mély fájdalom, düh, agresszió sütött belőlük, akkora mértékben, amilyet még nem tapasztaltam. És mégis volt bennük egyfajta nyitottság. Azért mentem, hogy az életemről, Isten szabadító munkájáról beszéljek. Érkezésemkor azt mondta az intézmény igazgatója, hogy csak kicsit késve tudunk kezdeni, mert az egyik fogva tartott hölgy szétverte a celláját. Láttam, ahogy kezén-lábán lánccal bevezetik. Körben őrök álltak, ő pedig csak meredt előre végtelenül üres tekintettel.

Fohászkodtam: „Istenem, segíts abban, hogy ezeknek a gyerekeknek megnyíljon a szívük” – és elkezdtem cigány zenét játszani. Megkérdeztem, hogy tud-e valamelyikük gitározni vagy táncolni. Fellendültek a kezek, a gyerekek pedig végre nevettek, mert megértették, hogy nem vetem meg őket, hanem a partnerük vagyok. Felismerték azt az üzenetet, hogy attól, mert ők ott vannak, én meg itt, még nem kevésbé értékesek. Kihívtam két srácot, és láttam kigyúlni a mérhetetlen örömöt nemcsak bennük, hanem azokban is, akik hallgatták és együtt énekelték velük a cigány dalokat – valóban megnyílt a szívük. Az efféle mozzanatok sokkal értékesebbé váltak számomra, mint egy-egy nagykoncert élménye. 

Ez a hetedik év, hogy Istennel jársz. Van ennek a számnak számodra valamilyen jelképes jelentése?

Érdekes kérdés. József története jut eszembe a Bibliából, amikor megfejtette a fáraó álmát a hét bő és a hét szűk esztendőről. Hogy az én életemben mi következik az első hét esztendő után, nem tudom, de teljes mértékben rábíztam Istenre.

Most jön a hét szűk esztendő?

Nem tudom. Mi, keresztyének ma Magyarországon minden retorzió nélkül vallhatjuk meg a hitünket – ez nem mindenhol van így. Nem szeretnék politizálni, mert nagyon nincs rendben, hogy a mindennapjainkat átszövi a politika.

Több formációban zenélsz, ott is kiütköznek az ellentétek?

A Magna Cum Laudéval 23 éve zenélek, és még egyetlen politikai párt mellé sem álltunk oda. Úgy gondolom, hogy a politika és a művészet nem fér meg egymás mellett. Ez nem azt jelenti, hogy a zenekar egyes tagjainak ne volna politikai hitvallása, ami adott esetben egymással ellentétes is lehet, de ezt nem visszük föl a színpadra.

Mi a titka az eredeti hármasotok fúziójának?

Valószínű, hogy többet tudok Misáról meg Tibiről (Kara Mihály és Szabó Tibor – a szerk.), mint a párjuk, de az összetartozás titkát éppúgy nem lehet megfejteni, mint a sikerét. Mindenesetre zenekarban zenélni komoly jellemfejlődéshez segít hozzá.

Azt mondtad, hogy benneteket egymásnak teremtett a Jóisten.

Meglehet, a Magna 23 éve is kegyelem, mert már csak az egónknál fogva sem lettünk volna erre alkalmasak. Fontos, hogy kölcsönösen nagyra értékeljük egymást. Amit Szabó Tibi csinál, az szerintem páratlan! Amikor otthon ülök, és hallgatom a friss lemezünket, folyik a könnyem – és amikor először meghallottam a Leghosszabb perc szövegét, ugyanez történt, annyira erősnek éreztem az üzenetét. Kara Misa úgy tud szöveget írni, hogy az az érthetőség mellett komoly művészi értéket is hordoz. Fontos számunkra, hogy sokakat tudjunk megszólítani; azt, aki Cseh Tamást és Bereményi Gézát hallgatott, ugyanúgy, mint aki szívesebben úszik a fősodorral.

Miért éppen Cseh Tamást és Bereményit említetted?

Nagyon szeretem azt a fajta intellektualitást a zenében, amit ők képviselnek. Néhányan biztosan megütköznek ezen, hiszen „mi zeneiség van abban, hogy valaki egy gitárral a másik dalát énekli?”, de szerintem ez a legnehezebb műfaj.

Miért érzed nehéznek?

Aki zenekarban zenél, az sokkal nagyobb biztonságban van. Az, ami a színpadon előáll, mindannyiunk felelőssége: tudunk egymásnak energiát adni, amellett, hogy a közönségtől is érkezik. Ha viszont egyedül vagy jelen, nem tudsz másból táplálkozni, csak a közönségből, és teljesen meztelen vagy.

Nem is alkalmas rá mindenki.

