Azt mondja, a csend erejében bízik, és úgy tartja, minden színházi ember a mának dolgozik. Új drámájában is sokat bíz a csendre: nem szavakkal és eseményekkel próbál történeteket elmesélni, hanem indulatokkal, fájdalmakkal, gyűlölettel, meg nem értéssel. Kiss Csabával beszélgettünk árulással való szembesülésről, írásról, az idő hiányáról és a drámaíró belső mennybemeneteléről.

Az Alföld folyóiratban nemrég jelent meg Júdás című új drámája. Tudja már, mikor kerülhet a színházi közönség elé?

Érdeklődnek már iránta. Debrecenben a DESZKA kortárs drámaírói fesztiválon áprilisban fel is olvastuk volna, de a járvány közbeszólt. Keresem a helyét, szeretném nagyon jó színészekkel útjára engedni, nem könnyű darab.

Mi foglalkoztatta a Júdás-történetben?

A csend, az elhallgatás. De a darab nem Júdásról, hanem az árulásról szól. A mindenkori besúgásról, tehát egy tágabban értelmezett ügynöktörténet. Három síkon játszódik: egy középiskolai tanár esete, aki jelentéseket írt, a bibliai Júdás-történet és egy beszervezett író szembesülése barátaival. Ebben felhasználtam Tar Sándor életének egyes motívumait is, de nem életrajzi jelleggel.

A dráma azért különösen fontos számomra, mert egy új technikával kísérleteztem, amely lehet, hogy vissza fog hullni rám. Ugyanis nem szavakkal és eseményekkel próbáltam elmesélni ezt a három történetet, hanem indulatokkal, fájdalmakkal, gyűlölettel, meg nem értéssel. Azt az „ősrobbanást” szerettem volna tetten érni, amikor egy barátomról, szerelmemről, társamról kiderül, hogy nem az, akinek gondoltam. Tehát nem a III/III-as, szekus vagy harminc ezüstpénzes realitás foglalkoztatott, hanem az árulással való szembesülés. Hogy miként hat egy besúgó lelepleződése a körülötte élőkre. A többi csend. Hallgatás.

Úgy érzem, mintha ma a színpadon elsősorban a kendőzetlen szókimondásnak lenne értéke.

Ez így van. Mert szellemi értelemben leegyszerűsítő korban élünk, nem szeretünk titkokkal bíbelődni, a sorok között olvasni. Sőt, lassan már magukat a sorokat sem. A nyelv is egyre kevésbé alkalmas bonyolult, árnyalt érzések megjelenítésére. Párszavas mondatok, nyelvi panelek. Én jobban bízom a csend erejében, amikor egy erős kérdést felteszünk, és hagyjuk megszületni a válaszokat. Megvan ugyan a rizikója, hogy ez a csend a színpadon és a nézőben valóban megszületik-e, vagy unalomba fullad. A Júdás sorsa azért is izgat most nagyon, mert az utóbbi időben nehezen írok, nehezen születik meg az a tisztánlátás és erő, ami egy jó darabhoz kell. Az a hit, hogy arra a drámára szükség van. Sok mindenbe belefogok, majd rendre abbahagyom…

Miért?

Türelmetlennek és felületesnek érzem a világot, hiányzik az idő, a kíváncsiság. Hadonászunk, mint Lopahin a Cseresznyéskertben. Látványos, de leegyszerűsített dolgokkal vagyunk körülvéve, s lassan elfogadjuk, hogy ennek így kell lennie.

Tajtékos dalok
Fotó: Várady Nikolett

A Tajtékos dalok a Budapesti Operettszínházban középúton jár: tartalmas, ám mégis feszes tempójú, vetítésekkel tarkított zenés produkció.

