Egyik este, amikor a Szivárvány központba igyekezve a koncert előtt pár perccel lekötöttem a biciklimet, a Republic A 67-es útját játszotta a zenélő szökőkút. És éppen abban a pár tíz másodpercben éppen azokat a sorokat: „Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok. / Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok.” Rögtön arra gondoltam, hogy ez akár rólad, rólatok, a fesztivál szervezőiről és a közönségről is szólhat. Ti jártok azon a veszélyes, de legalábbis kockázatos úton, és hívjátok a közönségeteket is ugyanarra az útra egy olyan világban, ahol sok más zene is befolyásolja őket, és könnyen választhatnak mást, kevésbé igényeset. Vagy lehet éppen az a véleményük, hogy az általatok nekik kínált Bach nem az ő Bachuk: mert őt szerintük sokkal áhítatosabban, ájult tisztelettel kell játszani. De kis szerencsével mindketten „haza is találhattok”, azaz összetalálkozhat, amit ti adtok és amire ők vágynak. Mi ennek a „mágiának” a titka szervezői oldalról?

Baráti Kristóf és én a fesztivál felelőseiként a magunk ízlésvilágával harmonizáló, izgalmas és kiemelkedő projekteket próbálunk a fesztivál egy hete alatt megmutatni. Olyan koncertprogramokat hozunk létre, amelyeket mi magunk is szívesen meghallgatnánk. Művészeti vezetőkként a közönséget is vezetjük egy bizonyos irányba, és örömmel tapasztaljuk, hogy csatlakoznak hozzánk. De tarthatják az általunk kínált utat túl rögösnek is. Humán képet akarunk adni a zsenikről, akik a művészetükkel, az általuk esszenciált értékekkel meghaladták ugyan a humán szintet, de attól még emberek is maradtak, ezért az irántuk érzett tiszteletünknek nem kell a humán oldal kizárásával is együtt járnia.

Vegyük például a Bach-koncertünket vasárnap estéről! Megsértődne-e Bach, ha megtudná, hogy a C-dúr zenekari szvitjét négy szaxofonnal adják elő? Amennyire őt és a művészetét ismerem, biztosan nem, hanem épp hogy jót derülne rajta. Éppen Bach univerzalitása magyarázza, hogy a munkáinak bármilyen színvonalas előadása létre tud hozni ugyanannyira érvényes tartalmakat, mint az eredetiek voltak. Mi nem állítjuk, hogy az általunk választott átdolgozások jobbak, mint az eredetiek, de azt igen, hogy Bach zsenialitása bármilyen hangszeren keresztül érvényesül.

Nehéz kenyér lehet egy fesztivál művészeti vezetése, hiszen azért így vagy úgy mégiscsak meg kell próbálnotok a közönség kedvére tenni, őket a hangversenytermekbe becsalogatni, de úgy, hogy közben a saját művészi eszményeiteket se tagadjátok meg.

Bennünket kezdettől fogva nem az motivált, hogy a közönség számát bármilyen eszköz segítségével növelni tudjuk, hanem tettük-tesszük a dolgunkat a magunk hitvallásának megfelelően. És ez az, amire sok éve szép számmal érkezik a közönség. Bíznak bennünk művészként és a fesztivál művészeti vezetőiként is. Ráadásul ha egy ilyen nyári fesztiválon más kontextusba helyezzük a klasszikus műveket, nagyobb eséllyel nyitunk új közönség felé. Egyáltalán nem célunk aranykalitkába zárni a klasszikus zenét! Emiatt élünk azzal a „trükkel”, hogy kicsit elrugaszkodunk a megszokott élménytől, előadásmódtól, de a tartalom érintetlenül hagyásával. Szerintünk ugyanis így sokkal jobban át tudjuk adni mindazt, amit számunkra jelentenek ezek a művek.

A Kaposfest fiatalos hangulatú fesztivál, egyrészt azáltal, hogy sok fiatal művész működik közre, másrészt a mesterkurzusok hangsúlyos volta miatt, harmadrészt pedig éppen az olyasféle, merészen kísérletező hangversenyek révén, mint a Bach másként est volt.

Úgy vesszük észre, hogy a közösségi oldalakon spontán terjed a hírünk a fiatalok körében, legyenek azok akár zenészek, akár zenekedvelők. A közönségünk túlzás nélkül a tíz- és nyolcvanéves kor közöttiekből áll, tehát nem vagyunk fiatalokra kihegyezett fesztivál. Hogy rájuk mégis különösen hatunk, azt az magyarázhatja, hogy a szokásostól eltérő darabokkal és előadásmóddal, hangszereléssel pluszinspirációt, erősebb érzelmi élményt adunk.

Bach másként

A Bach-est egyik különösen izgalmas és kockázatosnak tűnő darabja volt a Chaconne a d-moll partitából mandolinon, Avi Avital előadásában. És az első harmadában mintha érzékelhető lett volna némi küszködés, küzdelem a művel, annak csak fokozatos „birtokbavétele” az előadó által. Én kissé aggódva figyeltem ezt a „mérkőzést”, és közben azon gondolkodtam, Avital számára mennyire lehet komfortos ez a helyzet.

