Míg a cipőtervező fogalma magáért beszél, cipőszobrászokról annál kevésbé hallunk. Mesélj kicsit a kezdetekről, kérlek! Mi az oka annak, hogy nem a hagyományos tervezés mellett maradtál?
A cipő számomra mindig is egy képzőművészeti objektum volt. Egyfajta dísztárgy a testen. Mindig úgy gondoltam, hogy a kiegészítők az öltözékünknek sokkal fontosabb részei, mint maga a ruha. Talán azért, mert ezek a tárgyak sokkal fókuszáltabban meg tudnak mutatni stílusokat és az anyaghasználatuk is vegyesebb, gondoljunk csak a kalapokra, ékszerekre, táskákra.
Egy egyszerű kis fekete ruha például minden kiegészítővel más és más életet él egy női testen. A cipő az egyik nélkülözhetetlen öltözékkiegészítőnk, ami nélkül nem mehetünk ki az utcára. Mindemellett a cipő fétistárgy is, jellemet, ízlést, hangulatot is kifejezhet, és hordoz mély tudatalatti jelentéstartalmakat is. Angliában például az ötvenes évek végétől teret hódított egyfajta underground trend a cipő fetisizmusban, de hasonló történelmi példa a kínai lótuszcipőt, ami a női lábfej elkötözésének mára már tiltott szokása.
Pályám elején a kényszer miatt kezdtem készíteni szoborcipő objekteket, ugyanis a rendszerváltáskor a magyar belföldi cipőgyártást leépítették, és gyakorlatilag megszűnt a belkereskedelmi forgalomra történő tervező- és fejlesztőmunka.
Így átnyergeltem a ruhaiparba, de a cipőtervezés és mintakészítés megmaradt egyfajta hobbi-melléküzemágként. A saját műtermemben készítettem el azokat a mintadarabokat, amiknél nem kellett a megbízó igényeinek megfelelni, és így szabadon merülhettem el egy-egy forma kifejtésében, miközben új stilisztikai utakat kerestem.
Mi választja el egymástól a designer által tervezett cipőt a múzeumban kiállított lábbelitől?
Sokan azt hiszik, hogy a művészi darabok elkészítése nehezebb, de én másképp látom. Az iparban eltöltött évek után ma már meggyőződéssel állítom, hogy egy designer által sorozatgyártásra tervezett cipő megalkotása sokkal több ismeretet és gyakorlati tapasztalatot igényel, mint egy műtárgy létrehozása. Számomra nagyobb kihívást jelent és érdekesebb feladat egy sorozatgyártásra tervezett design, mint egy egyedi szoborcipő létrehozása. Az ipari designnál minimum öt főből álló csapattal kell egyeztetni, tisztában kell lenni az alapanyagok viselkedésével, ismerni kell pontosan a viselet funkcióit, követni kell az üzleti tervet, és átlátni az egész folyamatot. Ez igazán nehéz, de gyönyörű folyamat.
És hogy kell elképzelni a szobor elkészítését? Hogyan hangolódsz rá egy ilyen műalkotásra?
A szobor készítése egy meditációs gyakorlat, és arra halad vele az alkotó, amerre akar, vagy amerre a tárgy, az anyag és a saját impressziói viszik. Ez egy értékes egyedi út, amiben magányosan kísérletezel. Az egyedi darab – ami ráadásul nem is biztos, hogy hordásra készül – sokszor véletlen anyagkísérletek eredménye, és leginkább belső intuíciók, tudatalatti döntések alapján készül el.
Amikor tervezni kezdesz egy cipőt, milyen szempontokat veszel figyelembe elsősorban? Mitől lesz számodra jó egy cipő?
Aktuális a kérdés, mert épp most vagyok egy új ipari tervezés elején. A legelső a funkcionalitás, a kényelem és ennek megfelelően a jó méretezésű kaptafa megtalálása.
Ezek után a stílusnak megfelelő alapanyagokot válogatom össze. Ekkor már fontosabb a belső szerkezeti kiképzés és a felhasznált anyagok struktúrája. Akár mint tervező, akár mint vásárló ezeket a szempontokat figyelem.
A cipőtervezők nagy része férfi. Szerinted mi az oka ennek?
Igen, a cipődesignerség férfias szakma. Valahogy jobban érzik a szerkezetet, könnyebben eligazodnak a 3D tárgyalkotásban, ráadásul a cipőtervezésnél nagyon sok a nehéz fizikai műhelymunka.
A suszterséghez, a kaptafa, az alapanyagok megdolgozásához erős kéz és fizikai állóképesség kell.
Én is egyre nehezebben bírom, nem véletlen, hogy ma már egyre kevesebb egyedi szobrot készítek egyedül. A tervezők a pályakezdéskor műhelymunkáznak, szerintem ott sok nő kirostálódik. Egy 5 mm-es vastagságú krupontalpat átvágni és vékonyítani nehéz dolog. Megfigyelhető, hogy a nagy márkáknál a fiúk vitték tovább leginkább a céget, a designt, hiszen aki lejár a gyártórészlegbe, az tisztában van a sorozatgyártásra alkalmas tervezés folyamatával is. Manapság számítógépen végzik a cipődesign nagy részét, főleg a sneakerek esetében – ezek tervezői sokszor névtelenek, de valószínűleg inkább férfiak, mivel a műfaj eredete is egy férfisport, a gördeszkázás.
