Távolsági buszon, reptéri lépcsőn vagy tányércsapkodás közben jön jobban az ihlet?

Hol születik az irodalom? Dolgozószobában vagy Indonézia eldugott részein? Valójában bárhol és bármikor. Elhoztuk a világirodalmi nagyok történeteit, és mellette kortárs magyar írókat, költőket kérdeztünk meg a témában, köztük Háy Jánost, Szőllősi Mátyást, Kemény Zsófit, Nyáry Krisztiánt, Birtalan Andreát és még sokan másokat.

Olvasóként kevés rálátásunk van arra, hogy a szöveg, amit később könyv formában a kezünkbe veszünk, hol és milyen körülmények között születik meg. Van persze elképzelésünk: kell egy dolgozószoba, papír és toll – újabban számítógép vagy telefon – és persze az a bizonyos ihletett állapot, amiről az alkotók olyan sokszor beszélnek. Nos, nyilvánvalóan ez egy leegyszerűsített, tankönyvi forma, aminek legtöbbször nincs köze a valósághoz. Már csak azért sem, mert az írás mint mesterség, mivel legtöbbször kívül esik bármiféle intézményesített, az állam által meghatározott és igazgatott keretrendszeren, valójában nem kötött sem időhöz, sem térhez. Meg egyébként is, az alkotás jelentős része fejben zajlik. Háy János író szerint „nem ott kezdődik, hogy ülsz a gép vagy a papír előtt, hanem ülsz az agyad előtt és gondolkodsz”, de a fiatal költő, slammer Bánki Beni is azt állítja, hogy „a kreatív gondolkodás parancsra nem indul be, a jó sorok nem adják magukat könnyen, a legváratlanabb helyzetekben mutatkoznak meg”. A dolgozószoba ajtaját kitárva tehát hamar rájövünk: egy alkotó valójában bárhol, bármilyen körülmények között képes az alkotásra.

Mondjuk…

A jó öreg kávéházakban

„Nagyon rossz lett volna, ha kiüldöznek a Closerie des Lilas-ból.” (Ernest Hemingway)

A híres amerikai regényíró, Ernest Hemingway többnyire kávéházakban dolgozott a Párizsban töltött évei alatt. Pályakezdő íróként meglehetősen szerény körülmények között élt, a lakásban vagy túl hideg, vagy túl meleg volt, a megfelelő körülményeket így a kávéházak biztosították. Azok közül is a híres Closerie des Lilas-t tartotta törzshelyének. Ami pedig a munkamódszert illeti, mint minden írónak, neki is megvolt a maga stratégiája. Csak és kizárólag akkor hagyta félbe az írást, ha tudta, hogy mivel fogja folytatni másnap. Ha elakadt, keresett valamit, amivel elmélyíthette a gondolatait, mondjuk narancshéjat facsart a kandalló tüzébe, hogy a kék sercenést figyelhesse, máskor pedig a következőt mantrázta: „Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem kell tenned, mint leírnod az egyetlen igaz mondatot. A legigazibb mondatot, amit tudsz.”

Párizs másik ikonikus kávéháza, a Café de Flore is otthont (és irodát) adott nagyon sok művészembernek; köztük a már említett Hemingwaynek, Pablo Picassónak, Truman Capote-nak és természetesen Sartre-nak, aki olyan sok időt töltött a kávéházban, hogy még külön telefonvonalat is kapott, hogy onnan fogadhassa a hívásait.

Bár már inkább turistalátványosság, mintsem a művészek gyűjtőhelye, azért még ma is előfordul, hogy az írók, költők ezt választják alkotóhelyül. Kemény Zsófi író, költő, slammer például éppen itt, a Café de Flore-ban fejezte be az első könyvét.

