Hány éve dolgozol itt?

Hivatalosan 2006 júniusa óta, de tulajdonképpen az alapítás óta kapcsolódom a Trafóhoz. Szerveztem ide alkalmi projekteket, még amikor a Kortárs Táncszínházi Egyesületnél dolgoztam, aztán voltam programszervező, művészeti vezető, most meg vagyok, ami vagyok.

Illetve maradtál, ami voltál. Az első pályázatod idején volt valami víziód vagy inkább az motivált, hogy a hajó ne süllyedjen el?

Én nem vagyok vizionárius alkat, az Szabó György, a Trafó alapítója, jelenleg menedzser-igazgatója, én pragmatikus vagyok. Sajnos, kénytelen vagyok múlt időben mondani, hogy én programot szervezni szerettem, azon gondolkodni, mit, miért és hogyan hívjunk meg. Bár ez is egyfajta belső vezérlés, de az intézményvezetés mint olyan nem élt bennem vágyként vagy karrierként. A mentsük meg a világot, de talán pontosabb úgy, hogy ez a fajta dolog egy kicsit így is maradjon ambíciója igazándiból most, a második pályázatnál élt bennem erősen. Próbáltam tapogatózni, és lehet, hogy számtalan emberben megfordult a gondolat, hogy pályázik, de valahogy nem láttam az őrült elszánást senkiben. Úgyhogy annak ellenére, hogy korábban egyáltalán nem akartam pályázni egy újabb ötéves ciklusra, mégis megtettem.

Angelus Iván és Barda Beáta a Lábán Rudolf-díj átadásán
Forrás: a Trafó Facebook-oldala

Szerinted mi annak az oka, hogy hiányzott az őrült elszánás például a negyvenesek generációjából?

Én nem is bennük gondolkodnék egy olyan intézménynél, aminek az van a nevében, hogy Kortárs Művészetek Háza, hanem a náluk fiatalabbakban, akik otthon vannak a kortársban, tehát ebben az újfajta világban szocializálódtak. Amikor azt mondtam, hogy programokat szerettem szervezni, azért tettem az igét múlt időbe, mert vezetőként gyakorlatilag nem látok ki az adminisztrációs felhőből, és időnként úgy érzem, sokkal kevésbé végzek kreatív értelmiségi munkát, mint amilyenre nekem igényem lenne.

Riasztó opció feladni a víziót a hivatalnoki létért?

Igen, mert elvárásoknak, sőt előírásoknak kell megfelelni, időre kell bizonyos dolgokat teljesíteni, számszerűsíteni, de van itt szerintem még valami. Én impulzív alkat vagyok, nagyon tudok kiabálni, sírni, fölháborodni és hörögni bizonyos dolgokon, de vannak helyzetek, amikor ezt nem engedhetem meg magamnak. Egy nagyon egyszerű és ártatlan példát mondok. Néztem egy előadást, és az első sor széléről egy fiú fölállt és kiment, nyilván azért, mert nem tetszett neki az, amit látott. Ezt én nem tehetem meg, mert az hiába az én véleményem, olyan, mintha demonstratív módon a Trafó nevében mondanék értékítéletet.

A Trafó. Fotó: Nagy Gergő

Hiányzik ez a szabadság?

Hiányzik, de mivel annyi éve csinálom, megszoktam, tudok így élni. Azt viszont megértem, hogy van, akinek ez a fajta kötöttség is elrettentő.

Elfogadom, hogy nehezített a pálya, de mégis mit lehetne írni egy álláshirdetésbe, amitől mindennek ellenére vonzó lehet a Trafó vezetése?

Az álláshirdetést szerencsére nem én adom fel, de talán az vonzóvá teheti, hogy itt lehet építkezni, bár hozzáteszem, ebben a történelmi pillanatban ez is nagyon nehéz. Csapatban valamivel könnyebb.

A covidos évadokból mit hoztok magatokkal?

Programokat, amiket akkorra szerveztünk le és most valósítunk meg. Önfegyelmet, hogy ha van egy szabadnap a tervekben, akkor sem rakunk oda semmit. Az óvatosságot és a bizonytalanságot, hogy egyáltalán nem az történik, amit gondolunk.

Jegyeladásban, nézőszámban?

Is.

Ha ebből a rendszerből kiveszem a fenntartót, milyen elvárásoknak kell megfelelnetek?