A Red Hot Chilli Peppersből John Frusciante gyűlöl nagy tömeg előtt játszani, pedig a világ egyik legnagyobb zenekaráról beszélünk. Nem vagyunk egyformák.

Mersz gyengének lenni?

Abszolút! Mondtam: a saját dalunkon is el tudok érzékenyülni egy-egy koncerten, de egy gyerektől ugyanúgy – mindez én vagyok, és ettől nem vagyok férfiatlanabb.

Keresztény kultúrát építesz?

Lehet azt mondani, hogy ez misszió – de nem keresem ennek a lehetőségét tudatosan. Csak feltette nekem Isten a kérdést, hogy hajlandó vagyok-e őt megvallani akár egy tévéműsorban is. Most folyik egy ilyen projekt előkészülete, amiről jelen fázisban annyit mondhatok, hogy vallási ismeretterjesztő sorozat lesz. Fontos, hogy minden ember tudjon arról: bármilyen mélységből van kiút. Szentül hiszem, hogy az életünk nagy problémáit nem tudjuk magunk megoldani – legalábbis nekem nem sikerült. És akiket ismerek, azoknak sem. Csak van, aki még nem adta fel.

Van, akivel iszonyúan szeretnél együtt zenélni?

Kevés énekesnő van, akit nagyon szeretek. Katona Klárival például vágyom együtt énekelni. Benne mutatkozik meg az a fajta zenei és érzelmi közlés, ami nekem a legszimpatikusabb. Ez nem csak annyi, hogy van egy énekesnő, aki azt csinál a hangjával, amit akar – olyan a lelkülete, ami messze többet jelent, mint a hangja. Nehéz leírni, mit éltem át, amikor először találkoztam vele: olyan nyugalmat tapasztaltam, amiben jó volt létezni. De ha már nőkről beszélünk: nagy kedvencem Bangó Margit is. Komolyan hatott rám, ahogy a szívéből-lelkéből énekelt, amikor a Budapest Bár kapcsán együtt stúdióztunk – leírhatatlan volt.

Mégis jó lenne, ha számunkra, akik viszonylag kevés eséllyel fogunk vele együtt énekelni, le tudnád írni.

Ő bent énekelt a stúdióban, én kint hallgattam, és átfutott rajtam, hogy a világon semmit sem tudok, rengeteget kell még tapasztalnom. A világról sem tudok semmit, de a zenéről és az éneklésről sem. A puszta létével szembesített azzal, hogy még nagyon sok tanulnivalóm van, mert másfél percben olyat énekelt, ami az egész életét leírta. Kezdő énekeseknek ilyen pillanatokat kellene megélniük: látni, ahogyan egy előttük járó stúdiózik.

Tényleg soha nem jártál énektanárhoz?

Két vagy három alkalommal voltam Szekeres Adriennél, de az alapok átvétele után visszaálltam arra, hogy tapasztalnom kell, és nem érdekel a skálázás. Cipő művészetének sem volt különösebb kottája – nem volt a legkiemelkedőbb énekes, de karizmatikusabb előadót nem láttam még itthon, és hiteles volt abban, amit csinált. A legveszélyesebb a se ilyen, se olyan állapot, a langyosság.

Te sosem voltál „langyos”?

Törekedtem rá, hogy ne legyek az. Mindig olyan akartam lenni, akire odafigyelnek az emberek. Hangosan hahotázom, amikor azt olvasom valakiről, hogy független. Mert valamilyen eszme szerint mindenki él – maga a fogalom hülyeség.

Szerinted hörgős metállal is lehet dicsérni Istent?

Ha a szöveg Istent dicsőíti, és rá mutat, szerintem igen. A hörgés is lehet Istenhez való kiáltás. Nem helyezhetem magam Isten fölé, amikor egy-egy zenei stílust véleményezek. Miért ne lehetne azt a három akkordot, ami esetleg egy punk stílusra jellemző, Isten szolgálatába állítani? Vajon Isten milyen zenét szeret? Halkat, hangosat? Véleményem szerint erre mi nem tudjuk a választ. Tanulni kell a jézusi szeretetet, alázatot, elfogadást – nekem legalábbis folyamatosan.

Meg akarsz felelni a keresztény közegnek?

Nem tudsz olyan életet élni, ami mindenkinek tetszik, még akkor sem, ha a keresztény közeg elvileg elfogadóbb. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akiknek a véleménye számít. Szenczy Sándor, Gável Gellért és Gável Andris ilyen példaképek számomra. Andriséktól a családi élet mikéntjét is tanulom – a származási családomban például nem volt fontos, hogy együtt étkezzünk. Bele kellett jönnöm ebbe is, de a hálaadásba is, ami szintén nem jött magától. De beszélhetek bármit, a szavaim hitelességét az fogja igazolni, ami a gyerekeimen látszik.

A nyitóképet Lajtos István készítette.