A hazai divattervezők csillagaként emlegették, és a kollekcióját világszerte árulták, Mojzes Dóra mégis hátat fordított a divatnak. Manapság olyan világsztárokkal dolgozik, mint Timothée Chalamet, Zendaya vagy Cate Blanchett. Akár habos-babos királylányruhát, akár dark világot idéző jelmezt tervez, Dórának összetéveszthetetlenek a stílusjegyei.
A Dűne első részében is szerettél volna dolgozni. Az miért nem jött össze, és a második részbe hogyan sikerült bejutnod?
Arról sajnos egy másik munka miatt lemaradtam, a második részre viszont már készültem, és elküldtem az önéletrajzomat meg a portfóliómat egy pozícióra. Behívtak interjúra, és megkaptam a munkát. Nagyon boldog voltam. Hatalmas sci-fi-rajongó vagyok, a rendező, Denis Villeneuve munkásságát pedig kifejezetten szeretem. Sok sci-fit olvastam, olvasok, és mindig inspirálóan hatottak a munkáimra. Jelmeztervezői szemmel komoly lehetőségnek és kihívásnak gondoltam a Dűnét, ezért mindenképpen szerettem volna dolgozni benne.
Jacqueline West jelmeztervező mellett munkálkodni nagy lehetőség volt, hiszen olyan filmeket csinált már, mint a Benjamin Button különös élete, A visszatérő vagy a legutóbbi Scorsese-film: a Megfojtott virágok, amelynek a jelmezeit Oscar-díjra jelölték. Nagyon hasonló az ízlésünk, úgyhogy elég hamar egymásra tudtunk hangolódni. Sokszor kikérte a véleményemet, és styling vagy anyagválasztás terén sok mindent százszázalékosan rám mert bízni. A főszereplők ruhatervezésére is lehetőséget kaptam, ezért ez a munka hatalmas élmény volt számomra.
Melyik főszereplő kosztümje született kifejezetten a te tervezésed nyomán?
Jacqueline West asszisztense voltam, tehát a gyűjtőmunkától kezdve a végleges kosztümökig szinte minden munkafolyamatban részt vettem. A feladatkörömbe tartozott a moodboardok (stílustábla, vizuális öttlettár – a szerk.), a gyártmányrajzok és a makettek készítése, a rendezőnek való prezentálás előkészítése, az anyagok kiválasztása és rendelése, a tervezési feladatok, a tervek egyeztetése és koordinálása a modellezőkkel és a varrónőkkel, továbbá a magyar és a külföldi szakemberek közötti tolmácsolás.
Milyen érzés volt ennyi világsztár között mozogni? Ki volt számodra a legszimpatikusabb?
A tervezési feladatok mellett a ruhapróbákon is volt szerencsém részt venni, így heti szinten találkozhattam a színészekkel. Mindenki nagyon kedves és profi volt, de elég személyes és bizalmi kapcsolatról van szó, ezeken az alkalmakon csupán egy-két ember lehetett jelen, ezért nem is szeretnék róluk többet beszélni. De annyit elárulhatok, hogy Austin Butler volt az egyik kedvencem.
És melyik a kedvenc jelmezed a filmből? Lady Jessicáé, amelyben átutazta a sivatagot? Azt ráadásul te magad is felvetted, hogy még a színésznő előtt teszteljétek.
Igen, arra voltunk kíváncsiak, belefér-e a ruha a járműbe, amelyben Lady Jessica (Rebecca Ferguson színésznő) a homokféreg hátán átutazza a sivatagot. De az egyik kedvencem a Watermaster-jelmez volt, amelyet heteken keresztül modelleztek a stúdióban, mire a végleges formáját elérte. Végül Denis Villeneuve kedvence is ez lett. Abban a jelenetben látható, amelyben Lady Jessicát az élet vizével megitatják. A végleges, moziban is látható verzióban nem sok minden látszik belőle, annak ellenére, hogy sok munka volt benne.
A másik nagy kedvenc – részben azért, mert ez volt az egyik legnagyobb projektem – a Southern Bene Gesserit rend tagjainak ruhái. Ezek mind különböző színű és textúrájú anyagokból készültek; megszámlálhatatlanul sok elemből álló, részletgazdag, bonyolult jelmezek, amelyeken egyszerre sok ember dolgozott. Ennek a munkafolyamatnak az összehangolása és koordinálása jelentette a legnehezebb feladatot, mert minden anyagot külön festettek, nyomtattak, és sok ékszer kellett hozzájuk.
A Dűne 2 nem az első amerikai filmes munkád volt.
A Szárnyas fejvadász 2049 szintén álommunka volt számomra, de abban nem tervezőasszisztens, hanem beszerző voltam, ami azt jelenti, hogy moodboardok, képek alapján kész ruhákat, cipőket válogattam össze. A Dokumentumfilm most! című sorozat két epizódjában stylistasszisztensként dolgoztam, az egyiknek Cate Blanchett alakította a főszerepét. Sok külföldi produkcióban vettem részt. Legutóbb Jungkook dél-koreai szupersztár videóklipjét stylingoltam, és nem olyan régen Johnny Depp-pel is volt szerencsém egy órát privát shoppingolni. Úgyhogy nem panaszkodom, mindig jön valami izgalmas felkérés. Ezek mellett kiemelten szép emlékem a Szegedi Kortárs Balettnek készült, Juronics Tamás által rendezett, Concerto című darab, amelynek a jelmeztervezője voltam.