Amit érzékeltél, az a darab belső koncepciója: a Chaconne így van megírva. Több évre előre megtervezzük, hogy kiket akarunk meghívni, kiknek a kisugárzása, közlési vágya, előadói koncepciója illene a fesztivál karakteréhez. És amikor sikerült valakit megnyernünk a nálunk való szereplésre, biztosítjuk számukra annak a lehetőségét, hogy olyan darabokat játsszon, amiket a legjobban szeretne. Szerintem ez az egyik kulcsa a Kaposfest sikerének, és így volt a Bach-koncert esetében is. Avital szereti ezt a darabot, és mesterien képes vele Bach univerzális zsenialitását közvetíteni.

Avi Avital

Jól értem, hogy egyfajta „trendi, fiatalos” Bach bemutatása a célotok? Olyasféle félelem húzódik meg emögött, hogy az „eredeti változat” nem kéne annyira?

A Bach másként koncepciója mögött meghúzódó kérdés az, hogy maga Bach használta volna-e az általunk választott hangszereket. És a válasz egyértelmű igen. Már az ő korában is sokféle feldolgozása született a műveinek, és ő örült ennek. Egy másik fontos mozzanat: Bach egyházi és világi zenéje elválasztandó egymástól. Az egyházi műveit megrendelésre írta, és a megélhetését biztosította általuk, míg a világiakat „fényes jókedvében” írta.

Arra a kérdésre, hogy az „original” Bach kell, kellene-e, szintén egyértelmű igen a válasz. Amit mi csinálunk, az egyfajta hídépítési kísérlet. Jobb-e egy szvit négy szaxofonnal, mint eredetiben? Rossz a kérdés: nem jobb, nem rosszabb, hanem más. Az eredeti már a zenetörténet szerves része, amely halhatatlan értékként örökre velünk marad. De miért ne tekinthetnénk ezekre a halhatatlan művekre időnként más perspektívából? Van, amire csak egy fúvós hangszer képes, a vonós nem, és fordítva. Minden kísérlet hozzátesz a darabokra vonatkozó tudásunkhoz. A megszokottól eltérő élmény gazdagítja a Bach-képünket.

Jó pár éve divat már, hogy a paprikás krumplit „újragondolják”. Az ember pedig megijed, hogy az milyen étel. Továbbra is paprikás krumpli? De akkor mit gondoltak rajta újjá? Vagy már nem nevezhető annak? Akkor viszont miért egye, aki a paprikás krumpliban hisz? És egyáltalán: miért kell újragondolni valamit, ami már eleve jó?

Amiről te beszélsz, az csak marketingfogás. Mi viszont komolyan gondoljuk ezt a máskéntet, mert mondanivalónk van vele. Hiszünk abban, hogy erősítjük vele az eredeti darabokat. Bachot mindenki szereti játszani, az pedig külön öröm egy zenész számára, ha egy nyári fesztiválon valamilyen szokatlan kihívás elé állítják.

Milyen a jó közönség? Milyen közönségelvárásoknak akartok megfelelni, és mennyire erősek az edukációs becsvágyaitok?

Nagyon lelkes és támogató közönségünk van. Hálás. Hálás azért, hogy már tizenkettedik éve olyan fesztivált rendezünk Kaposváron, amelyet nemzetközi szinten a legjobbak között tartanak számon.

Törekszünk a közönségünkkel való párbeszédre, de ez egyáltalán nem könnyű. Nekünk három eszközünk van a kommunikációra: a darabok, a hangszerek és az akusztika. Figyelünk a közönségünk reflexióira, de a „párbeszédünk” vele nonverbális. Mégis éppen ez: a közönséggel való interakció inspirációja az, ami lélekkel tölti meg az előadásokat. Meg az, hogy mi azt is eljátsszuk, ami a hangok mögött van, és bőven akadnak értő fülek, amelyek ezt képesek meg is hallani. Ezért óriási a jelentősége annak, hogy élőben, közönség előtt játszhatunk, hogy a Covid-időszak online koncertjeinek búcsút inthettünk. Ha ugyanis az online koncertüzemmód tartóssá válna, az uniformizálódáshoz és automatizálódáshoz vezetne, amit végzetesnek tartanék.

Várdai István

Tátott szájjal néztem-hallgattam végig a D-dúr csellószvitet, amelyet a Győri Balett-tel együtt, díszletben adtál elő. Nagyon izgalmas volt, hogy zenészként és a balettnek valamiféle rendhagyó szereplőjeként egyszerre voltál jelen a színpadon. Talán afféle varázslóként, akinek a muzsikájára életre kelnek a táncosok, és aki nincs többé egyedül a művel, hanem egy nagyobb összefüggés részévé válik. Hogyan élted meg ezt a helyzetet te?

Számomra ez a produkció a művészet közösségépítő szerepének szimbóluma. Hogy egy közösség részeként, közösségben játszhatom, hogy együtt bontakoztatjuk ki a darab mondanivalóját. A Győri Balett táncosaival való együttműködés a darabba vetett közös hit manifesztációja. Fantasztikus élmény volt megélnem, több lettem tőle.

Nehéz szvitről van szó, amelyet négyhúros hangszeren kell eljátszani, noha Bach öt húrra írta, és ez okoz némi gondot. De azt figyeltem meg, hogy a táncosok jelenléte meg az, hogy őket figyeltem játék közben, szinte minden nehézségemet elfelejtette velem.

Egy hatalmas, felülről belógatott fa alatt ültél-játszottál. Mit kell tudnunk erről a fáról?

Én szimbólumot látok benne: az egység szimbólumát. Mert a fa gyökerei és ágai sokféle irányban elágaznak ugyan, mégis mind ugyanahhoz a törzshöz tartoznak.

A fotókat Mohai Balázs készítette.