A fájdalmat kifejező zeneművek vonzanak a legerősebben

Neked úgymond nem kellett pályát választanod, mert a szüleid jóvoltából már négyéves korodtól hegedültél. Milyen alapon választották neked éppen a hegedűt, a testvéreidnek pedig a zongorát és a csellót, mint a Junior Prima díj elnyerésekor két éve elmondtad?

Talán mert akkor, a kaliforniai éveinkben amúgy fizikus apukám is hegedült és brácsázott egy magyar népzenét játszó bandában. Eredetileg az öcsémnek is a hegedűt választották, de ő idővel csellóra váltott. A nővéremet zongorázni taníttatták. De a testvéreim nem lettek zenészek. Olívia az orvosi hivatás mellett döntött, az öcsém pedig programozó, de azért a csellója mindig nála van. A zene mindkettőjüknek segített, jót tett, mind jól tanultunk. Kezdetben napi egy, később, gimnazistakoromban már három-négy órát kellett gyakorolnom, ami nem volt könnyű.

Akartál-e váltani az évek során más hangszerre?

Ilyen vágyam különösebben sosem volt, pedig a csellót jobban szeretem, mert a hegedűsökkel szemben technikai szempontból több az elvárás, és mert a cselló mélyebb, kerekebb hangját is jobban szeretem, sőt sokszor a hegedűből is azt próbálom kihozni.

Akartál-e bármikor más hivatást választani?

Gyerekkoromban állatorvos szerettem volna lenni, de amúgy nem. Mert noha sok stresszel jár, és a szociális életem is megszenvedte, imádom, amit csinálok: a zenészéletemet. De fotózni is szeretek, és a Covid idején, amikor nem koncertezhettem, két hónapra abbahagytam a gyakorlást, és úgymond viccből ráálltam a fotózásra. Talán én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy művészekről készült portréimért mások hajlandók fizetni. És noha a Covid óta már nem a fotózom, most már tudom, hogy a zenélésen kívül mást is csinálhatok, hogy nem kell feltétlenül állandóan százhúsz százalékot teljesítenem hegedűsként. Meg azt, hogy nem csak az az igazi művész, aki folyton szenved a tökéletes játék érdekében, és hogy fontos más tapasztalatokat is szereznem, a saját, zenén túli életemet élnem.

Milyen gyerekkorra emlékszel vissza? Nem hiányzik utólag, hogy nem játszhattál többet – úgy értem, nem hegedűn, hanem úgy, mint a többi gyerekek?

A zenét szerettem, a sok gyakorlást nem, de hálás vagyok a szüleimnek, hogy erőltették, mert anélkül ma nem tartanék itt. Időm semmi másra nem volt, sportolnom meg nem szabadott, nehogy megsérüljön a kezem. Gyerektáborban is csak kétszer voltam. Viszont mindig volt két-három kutyánk. És mindig nagyon szerettem a matekot.

Eleve két nyelvet sajátítottál el gyerekként, és hozzájuk jött még a zene univerzális nyelve, amely minden zenésszel összeköt, bárhol is éljen a világon. Ez óriási szabadságot adhat, mert kiterjedt közösség tagja lehetsz általa, és így mindenütt otthonos. De hol vagy igazán otthon, és mi adja meg számodra leginkább az otthonosság érzését?

Éltem az USA-ban, Írországban és Magyarországon, de talán idehaza és Budapesten érzem magamat a legotthonosabban. Legfőképpen pedig akkor, ha velem van a kutyám, Lupa. Meg persze, mint mondtad, zenészek között, bármilyen nyelvet is beszéljenek. De ma Brüsszelben élek, és már nem is költöznék haza.

Otthonosságot adhat már eleve, hogy bárhol is vagy, a zene veled van, az a te birodalmad. De milyen zenei korszakok és mely szerzők kedvesek számodra különösen is?

Talán a romantikus zene a leginkább az én világom. Biztos vagyok abban, hogy nem játszhat minden zenész mindent ugyanolyan jól. Engem a fájdalmat kifejező zeneművek vonzanak legerősebben, ami a magyar voltomnak is megfelelő attitűd.