Milyen stílusok, korok öltözékeinek tervezésére áll rá leginkább a kezed?
Szerintem a jó tervező saját stílussal és látásmóddal rendelkezik, ugyanakkor alázatos és rugalmas. Annak ellenére szívesen megcsinálok rokokó, habos-babos királylányjelmezt is, hogy a darkos, boszorkányos ruhák jóval közelebb állnak a stílusomhoz. A tervező dolga mindent megoldani, és az a legjobb, ha eközben az is látszik, hogy bár ő csinálta, egészen más, mint a többi munkája. Tehát ha rózsaszín és habos-babos is, a stílusjegyeimet felismerhetővé tudom tenni rajta. A tervezéseimbe szeretem belekeverni a sötétebb világot, a sci-fit és futurisztikus dolgokat, és ezen belül igyekszem hangsúlyozni a nőiességet, a női vonalakat. Ruhasziluettek szempontjából a negyvenes évek az egyik kedvenc korszakom: széles váll, karcsú derék: Marlene Dietrich figurája, ami egyszerre nőies és férfias. Kedvelem az erős kontrasztokat és a stílusok mixelését.
Mikor és miért hagytad abba a tervezést? Számos saját kollekciót alkottál, és a nevedet olyan sztártervezőkével emlegették együtt, mint például a néhai Vivienne Westwoodé, aki a punk fashion irányzat egyik alapítója volt.
Sosem említeném magam egy lapon Vivienne Westwooddal. Volt egy külföldi könyv, amelyben mindketten szerepeltünk, de az azért más. Azért hagytam abba a tervezést, mert az egész rendszert, a bizniszt, ami a szakma velejárója, már nem éreztem magaménak. Sok mindent fel kellett áldozni azért, hogy minél több ruhát adjak el, és ez már nem tetszett, mert a tervezést egyfajta művészi önkifejezésnek tekintettem, ami a végére már kezdett elveszni.
Ahhoz, hogy egy brandet el tudj adni, sok tényezőnek kell megfelelni. A trendek országonként változnak. Nem mindegy, hogy ázsiai, európai vagy amerikai piacon árulsz, mert más és más a méretezés, a stílus. Egy kollekció legyártása nagyon sok invesztációt igényel, és ez csak egy része a költségeknek.
A piac megváltozott. Manapság az interneten öt perc alatt bármit meg tudsz rendelni, úgyhogy iszonyú nehéz felvenni a versenyt. Húsz éve úgy gondolhattad, hogy különleges vagy, mert még nem láttad a neten, hogy több száz vagy ezer hasonló tervező van. De amikor azzal szembesülsz, hogy minden sarkon tudsz venni olyasmit, amit te alkotsz, akkor elveszik a dolog varázsa. Egyedi megrendelésre, forgatásra, filmekhez szívesen tervezek ruhákat, de saját kollekciót már nem szeretnék csinálni. Amúgy meg a jelmeztervezés mindig is közelebb állt hozzám, mint a divat, így egy ponton elváltak az útjaink.
Milyen munkákat vállalsz még?
Szabadúszóként egy-két hétnél előrébb nem mindig látom, mi lesz a következő projekt. Persze ha bejön egy Dűnéhez hasonló nagy film, akkor tudom, hogy hét vagy nyolc hónapig le leszek kötve. Nagyrészt amúgy stylistként dolgozom: reklámokban, videóklipekben, fotózásokon. Filmeket leginkább csak akkor szoktam vállalni, ha különösen inspiráló, jó lehetőség kínálkozik. Most éppen egy 1860-as évekbeli korhű kosztümöt készítünk egy kiállításra. Azért szeretem a munkámat, mert kiszámíthatatlan és színes. Soha nem csinálom ugyanazt.
Azért elég nehéznek hangzik. Mi inspirál?
Szerencsésnek érzem magam, mert már kiskoromban tudtam, hogy ruhatervezéssel fogok foglalkozni, míg sok ember felnőttként sem tudja, mit kezdjen magával. A rajzkészségem már gyerekkoromban kiderült, de művészcsaládban nőttem fel, úgyhogy ez nem volt meglepő. Apukám belsőépítész, anyukám jelmeztervező, és bőrdíszművesként dolgozott. Sokat jártam velük kiállításokra, színházba, anyu a ’80-as és a ’90-es években sokszor tervezte ismert színésznők ruháit. Ebben a légkörben nevelkedtem. Soha nem kényszerítettek sem művész-, sem bármely egyéb pályára. Magától alakult így; a szüleim csak hagyták, hogy a húgommal együtt kibontakozzunk, menjünk a magunk útján. A nagyszüleim szőrmevarrók voltak, és sok munkát hazahoztak: pici koromtól ezt láttam magam körül.
Hogy mi inspirál? Leginkább az utazásaim során tudok feltöltődni, majd új energiákkal nekilátni a dolgoknak. A munkámban az a felbecsülhetetlen, hogy még több mint húsz év elteltével is hobbiként tekintek rá.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