Útközben

„Volt egy pillanat, amikor önkéntelenül megszólaltam, hogy kész van! – Mi? – kérdezte Eszter. – A novella. – Milyen novella? – Amit írok. – Azt hittem, biciklizünk – mondja. Hát nem.” (Háy János)

Az utazás, legyen az hosszú vagy rövid távú, szerves része az életünknek. Az alkotók sem tudnak mindig elzárkózni egy csöndes kis dolgozószobába. Vöröskéry Dóra író elmesélte, tizennyolc-tizenkilenc éves volt, amikor egy karácsonyi felolvasóestre tartott. Kész szöveget vitt magával, de út közben eszébe jutott egy jobb befejezés, így a kocsiban zötykölődve írta át a történet végét, ami kiszállásra el is készült. Szőllősi Mátyásról köztudott, hogy nemcsak íróként, hanem dokumentarista fotósként is tevékenykedik. Ebből adódóan többször is előfordult, hogy ki kellett szakadnia a dolgozószoba kényelméből, és meglehetősen extrém körülmények között kellett folytatnia az írást.

Az utazás különböző állomásai: motelek és hotelek biztosították az alkotóhelyet, de írt már a saját autójában, repülőgépen vagy Indonézia egy-egy eldugottabb szigetén is. „Jó az, ha az ember időről időre kikerül a komfortzónájából, és olyan helyen is megtanul koncentrálni, odafigyelni az írásra, amely korábban talán elképzelhetetlen lett volna” – mondja.

Háy János írónak is nehéz volt megértetnie családjával, hogy abban a bizonyos gondolkodói fázisban valójában megszűnnek a külső ingerek. A harmadik fiú című novelláját, amiből később drámát is írt, a Balatonnál, biciklizés közben rakta össze: „Volt egy pillanat, amikor önkéntelenül megszólaltam, hogy kész van! – Mi? – kérdezte Eszter. – A novella. – Milyen novella? – Amit írok. – Azt hittem, biciklizünk – mondja. Hát nem.”

Hasonló történetről számol be Bánki Beni költő, slammer is, aki egy hosszas alkotói megrekedés után, a jegyzetek fölötti görnyedés helyett, végül egy biciklitúrát választott a gondolatai letisztázására: „A Balatont először 13 évesen kerültük meg, ez a 60 kilométer nem számított nagy távnak, de arra épp elégnek bizonyult, hogy a tekeréssel együtt bennem is elkezdjen kattogni és átkattanni valami, forogtak a kerekek, még Keszthely előtt, az odaúton megszületett fejben az utolsó négy sor. A visszaúton már csak finomítanom kellett, apróságokat javítani rajta. Ahogy hazaértünk, bepötyögtem a mobilomba a letisztázott változatot, és a régről ismerős, de ritkán jelentkező elégedettség érzése lett rajtam úrrá.”

Az író tehát akkor és olyan helyzetekben is ír, amikor senki nem gondol rá. Például „távolsági buszon, vonaton, kompon, reptéri lépcsőn ülve a késő fapados érkezésére várva, főzés közben, orvosi váróban, NAV-ügyfélszolgálaton, unalmas konferencián, még unalmasabb színházi előadáson, annál is unalmasabb marketingprezentáción, amikor nekem prezentáltak” – meséli Nyáry Krisztián. De hát tudjuk, hogy még annak idején Petőfi is rengetegszer költött utazás közben, és Polgár Kristóf színész, költő is egy-egy vonatút alatt írta meg néhány versét: „a zakatolás segít a ritmusban” – mondja.

Ágyban fekve

„Soha nem dolgozok asztalnál, mert fáj a hátam, általában félfekve írok és bárhol, ahol ott a laptop.” (Háy János)

A fekve írás – csakúgy, mint az utazás közbeni – régóta űzött mesterség. Truman Capote amerikai író, az Álom luxuskivitelben és a Hidegvérrel című sikerkönyvek szerzője kizárólag ágyon vagy díványon írt, eleinte teával vagy kávéval, később Martinival és cigarettával a kezében. Birtalan Andrea költő, slammer is gyakran kanapén, hintán vagy ágyban fekve írja a verseit, elmondása szerint: „ilyenkor automatikusan kizáródik a külvilág, és a saját univerzumomban tevékenykedem.” Azonban vannak, akik nem (csak) a puszta kényelem miatt választják az ágyat alkotóhelyül.

Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában szerzője súlyos asztmával küzdött, ezért két és fél évtizeden keresztül otthon, az ágyában fekve alkotott.