Az egy isteni kaland volt, az ötlet megszületésétől a bemutatóig. Különleges stílusú, látványvilágú előadás. Tizenkét Vian-sanzonra, az életére és a műveire  épül. Annyira Boris Vian-os az egész történet: ő is jót mulatna, ha látná, hogy születése 100. évfordulójára nagy lelkesedéssel bemutatunk egy neki szentelt darabot, majd másnap beüt a világjárvány, és a következő húsz előadás elmarad. Nagyon jó érzés volt Vian burjánzó képeivel, groteszk humorával dolgozni. És a minden sora mögött bujkáló halált érezni. Ettől színes, játékos és szomorú a világa. De ilyen kis stiláris delikateszeket ritkán kínál az élet.

Nem tudja elengedni a gondolatot, hogy amit ír, miként fogadják majd?

Szerintem minden színházi ember a mának dolgozik. A pillanat művészete – szokták mondani. Ha prózát írnék, vélhetően türelmesebb lennék, akár évekig is érlelgetném a fiókban, verset meg csak jókedvemben írnék. De a dráma toporzékolós műfaj, azonnal hatni akar. Ez talán abból is ered, hogy hihetetlenül jó érzés, amikor beleírok egy csendet, egy poént vagy egy feszült dialógust a darabba, s látom azt a színpadon megszületni.

Ez a drámaíró belső mennybemenetele.

Az élő kapcsolat az elképzelt – és utána a valóságos – nézővel. Az is csodálatos, hogy az Oidipusz királyt kétezer-ötszáz évvel a keletkezése után újra előveszik, és ma is él, hat. De a szerző számára az alap az, amit az athéni amfiteátrum közönsége akkor megélt.

A drámái gyakran régi szövegekkel kerülnek diskurzusba. A Hazatérés Dániába a Hamlet-történetet gondolja újra, a Nappalok és éjszakák Csehov Sirályának szereplőire épül, az imént említett Júdás a bibliai történetet szövi bele. Miért foglalkoztatja ez?

Mert sokféleképp olvashatók, tele vannak titkokkal és megfejtésekkel. Olyan emberi élethelyzetekről, konfliktusokról szólnak, amelyek megoldhatatlanok, és ez feszültté teszi őket. Amikor egy ilyen erős drámai szöveget olvasok, szinte megjelenik előttem azoknak az embereknek a személyisége, életútja. Ez a mai szövegek esetében ritkán mondható el: hétköznapiak a hőseink, egyszerűbbek a bűneik is. Talán az igény is megváltozott. A Sirály szereplőit egymáshoz fűző szövevényes hálót olvasni számomra óriási élmény, de a színpadon ezt mindig leegyszerűsítjük, igyekszünk megragadni a lényegét, ezáltal önkéntelenül is lebutítjuk, titoktalanítjuk. Megszűnik az a finom, áttételes ragyogás, amely a Csehov-műveket jellemzi. Ez az én Sirály-előadásaimra is érvényes. A beteljesülés mindig csalódás.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

Amikor kiderült, hogy a járvány egy-két hétnél tovább fog tartani, arra gondoltam, hogy itt az idő valami rég nem olvasottat olvasni. Először a Kalevalát vettem elő (a régi Vikár Béla-fordításban, amit állítólag József Attila kívülről tudott), aztán Dante Isteni színjátékát (Nádasdy Ádám ragyogó, új fordításában). Csoda nyílt ki előttem. Volt idő bőven olvasni és gondolkozni, így Dante nyomán rábukkantam Francesca Da Rimini történetére, megnéztem a róla született festményeket, meghallgattam Rahmanyinov operáját. És éreztem, ez a lenyűgöző az európai kultúrában, ahogyan egymásba fonódnak a történetek, és idővel egy teljes legendárium vesz körül. Ez a lényeg: a régi mesék újraélése. A mai kor nem igazán kedvez ennek, mert időigényes, elmélyült figyelmet igényel.

De például Dante kapcsán, a Firenze fölötti hatalomért küzdő fekete és fehér guelfek harcából mélyebben megértettem azt, ami a munkahelyem, a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül zajlik. Hogyan válik egy elvi különbség belháborúvá, amely Firenze békéjét hosszú időre megmérgezi. Remélem, mi most bölcsebbek leszünk ennél.