Mihez kezdesz akkor, ha bizonyos művekkel, szerzőkkel egyszerűen nem tudsz megbarátkozni? Lehet számodra ennek tere, vagy akármi is van, meg kell szeretned, amit feladatul kapsz?

Megeshet, hogy valami nagyon nem tetszik, és idegesítő játszani, de akkor is muszáj úgy előadni, mintha a legjobb lenne a világon. A hegedűre írt darabok általában afféle technikai show-k, így zeneileg lehet ugyan a számomra nagyon ellenszenves egy mű, technikai értelemben ez a kérdés fel sem merül, hiszen a feladatom a tökéletes elsajátítása.

Megeshet-e, hogy valamelyik mű vagy szerző végképp ellenszenves, idegen, megoldhatatlan vagy csak kínnal-keservvel elsajátítható marad a számodra?

Hogy szeretem és hogy jól játszom-e, az nem függ össze. Ha szeretem, jobban koncentrálhatok a jelentésére, és nem kell annyit technikailag beletennem, mint ha nem szeretem. Ez olyan, mint a matekpéldák megoldása. Ha nehezebb, többet kell rajta törnöd a fejedet. Én amúgy is az a típus vagyok, aki szeret a kottába különböző színekkel beleírni és belerajzolni, hogy az összkép, a „sztori” világossá váljon a számomra. Míg mondjuk egy Brahms-szonátáról már eleve úgy gondolom, hogy értem, más esetekben többet kell rajzolnom, a darab elsajátításáért küzdenem.

És mi történik akkor, amikor a játszótársaiddal együtt érzitek úgy, hogy egy darab nem igazán a tiétek, hogy mint csapat utáljátok? Mit fog ebből érezni a közönség?

Ha ez a helyzet, akkor még jobban el kell adnunk. És a közönség semmit sem fog a fenntartásainkból észrevenni. Ilyen esetben még jobban igyekszünk magunkat meggyőzni a mű kiválóságáról, és mivel minden zenében van valami jó, ez nem is annyira nehéz. Csak néha kétszáz százalékot kell beletennünk. A zeneszerző érzéseit, szándékait kell közvetítenünk, és ennek érdekében minél jobban átélnünk, a magunkéit pedig háttérbe szorítanunk.

A fellépőtársaiddal automatikusan egy csapat vagytok? Mindenki önmagért küzd a színpadon, vagy mindenki a többiekért?

Igen, egy csapat vagyunk, de mindenki egyszerre küzd magáért és a többiekért. A kamarazenélés során egymást hallgatjuk, és a legnagyobb empátiával ott kell lennünk a többiekkel. Mindig nagyon féltem attól, hogy hibázni fogok, és a kamarazenében az a leggyönyörűbb, hogy ha bárki elront valamit közülünk, a többiek még szebben próbálnak majd játszani. Mert egységet alkotunk. Mert az a célunk, hogy a közönség és a csapattagok egyaránt jól érezzék magukat. A kamarázás nagyszerű, mert nem csak rajtad van a felelősség, és a darabok előadása mindig kicsit más attól függően, hogy kik a játszótársaid. Másrészt közben sokat tanulsz, sok mindent elleshetsz. 

Miben különbözik a szólista és a kamarazenész attitűdje?

Régebben csak a szólista, az ő nagyszerűsége számított, de ez megváltozott. Mert ha rosszul viszonyul a többiekhez, nem akarnak majd vele játszani. Míg korábban mindenről a menedzsment döntött, manapság már a zenésztársak hívják egymást fellépésekre, annak alapján, hogy jó-e veled dolgozni. Mivel rengeteg jó zenész van, az a szempont került előtérbe, hogy azzal, akivel játszani fogsz, szívesen leülsz-e a koncert után egy asztalhoz vacsorázni, beszélgetni. Hogy milyen ember, partner.

Milyen szerepet játszanak az életedben a fesztiválok? Mennyire testhezálló, hogy nagyon alkalmazkodónak kell lenned hozzájuk? Általában mennyire vagy magaddal és a darabok előadásával elégedett: azzal, hogy te elég jó voltál-e, és hogy az együttműködésetek eredménye mennyire volt színvonalas? Tökéletességmániás vagy-e, akár magadra, akár a játszótársakra vonatkozóan?