Jellegzetes körülmények között élt, a zajra meglehetősen érzékeny volt, ezért parafaburkolatot csináltatott a hálószobája falára, hogy az megfogja az átszűrődő zajokat. Rendszeres kávéfogyasztása miatt pedig éjszaka képtelen volt az alvásra, ilyenkor fekve dolgozott, az alvást nappalra hagyta.

Extrém körülmények között

„Tányércsapkodós veszekedés közben eszembe jutott valami, szünetet kértem, a tányér megállt a levegőben, leírtam, amit le kellett, aztán mentünk tovább.” (Kemény Zsófi)

Említettem, hogy a tankönyvi forma szerint a csönd is alapvető része az alkotói folyamatnak. De azt is, hogy ez nem minden esetben (és nem mindenkinél) érvényes.

Kemény Zsófit veszekedés közben kapta el az ihlet, de olyan is előfordult vele, hogy egy esküvői baleset révén – „a fotós beleesett az üres medencébe és eltörte a lábát” – nyílt alkalma elvonulni, hogy lejegyezzen néhány gondolatot.

Első, díjnyertes slam poetry szövege sem mindennapi módon született: „tesiről lógva, a gimiben bujkálva írtam meg” – meséli a szerző. Fehér Béla egy három pokróccal leterített Hajdú mosógépen írta Zöldvendéglő című regényét a Dózsa György úti lakásukban. Akkoriban született meg ugyanis a kisfia, az írógépnek pedig rettenetes hangja volt, és hát az egyetlenegy szobán kívül már csak a fürdőszoba maradt – „tulajdonképpen ott írtam meg az egész regényemet”.

Szóval, ami mások szemében őrültség, az egy alkotónak természetes. Háy János szerint: „Egy családban elfogadtatni, hogy amikor ülsz, és látszólag nem csinálsz semmit, valójában akkor is csinálsz valamit, az szinte lehetetlen.” Neki erre is megvan a maga stratégiája, mondjuk úgy tenni, mintha tévét nézne, csak hogy ne nézzék naplopónak vagy depressziósnak. Nyáry Krisztián úgy írta meg első két könyvét – „dolgozószoba híján a nappali kanapéján, miközben két gyerek és egy kutya próbálta túlharsogni egymást, a filmet és a bömbölő tinislágereket” –, hogy korántsem volt biztonságban:

„Az egyetlen erőfeszítés az volt, hogy erősen tartsam a laptopot, mert bármikor kiverhették volna a kezemből. Amikor pár év múlva lett dolgozószobám, egyetlen sort sem tudtam leírni, mert nem bírtam elviselni a csendet. Ki kellett költöznöm a konyhába” – meséli.

Vagy ott van Mészöly Miklós esete a gyíkkal: „Pár éve egy vidéki présházban dolgoztam, és sokat bajlódtam a Saulus razziajelenetével. Sehogy se ment. Végül gyíkra kezdtem vadászni, és fogtam egy gyönyörű példányt, de csak akkor nyugodtam meg, amikor a lexikonból szaknyelven is sikerült azonosítanom: lacerta viridis. Ez már hasonlított valamilyen győzelemhez. Hogy az asztal mellől is lássam, kint hagytam a szita alatt a napon, és gondosan elfelejtettem berakni valamit, ami alá bebújhatott volna. Délután már döglődött a forróságtól. Pokoli érzés volt nézni, de ha már így történt, pontosan leírtam a mozdulatait, a látványt. Alig aludtam éjszaka, hajnalban viszont másfél óra alatt lekopogtam a jelenetet. A pszichológia azt mondaná: transfer. Bölcs. De mit lehet kezdeni az ilyen megbocsáthatatlan ügyek rondaságával és lelkesültségével? S főképp, hogy ez volt az ára néhány oldalnak?”

Sok minden befolyásolja tehát, hogy egy alkotó hol és milyen körülmények között lát neki a munkának. Az ihletett állapot nem szorítható be semmilyen tér- és időbeli keretbe. Hogy működésbe lépjen, azért tenni kell, sokszor épp azzal, hogy nem teszünk semmit, csak hagyjuk, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak.

Felhasznált források:

Ernest Hemingway: Vándorünnep, 21. Század Kiadó, 2023.

Zsugán István: Interjú, Digitális Irodalmi Akadémia

Ádám Péter: Az asztma mint védőburok, 1749