A festményfilmek nagymestere, Kovásznai György

A korszakhatárokon álló, stílusoktól független, vagy épp merőben innovatív alkotók gyakorta jutnak méltatlan sorsra. Noha a korszellemtől való eltérés a művészetek állandó mozgatórugója, a különc feltörekvőknek mégis nagy szerencse és akaraterő kell ahhoz, hogy még életükben elismertethessék munkájukat a műértő nyilvánossággal – keveseknek adatik meg, hogy jókor jó helyen legyenek ehhez. Hogy Kovásznai György festő- és grafikusművész, animációsfilm-rendező újító volt, az megkérdőjelezhetetlen, emlékezete azonban sokáig művészeti teljesítményéhez képest elhanyagoltnak volt mondható.

Kovásznai 1934-ben született Budapesten, és már tizenévesként magához vonzották a vizuális művészetek. Szabadiskolába, majd a Képzőművészeti Főiskolára járt, utóbbiból azonban eltanácsolták egy, az egyetemi közeget, konzervatív oktatókat kifigurázó, gúnyos pamflet előadása miatt. Később bányász, gyári munkás és képzőművészeti rovatszerkesztő is lett. Az 1960-as években fűzte szorosabbra kapcsolatát a kor művészeti, alkotói szcénájával, lakásán több avantgárd művészeti eseményt is tartott. Bár a generációt, a kortársakat és a művészeti alapvetéseket, törekvéseket tekintve őt is az avantgárdhoz kellene-lehetne sorolni, Kovásznai azonban saját stílusának, egyedi technikájának kimunkálásán dolgozott.

Habár a valóság megörökítését tűzte ki céljául, sem a szocialista realizmus, sem az avantgárd formanyelve nem volt számára kielégítő. Azt azonban tudta, hogy a munkásosztály hétköznapi valóságáról szeretne szólni – mind képein keresztül, mind a Nagyvilág szerkesztőjeként és önálló művészeti gondolkozóként szerzett szövegeiben –, méghozzá közérthető, eleven módon. A festészet mellett korai, 1983-ban bekövetkezett haláláig kitartott, azonban 1961-ben rátalált az animációs filmek formanyelve, és végül egyediségét, szuverén művészeti céljait a kettő ötvözésével tudta kiteljesíteni.

Először Nepp József számára, majd pár további animációs- és játékfilmhez is írt felkérésre forgatókönyveket, a filmkészítéssel azonban 1963-tól kezdett el mélyebben foglalkozni. A Pannónia Filmstúdióban készítette el Korniss Dezső közreműködésével első animációs filmjét, A monológot, amelyet elismerően fogadott a közönség és a szakma is. A Kovásznai–Korniss alkotópáros a ’60-as években még további négy filmet készített (Gitáros fiú a régi képtárban, Reggeltől estig. Valami más, Egy festő naplója, Házasodik a tücsök), amelyek bátran kísérleteztek a mozgóképi grafikai megjelenítéssel – az 1964-es Gitáros fiú a régi képtárban című művüket be is tiltották. De hasonlóan merész látványvilágot és szürreális történetvezetést hozott 1965-ös Mesék a művészet világából című munkájával is.

Művészeti leleményét példázzák az anima verité koncepciója mentén alkotott művei, melyek a dokumentumfilmet és az animációt házasították. Ezen filmek esetében már alkotócsoportokkal dolgozott együtt, az alapot pedig a külvilág objektív megfigyelése és a történésekre való szubjektív reflexió adta. Ennek a munkamódszernek a legjellegzetesebb és leghíresebb darabja az 1972-ben bemutatott Körúti esték, amely a korabeli budapesti éjszakai életből villant fel pillanatképeket, egyszerre szociográfiai igényességgel ábrázolva a városi társadalom hétköznapjait.

Életművének kiemelkedő darabjai az úgynevezett festményfilmjei, melyek egy festmény elkészülésének fázisain vezetik keresztül a nézőt, így mesélnek el történeteket és változtatják mozgóvá a képeket. Kovásznai szín- és formagazdag világa ehhez a megjelenítéshez különösen passzolt, virtuóz végeredményt hozott. Legelső festményfilmjét, az Átváltozásokat a következő sorokkal vezette be a szerző: „Ez a film nem több, mint egyetlen, mozgásba hozott festmény. A színek nyugtalanul és szüntelenül keresik azt az összhangot, mely a legteljesebben tolmácsolhatja a festői gondolatot. Egy férfi és egy nő portréjának sajátos mozgását mutatjuk, kutatván viszonyukat egymáshoz és a környező világhoz.”

Pályáját az 1979-ben bemutatott Habfürdő sikertelensége törte meg, amelynek társadalomábrázolása és megjelenése nem egyezett a közízléssel, a művészeti szcéna és a közönség is elfordult tőle. Élete utolsó szakaszában visszatért a statikus képekhez, gigászi festményeket alkotott, valamint francia-magyar koprodukcióban szerette volna megfilmesíteni a Candide-ot. Ambiciózus vállalkozását azonban csak előkészíteni tudta, ugyanis 1983-ban leukémiában elhunyt. 2009-ben a Magyar Nemzeti Galériában állították ki festményeit, életművét lánya, Kovásznai Dorottya gondozza. A Candide-hoz előzetesen készített rajzok, feljegyzések alapján 2018-ban egy MOME-projekt keretében fejezték be Kovásznai utolsó művét Iványi-Bitter Brigitta produceri munkájának segítségével, aki korábban Kovásznai címmel több kiadást is megért monográfiát adott ki.

Halálának 40. évfordulója alkalmából a Farkasréti temetőben temették újra hamvait 2023. július 28-án. Az eseményen mások mellett Ráduly György, a Nemzeti Filmintézet igazgatója is beszédet mondott. Ráduly felidézte:  „A Pannónia Filmstúdióban a hatvanas-hetvenes években olyan közösség alakult ki, amelyben a művészek szabadon alkothattak, többen közülük e szabadság teljes spektrumát be tudták járni munkájuk során, ilyen volt Jankovics Marcell és Kovásznai György is.” Ráduly kiemelte, hogy a művész rövidfilmjei és a Habfürdő nagyjátékfilmje egyaránt időtálló és modern alkotások, amelyek napjaink fiatal animációs filmeseire is nagy hatást gyakorolnak. Kovásznai összesen 26 filmjét a Filmarchívum teljes körűen restaurálta és terjeszti.