Miért szükséges mégis új formákat keresni, vagy mai áthallásokat szőni a drámákba?

Szerintem nem is tudnánk egy másik kor fejével gondolkozni. A kérdések hasonlítanak, de a válaszok egészen másak. Megszűnt a világban az isteni abszolútum, így minden relatívvá vált, az erkölcs is közmegegyezés. Ha innen nézem, gazember, ha onnan nézem, hős. A hamleti világkép alapköve a hit, az utolsó ítéletben megtestesülő, végső morális igazság. A mi erkölcsi világképünknek nincs ilyen egyetemes eszköze – az igazságszolgáltatás, a média, a közvélemény határozza meg egy tett értékét, tehát rengeteg bizonytalan, könnyen manipulálható tényező. Ezért a Hazatérés Dániába című darabban én valójában nem újraértelmeztem a Hamletet, hanem a saját koromra olvastam.

Hazatérés Dániába
Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Tavaly otthon, Marosvásárhelyen rendezte ezt a darabot.

Nagyon különös érzés volt otthon lenni, újra a szüleimnél lakni, ugyanazokon az utcákon járni, mint gyerekkoromban. A nagyszínpadon dolgoztam, ott, ahol életem első meghatározó színházi élményét éltem át tizenöt évesen: Harag György Az ember tragédiája-rendezését. Ma is emlékszem Tanai Bella, Ferenczy Csongor, Lohinszky Lóránd meg a többi színész alakjára, hanghordozásuk a fülemben cseng.

Hogy került mégis a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem fizika szakára?

Középiskolám, az akkor 420 éves Bolyai Farkas Gimnázium régi típusú humanista műveltséget adott, egyformán erős volt a reál és a humán oktatásunk. Így szinte utolsó pillanatban, felvételi előtt döntöttem el, hogy mégsem bölcsészkarra megyek, a fizika meg jó kis szabad tudománynak tűnt. Nagy lelkesedéssel kezdtem, az első év végén beválogattak a legjobb fiatal kutatók közé. Ám utána visszatért az életembe a színház, a második évet már egy alternatív csoportban, a Kabátban töltöttem, ami az egyetemi színpad termeiben működött. Ez védett meg az egyre erősebb szekus-zaklatástól – ideig-óráig.

Budapestre miért dramaturg szakra jelentkezett?

Először rendező szakra felvételiztem, de Vámos László az utolsó körben kiszórt. Ez volt a szerencsém, mert így a következő évben Osztovits Levente első dramaturg osztályába kerültem. Mindent, amit a színház és a dramaturgia alapjairól tudni lehet, Osztovitstól tudom, aki a színházi ízlésünket, világlátásunkat is meghatározta. Az egyetem elvégzése után meghívott tanársegédnek, úgyhogy 26 éve tanítok az Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Forrás: Jászai Mari Színház

Amikor távozott a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói posztjáról, igyekezett keserűség nélkül beszélni, a történtek tanulságát összegezni.

Ezt anyámtól örököltem. Az ő derűje mélyén valamifajta székely vagy örmény életképesség van, amely nem hagyja, hogy a körülmények eluralkodjanak rajta, soha nem csügged. Miskolc nagyon fontos állomás volt az életemben, három éven keresztül sikerült olyan kreatív pályára állítani egy nemzeti színházat, ami hosszú távon is megmarad. És amikor elküldtek, viszonylag gyorsan el tudtam engedni. „A sértett ember nem tehetséges” – mondta egy interjúban Major. Mi is gyorsan visszataláltunk korábbi életünkhöz. Első közös munkánk feleségemmel, Györgyi Annával Ingmar Bergman Szenvedély című darabja volt a Nemzeti Színházban. Ennek eredménye egy Farö-szigeti ösztöndíj volt. Bergman házában éltem egy hónapig, írtam, rendet tettem magamban. Két év alatt három kötetem jelent meg, meghívtak a bukaresti egyetemre tanítani, osztályt indíthattam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Miskolcon becsukódott, vagy inkább becsapódott egy ajtó, a világban meg kinyílt egy csomó ablak.

