A kis Zsuzsi és a kis Tibi már pelenkás korában cipőkről álmodozott?

Zsuzsa: Abszolút! És ez nem vicc!

A Sallay házaspár

Pedig én annak szántam. Akkor menjünk a kezdetekhez! Hogy is volt?

Tibor: Apám szabóként dolgozott, a lakásunkban volt a műhelye. Amikor nem volt otthon, addig próbálgattam a varrógépet, hogy előbb-utóbb sikerült magamnak összehozni egy trapéznadrágot. Így indult, bár esztergályosnak szántak. Az apám azt mondta, agyonver, ha szabó leszek, mert nehéz boldogulni ebben a szakmában, és jobbat kívánt nekem, mint magának. Végül mégis szabó lettem.

Zsuzsa: Én tízéves koromban kézzel varrtam magamnak egy gyönyörű, rakott szoknyát. A csiriz szaga születésemtől fogva ott lengett az orrom körül, mert egy házban laktunk a nagybátyámmal, aki cipész volt, és állandóan ott ültem a műhelyében. Belém ivódott ez a csoda, mert tényleg az volt, hogy természetes anyagokból mi mindent lehetett csinálni. Mindig szerettem valamit bügyürészni: varrni, gyöngyöt fűzni, kosarat fonni.

T: Igen, de azért néha sírva fakadtál.

Zs: Na jó, a nadrágvarrásnál igen, mert az kezdetben nem ment könnyen. Ahogy összejöttünk, együtt csináltunk mindent. Tibor tanított meg rendesen varrni.

T: Általános iskolában aránylag jól rajzoltam. Mindig, mikor az órák alatt unatkoztam, cipőt és nadrágot terveztem. Akkor mindenki Jugoszláviába járt át vásárolni, én is ott vettem magamnak egy espadrillast (spanyol eredetű, nyári cipő – a szerk). Borzasztóan tetszett, és gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni, nem olyan nagy dolog. De hát fogalmam nem volt még a cipész szakmáról. Végül kaptafa nélkül készítettem párat magamnak és a haveroknak. 

Az komoly.

T: Pontos mintát rajzoltam, kitaláltam egy technológiát. Annyira sikeres lett, hogy nem győztük gyártani a lábbeliket. Megtartottuk apám szabóságát is, ott készültek a ruhák, a cipős műhelyben pedig a lábbelik. A nyolcvanas években nyitottunk egy boltot, ahol a saját ruháinkat és cipőinket árultuk. Ebből vettünk mindent, olyan jól ment: házat, autót. Több butikosnak is szállítottunk belföldön, külföldön egyaránt. Kiváló magyar alapanyagokból dolgoztunk, kifogástalan minőségű termékeket gyártottunk a kettőnk ízlése alapján. Sokan koppintották az ötleteinket. Azután elkezdtünk kaptafára dolgozni, lett egy komolyabb cipőüzemünk, ahol 15 fővel naponta 60 párat készítettünk. 2000 körül bejött a kínai dömping, és – mint sokan mások – mi is tönkrementünk. Nem tudtunk versenyezni azokkal az árakkal.

Zs: Lépni kellett, és arra gondoltunk, muszáj a cipőnél maradnunk. Kitaláltuk, hogy egyedi, méretre gyártott, kézzel varrott, minőségi férficipőkre térünk át. Ehhez viszont idő kellett, mert ez a fajta lábbeli a szakma csúcsa, legkomolyabb kihívása. Újból nyitottunk egy üzletet a belvárosban, de megint tönkrementünk.

T: Közben viszont a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány felkért, hogy vegyük át és vigyük tovább a szegedi papucskészítés hagyományát. Berendeztek nekünk egy kis látványműhelyt, ahol a varrott cipőink mellett elkezdtünk papucsokat készíteni. Nem csináltunk korábban ilyet, de Danival, a fiammal összeültünk, és egy pár nap alatt rájöttünk, hogy nem olyan bonyolult. Tele lettünk turistákkal, akiket nagyon érdekelt ez a népművészeti darab, a szegedi papucs, ami valóban kuriózum.

Ekkor 2008-at írtunk, ha jól tudom, és azóta a nevetekhez fűződik a szegedi papucskészítés mai formája.

Zs: Ez a közösségi oldalaknak is köszönhető. Tény, hogy remekül kiegészítjük egymást Tibivel, hasonló az ízlésünk, és mindketten maximalisták vagyunk. Én lettem a kapcsolattartó. Sokan kijönnek a műhelyünkbe, ami a röszkei házunkban van, mert a belvárosi látványműhely is persze bezárt egy idő után. Japánból, Amerikából is járnak hozzánk papucsot és cipőt venni. Sokat segít a hagyomány őrzésében, hogy Szögi Csaba jóvoltából született egy „Mentsük meg a szegedi papucsot!” Facebook csoport.

Milyen az igazi szegedi papucs? Miért szegedi egyáltalán?

T: Mert Szegeden találták ki a csizmadiák. Igazából a törököktől vették át, csak azok még hegyesek orrúak voltak. A legrégebbiek egész pici sarokkal készültek. Azért lett a szegedi papucs különlegesség, mert 3,5-4 centis sarkat raktak alá, plusz rákerültek a Szeged környékbeli mezei virágok, mint például a pipacs. Ilyet nem csináltak máshol. A fénykorban 40-50 papucsos is volt Szegeden.

Hogy készül egy papucs?

Zs: Először is adott a bársony. Ha nincs megfelelő színű, akkor megfestem. Arra nyomom a mintát. Elviszem meghímeztetni, majd kiszabom, összevarrom, és a kész felsőrészt Tibike orra alá tolom.

T: Én pedig összerakom. A világ legkülönfélébb tájairól jönnek megrendelések. Amerikába utcai viseletre, Kanadába esküvőhöz szállítjuk a papucsokat. Most éppen német, svájci vásárlókkal tárgyalunk, de Angliában is van modellünk. Magyarországon mindenfelé keresnek minket. Táncosoknak is készítünk papucsokat.

Divatos viselet mostanság a papucs?

ZS: Abszolút! Főleg farmerhez hordják. Most készítettem egy fehér tiszta bőrt, hegyes, kecses orral, háromcentis kis sarokkal, piros pipaccsal a tetején. Nagyon kényelmes viselet.

Hogy néz ki egy napotok?

T: Van hátránya meg egy előnye, hogy otthon van a műhely, mert bármikor lehet dolgozni, és ha az ember nem teszi, akkor lelkiismeretfurdalása van. Szóval mindig csinálunk valamit.

Zs: Ha tehetné, Tibi egész nap kertészkedne, én meg egész nap kenyeret sütnék. Számunkra ezek is fontos értékek. Ez a járvány most rávilágít a valódi értékekre.

Mit értesz ez alatt pontosan?

Zs: Alázatra, szeretetre, megértésre, türelemre tanította az emberiséget.

Kiemelt kép: panoramafoto