Homok alatt, homok felett

Kevés filmet vártunk jobban az elmúlt időszakban, mint a 2021-es Dűne folytatását. Az izgalom kétszeresen indokolt volt, hiszen az első rész hirtelen ért véget, épp amikor a valódi cselekmény elkezdődik, és a főszereplő Paul (Timothée Chalamet) útnak indul, hogy csatlakozzon az Arrakis homoktengerének őslakosaihoz, a fremenekhez, illetve bosszút álljon lemészárolt apjáért.

A szokatlan, feloldozást nem hozó lezárás oka, hogy az első epizód Frank Herbert azonos című regényének csupán az első felét dolgozta fel, a folytatás a most készült filmre maradt. Ezek után örülünk is, meg nem is, hogy a második rész ott folytatódik, ahol az előző véget ért: a szerves történetegész teremtését elősegíti, egy önálló alkotásban viszont kissé felemás indulást jelent a sivatagi vándorlás.

Félszegségünk szerencsére hamar elmúlik, hiszen visszatér a végtelen homokdűnék már ismerős, lehengerlő látványa. Mindezt pedig a Hans Zimmer-féle archaikus-rituális zene egészíti ki, melyből épp olyan őserő áramlik, mint amilyet a – szó szerint – föld alatt is megélő fremenek hordoznak. Tipikusan olyan filmmel van dolgunk, amelyet ajánlott, sőt kötelező moziban, nagy képernyőn megnézni, hogy mind a vizuális, mind az auditív sík a minőségének kijáró színvonalon érvényesülhessen. E két aspektus önmagában jótáll az alkotásért, a cselekmény és a színészi játék szinte már csak ráadás.

Apropó, cselekmény: az előzményhez képest sokkal akciódúsabb a folytatás. Míg az első rész egyetlen sűrített és hosszúra nyújtott (ám kétségkívül jelentőségteljes) csatajelenettel dolgozik, addig itt gyakoriak a fremenek és az Arrakis felügyeletét átvevő Harkonnenek katonái közti csatározások. Míg az őslakosok az immár maguk közé fogadott Paul vezetésével a bolygón termő hallucinogén, a fűszer kitermelését és elszállítását igyekeznek szabotálni, addig ellenfeleik épp azért akarják őket kiirtani, mert kell nekik a rendkívül értékes intergalaktikus árucikk.

Az összeütközésekre szüksége is van a filmnek, e direkt beavatkozásokon kívül ugyanis rendkívül lassan hömpölyög a cselekmény. A történet fő tétje Paul felnövése, vagyis hogy azzá váljon, amivé válnia kell: a fremenek messiásává. Habár a Bene Gesserit nevű női rend tagjai, köztük a fiú édesanyja (Rebecca Ferguson) sikeresen kihasználták az őslakos nép hitét, hogy megszilárdítsák Paul helyét, ő eleinte visszautasítja a Lisan al-Gaib szerepét. Számos konkrét és szimbolikus próbán esik át, mire önszántából vállalja új népe vezetését, így áttételesen azt is, hogy a nevében szent háború robbanjon ki. A beavatási rítusok sora – legyen szó egy hatalmas homokféreg meglovaglásáról vagy az ellentmondásosan Élet vizének nevezett halálos méreg lenyeléséről – nemcsak a már elhatározott messiási pozíció elfoglalására teszi alkalmassá Pault, de férfivé érésének jelképes folyamatát is mutatja.

A sivatagi jeleneteket a császári család, illetve a Harkonnenek feltűnései ellenpontozzák – mind a cselekményt, mind a képi világot tekintve. Az uralkodónak (Christopher Walken) és lányának, Irulan hercegnőnek (Florence Pugh) kevés játékidő jut, egy ügyes fogás azonban jelzi a fontos funkciót, amelyet utóbbi tölt be a regényben. A hercegnőt hangnapló felmondása közben mutató snittek utalnak arra, hogy a könyv fejezetkezdő mottói tőle származnak.

Hangsúlyosabb szerepet kapnak a Harkonnenek, akik új családtaggal bővülnek a második részben. A báró (Stellan Skarsgård) unokaöccse, Feyd-Rautha (Austin Butler) minden szempontból Paul ellentéte, a történet rajta keresztül világít rá a hatalomra éhes és az arra nem vágyó vezető közti különbségre. Emellett hozzá kötődik a film vizuális szempontból talán legizgalmasabb, fekete-fehér jelenetsora. Feyd-Rautha születésnapi viadalának és az azt követő szekvenciáknak a színtelensége egyrészt éles kontrasztot jelent a fremenek környezetének meleg, sárgás-barnás színeihez viszonyítva, másrészt a Harkonnen-katonák vonulását megjelenítő nagytotál ijesztő szimmetriája egy pillanatra Leni Riefenstahl Hitlerről forgatott propagandafilmjét idézi, finoman érzékeltetve a báró uralmának valódi jellegét.