Horváth Lajos Ottó és Györgyi Anna a darab egyik jelenetében
Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Rendezőként nem küzd az előbb említett nehézségekkel, hogy vajon a néző szívesen megfejti-e a csendeket?

Dehogynem! Nem szép a hatvanadik év küszöbén ilyet mondani, de lassan kezdem elveszíteni a színházba vetett hitemet és rajongásomat. Nagyon ritka az a színházi előadás, amelyről nézőként megrendülten jövök ki, és másnap, harmadnap is eszembe jut. A saját munkáimban is sokat küzdök azzal, hogy olyan árnyaltság jelenjen meg a színpadon, ami a nézőt felkavarja, elgondolkodtatja.

Akadnak kivételes munkák: nagyon szerettem az operettszínházi Tajtékos dalokat, vagy korábban a Pinceszínházban A tribádok éjszakáját Kaszás Gergővel és Györgyi Annával. A Nemzetiben pedig olyan színészekkel dolgozhattam, mint Blaskó Péter, Bánsági Ildikó és Bodrogi a Házasság Palermóban darabban, vagy Horváth Lajos Ottó a Szenvedélyben. Ennek ellenére egyre erősebb bennem az elbizonytalanodás, hogy jó irányba tart-e a kortárs színház. Mintha az emberben zajló történések helyett a gesztusokra, a pózokra, a külső hatásokra figyelnénk. Empátiánk érzékenységi küszöbe évről évre magasabb. Így éppen az ember tűnik el a színházból. Idegesít, amikor a színészeket bábként, „jelekként” használják a színpadon.

Tajtékos dalok
Forrás: Budapesti Operettszínház

A színház nehezen tudja befolyásolni ezeket a társadalmi változásokat. Lehetséges, hogy mégis meg kellene találni a hangvételt, amely „átüti” a falat?

Néha én is próbálkozom ezzel, a vetítéssel kombinált látványvilág a Tajtékos dalokban is ezt a célt szolgálja. A nézők túlságosan „körbe vannak harsogva”:  ha valakit naponta véres balesetekkel, katasztrófákkal, egyre durvább képsorokkal bombáznak, azt este a színházban már nem igazán tudja lekötni valakinek a lelki vívódása akkor sem, ha több köze van hozzá, mint egy távolkeleti vonatkisikláshoz. Nem véletlen, hogy a színház is egyre harsányabb eszközöket használ, miközben a legjobb az volna, ha kézen fogná a nézőt, és halkan értelmes dolgokat sugdosna a fülébe.

Mi lesz a következő munkája?

Egy zenei csemege. Ősbemutató. A Veszedelmes viszonyokból írunk zenedrámát Müller Péter Sziámival és Kovács Adrián zeneszerzővel. Jövő júniusban lesz az előbemutató az Operettszínházban. Évekkel ezelőtt az Új Színházban már készítettem egy színpadi adaptációt a regényből, amely a szerelem játszmáit, torzulásait, az élvezet önzését, a valós és megjátszott szenvedélyeket mutatja meg.

Milyen hatvanévesnek lenni?

Nem igazán lelkesít. Az ember talán jobban kezeli a konfliktusokat, tisztábban lát, a véleménye is árnyaltabb a világról. Bizonyára bölcsebb is. De én félek attól a világtól, amit a gyerekeinkre hagyunk. Egyre távolodunk az egyetemességtől, az átláthatatlan és kezelhetetlen konfliktusok pedig egyre szaporodnak. Mintha valami új, felvilágosult barbárság jönne. Egyre több az információ, csak épp a lényeg, az élet szeretete sikkad el. A rácsodálkozás.

A „milyen szép ez az világ!”

A nyitókép Pitrolffy Zoltán felvétele.