Úgy érzem, számomra nagyon könnyű az alkalmazkodás, az egóm háttérbe szorítása, és imádom a fesztiválszezont. A tökéletességmániám attól függőn változik, hogy szólistaként vagy kamarazenészként gondolok magamra. Kamarazenészként jobban el tudom magamat engedni – de persze az az alap, hogy tökéletesen fel legyek készülve, hogy rajtam ne múljon. Szerintem nem is a koncertek a legfontosabbak, hanem a háttérben zajló közös munka. Ha pedig egy koncerten nem sikerül valami, amiatt nem szabad sem szomorúnak, sem mérgesnek lenni, hanem el kell engedni.

Vivaldi négy hegedűre írt L’estro armonicója és Brahms String Quintetje próbáin és előadása közben például hogyan érezted magad? Hogyan sikerült az együttműködés?

A L’estro armonicót szerettem, Pusker Júlia miatt különösen is, aki a Vivaldi-darab első hegedűse volt. Jó vele játszani, sok zenei energiát és impulzust kaptam-kapok tőle. Egy éve ismertük meg egymást, de már előtte is sokat hallottam róla. Brahmsot imádom ugyan, de nehéz játszani, például az egyéni ritmusai miatt. A String Quintet előadását nehéz volt egy nap próbával összerakni. Úgy tűnik, egy darabbal vagy egy napot, vagy egy hónapot kell foglalkozni, középút nincsen. Mert ha jobban belemélyedsz, mindig rájössz, hogy még mennyi munkád lenne-lehetne vele, ha tökéletességre törekszel.

Szűcs Máté mondta a KaposFest beharangozó interjújában, hogy a közönség mindig a szemével is hall, amit én úgy értelmeztem, hogy a művészek ruhája, arckifejezése, mozgása, gesztusai, összenézései, vagy ahogyan a tapsot fogadják, erősen hat a zeneművek befogadására. Te mit akarsz magadról vizuálisan átadni a színpadon? Mennyire akarsz a közönséggel a zenén túl is kommunikálni? Hogyan döntöd el például, hogy milyen fellépőruháid legyenek?

Igen, a közönség nem csak a zenére figyel. És mi segítjük őket például azzal, hogy mutatjuk a frázist, a játékunk mint látvány is meghatározó. Az a boldogság is kiül az arcunkra, ami például a Vivaldi-művek előadása közben átjárja az embert. Az, hogy korábban kötelező volt nagyestélyiben fellépni, ma már nem érvényes. De azt látom, hogy a közönség díjazza, ha valamilyen érdekes, az átlagtól eltérő ruhában lépek fel. Az egyikre például mindenki azt mondta, hogy olyan, mint egy hal. A többi női előadóhoz hasonlóan én is gyakran lépek fel nadrágban, ez is trendváltozást jelez. Szerintem jó, ha a hallgatóság érzékeli, hogy mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők. A L’estro armonico előtt például észrevettem, hogy túl magas a székem, ezért a lábaim lebegnek. A gomb tekergetése, amivel be lehet állítani, hosszú ideig tartott. A közönség nevetett, és szerintem ez jó volt, hozzáadott a koncert hangulatához

A kutyáddal érkeztél a KaposFestre, ami azt jelzi, hogy bárhol is vagy, fontos számodra a jelenléte. Ő hogyan viszonyul a zenész voltodhoz? Bizonyos kutyák vonítanak, ha zenét hallanak. Szerinted Lupa mennyit ért a zenéből?

Szereti a zenét, de ő maga halk. Ha tökéletes világban élnénk, mindig mindenhova magammal vinném. Sokszor elalszik, ha zenélnek-zenélünk a jelenlétében, de például amikor Szymanowski II. hegedűversenyét gyakoroltam, kiment a szobából. Megnyugtatni lassú, mély zenével lehet, de már eleve nyugodt kutya. Mindenki kedveli, és összehozza az embereket. 

Fotók: Mohai Balázs