A bátor megoldás enyhén elemeli a mozit a kommersz hollywoodi blockbusterektől, és a művészfilmek irányába viszi, összességében azonban elszigetelt, ámde annál figyelemfelkeltőbb kísérlet marad – minden bizonnyal szándékosan, hiszen az adaptált sci-fi-történet egyértelműen nem szerzői filmes alapanyag. A képi síkkal való játékon kívül hangvételében is hoz újat a második rész: a döntően komoly, drámai jelenetek között egy-egy pillanatra megjelenik a humor, főleg a fremen vezér, Stilgar (Javier Bardem) megszólalásaiban. Igaz, hogy a poénok jótékonyan oldják a folyamatos feszültséget, mégis kissé sutának hat a komikum, mivel sem az első epizódtól, sem a szóban forgó szereplőtől nem ezt szoktuk meg.

Frank Herbert könyvének valódi értéke, hogy felépít egy teljesen önálló univerzumot, majd be is népesíti. A megalkotott világnak nemcsak a jelenét, de a történelmét is megírja – erre a függelékek, illetve az előzménykötetek és a folytatások kiváló lehetőséget adnak. A filmes feldolgozás alkotóinak már nehezebb dolguk van: alig három óra alatt (amely így is súrolja a befogadhatóság határát) kell koherens környezetbe helyezniük a szereplőket, úgy, hogy ne gyökértelenül ténferegjenek a sivatagban. Ilyen esetben elengedhetetlen a szelektálás. A rendező nem tért ki a feladat elől: mérlegelt, döntött, és e döntésnek áldozatul estek a birodalmi családok közti, épp csak felvillanó hatalmi játszmák, ahogy az Atreidesek vérvonalának titka is, melyre csak egy félmondat utal – nem beszélve egy fontos cselekményszálról, amely Thufir Hawat karakterének kivágásával tűnt el (az első részben Stephen McKinley alakította).

Annál részletesebben lett kidolgozva a fremenek hit- és szokásvilága. A sivatagi nép létmódja érzékletesen világít rá arra, hogy amit egy bizonyos kultúrkör barbárnak ítél, az egy másikban elfogadott, sőt szakrális természetű lehet. Ilyen a fremenek halállal kapcsolatos felfogása: a holttestből lecsapolják a vizet, és egy szent medencébe öntik, de a hatalmas szárazság ellenére sem isznak belőle. A halál szent, ugyanakkor természetes is. És egy magasabb erő dönt róla, ez esetben a sivatag, amely visszaveszi azt, ami az övé. Szintén e csoporton keresztül jelenik meg a hit erejében rejlő veszély. A messiásvárásba oltott rajongás egyes jelenetekben már-már elsodorni látszik Pault, szinte baljóslatúan jelezve a hajszálvékony határt, amely a végletes vallásos meggyőződést elválasztja az őrjöngéstől. Attól az őrjöngéstől, amely háborúkat robbant ki.

Bizton állíthatjuk, hogy a Dűne második része filmnek jó. Minden adott, hogy az legyen: hihetetlen látvány, lehengerlő hang, különleges világépítés, tehetséges színészek. A nagy kérdés az: feldolgozásként jó-e. Erre viszont nincs kizárólagos válasz, hiszen másképp nézi az, aki ismeri a regényt, és az, aki nem. Míg a korábban említett hiátusok előbbinek talán fel sem tűnnek, utóbbi számára akadályozhatják az értelmezést, így ellehetetleníthetik a teljes értékű befogadást. De ez a felvetés messzire visz minket, olyan, tulajdonképpen elméleti területre, ahol arra kell rákérdeznünk, kinek szól egy adaptáció, az alapmű ismerőjének vagy az adott univerzumba újonnan belépőnek. Ami fontos, hogy a Dűne mindent megtesz azért, hogy a régi barát és az idegen egyaránt átélje Frank Herbert történetének varázsát, amely „laikus” olvasók és sci-fi-írók nemzedékeit érintette meg.