Te szembesültél valaha nehézséggel nőként ebben a szakmában?
Szerencsére a női mivoltom miatt nem – persze elképzelhető, hogy nem is vettem észre. Alapvetően optimistán állok a dolgokhoz, lehet, hogy ha ilyesmit tapasztaltam, nem vettem tudomásul. Azt hiszem, ez inkább személyiség kérdése, én remekül tudok dolgozni férfiakkal is.
Csapatban vagy egyedül alkotsz szívesebben?
Egyértelműen csapatban. Imádom, amikor egymás gondolataiból és ötleteiből táplálkozva építünk valami újat, mert mindenki valami mást ad hozzá. Nagyon tudok örülni, amikor a sok problémából egyet-egyet valaki jobban megold, mint ahogy én tettem volna, főleg, hogy a cipőtervezés területén valóban van értelme a feladatok megosztásának.
Itt mérnökök dolgoznak művészekkel és technikusokkal, ez a vegyes társaság hoz létre egy nagyszerű végeredményt. Tisztelem a munkatársaimat, mert mindenki tudja, hogy a másiknak a kompetenciája hol kezdődik és meddig tart. Jelenleg két csapat is van az életemben, akikkel együtt dolgozom, az egyik a Ben-Ross cég, a másik egy cipőipari mérnöki technológiát fejlesztő startup.
Más tervezőkkel is dolgoztál már együtt, többek között Sallay Tiborral és Zoób Katival is készült kollekciód. Kivel volt eddig a legizgalmasabb a közös munka?
A Ben Ross kft. gondozásában feljesztettünk egy cipőmárkát DONE Flourish around néven olyan nők számára, akik a mindennapok férfias kihívásai mellett szeretnék megőrizni nőiességüket.
De említhetném még Norsgudot, ami egy műszakilag innovatív, szellemi értékkel gazdagított férficipő formatervezési feladat volt, a HeelGood elasztikus cipősarokvédőt, a Shoememory oktatási és ismeretterjesztő társasjátékot, vagy a magyar nemzeti hagyománykincsünk – a szegedi papucs – formaterv-átiratait, amit Sallay Tibor röszkei mesterrel végzünk.
Van még valaki a bakancslistán? Ha bárkivel kooperálhatnál – lehet élő vagy holt – , kit választanál?
Roger Vivier az egyik ikon cipőtervező mesterem. Na, hozzá szívesen jártam volna mesterkurzusra a hatvanas évek Párizsában. Ő eredetileg építész volt, az ötvenes évektől pedig olyan műszaki fejlesztéseken dolgozott a cipőtervezésben, amik a mai napig korszerűek mind szerkezetileg, mind pedig design szempontból. Évekig a Dior háznak is tervezett!
Aztán a Prada családnál vagy Ferragamo hollywoodi műhelyében is hasznos munkatárs lehettem volna a 30-as évek Amerikájában.
És a kortársak?
A kortársak esetében nagyon izgalmas eredményeket látok fiatal sneakers fejlesztőknél, de akár a Vagabond csapatával is szívesen kooperálnék. A női elegáns vonalat ma már egyáltalán nem tartom progresszív iránynak, így az öncélú és dekorációs tartalmú cipőket sem tartom már sokra.
A pályám elején ezek motiváltak, a nyolcvanas években a posztmodern és a neobarokk iránt rajongtam, ami sokszor csak a külcsínyre tette a hangsúlyt. Ma már azt szeretem, ami nemes anyagból, különleges szemlélettel egyedi vizualitást tud létrehozni egy sorozatgyártott termék esetében is. Tracey Neuls londoni tervező évek óta a kedvencem a különleges látásmódja miatt, de Cole Haan egyes darabjai is megfognak.
Gyakran éri az a kritika a divatipart – különösen fast fashion vonalon – hogy egyre inkább elfilléresedik. Szerinted hogy lehet küzdeni ez ellen?
Fogyasztóként kell sürgősen megváltoztatni a vásárlási szokásainkat. Az általános tudást kell megalapozni ezen a területen: az óvodákban, iskolákban, a gyakorlati foglalkozásokon apró lépésekkel, de újra meg kell tanítani az embereknek a minőségi alapanyag fogalmát. Sajnos a mai vásárlók nincsenek tisztában a tömegtermelés által kínált áruk alapvető tulajdonságaival.
Kevesebbet kell vásárolni, és jobb alapanyagú, szebben kimunkált tárgyat kell választani. Érdemes rá spórolni, akkor jobban meg is fogjuk becsülni.
Kiemelt kép: Zentay Zsuzsa fotója