A magunkkal szembeni elvárás a nagyobb önmérséklet, amivel szembemennek a társulati és alkotói elvárások. Ők, érthető módon, azért hoznak létre valamit, hogy azt megmutassák, és rendszeresen játsszák, miközben a Trafónak nem szabad repertoárszínházzá válni. A mi dolgunk nem ez. Ebben a tekintetben van egy erős érdekellentét, pláne produkciós házként. Ez körülbelül az a helyzet, mint amikor nevelsz egy növényt, öntözgeted, ápolgatod, és amikor szárba szökken, elvágod a gyökér fölött három centivel.

Erre jöhet ellenérvként az, hogy nagyon kevés a befogadóhely Budapesten.

Ez igaz, de én a gondolkodás irányát változtatnám meg. Nagyon-nagyon visszafogottan mondom, hogy nem a Trafó nagytermét kell megcélozni annak, aki még sosem csinált előadást, bármelyik kisebb játszóhelyünkre viszont érdeklődve várjuk. Egy háromszázas nézőtér háromszáz emberre vár, és nem kevesebbre. Közben meg azt is értem, hogy a pénzosztáskor megnézik a bemutatószámot, az előadásszámot.

Te is megnézed kurátorként.

Meg, és borzasztó rosszul is érzem magam, mert van tapasztalatom arról, mi miért történik, ugyanakkor nagyon nehéz dönteni. A pályázatokra bekérünk iszonyatos mennyiségű papírt, részletesen lebontott költségvetést, és azon vitatkozunk vérre menően, hogy három- vagy három és fél millió forintot adjunk, miközben azt látom, máshol gondolkodás nélkül adnak 140 milliót egyetlen pársoros Excel táblára és ötezer karakterre. Ez velünk szemben sem fair, a pályázókkal szemben meg igazán méltatlan.

Abban egészen biztos vagyok, hogy a bemutatókényszer káros, mert hiába van egy jó darabod, csinálnod kell még jobbat, és egyik sem futhatja ki magát. Ezért mondtam, hogy ez olyan, mint amikor a gyökér fölött három centivel elvágjuk a már erős növényt, mert ha valaki egy bizonyos helyszínre, technikára tervezte az előadást, irgalmatlanul nehéz átvinni egy másik helyre, hiszen az teljes újratervezést, szinte egy új produkció létrehozását jelenti. Emiatt gondolom, hogy a teljes rendszert az alapjaitól kezdve kellene megreformálni, és nem csupán új befogadóhelyre, sőt -helyekre lenne szükség, hanem azokhoz pénzt is kellene rendelni.

Drucker Dávid a Trafó nevében átveszi a színritikusdíj-átadón a Színházi Kritikusok Céhének különdíját. Fotó: Éder Vera

Térjünk még vissza a poszt-Covid-tapasztalatokra, amibe az is nagyon erősen beletartozik, hogy hogyan kell a kultúrát eladni.

Sokat dolgoztunk és dolgozunk a kommunikáción, de sokkal erősebben kell értenünk, mire jönnek a nézők, mi érdekli az embereket, mert szerintem ezt jelenleg egyáltalán nem értjük. Általános a kiszámíthatatlanság. A Covid előtt tudtad, mit kell csinálni, ha egy előadás két héttel a dátum előtt félházas, most viszont mindenki az utolsó pillanatban vesz jegyet. Jóval nagyobb hangsúlyt kap a folyamatos és általános jelenlét. A mozgókép ereje megnőtt, el kell kapni a tekintetet, ezért például nem mindegy, milyen minőségű a bemutató, benne van-e a 120 perces előadás tíz legizgalmasabb mozzanata, amire megveszik a jegyet.

Miközben az is lehet, hogy a 120 percben nincs is több izgalmas mozzanat.

Persze, van ebben manipuláció, de az alapkérdés az, hogy mit állítunk egy előadásról, mivel, milyen nyelven hívjuk fel rá a figyelmet, milyen referenciákat tudunk odatenni, hogyan tudunk róla úgy beszélni, különösen egy külföldi produkció esetén, hogy más is elhiggye, ezt látni kell. És ez nem a szöveg vagy az ajánló hosszúságán múlik. Keressük a formát, hogy kimozdítsuk az embereket, mert annyiféle élmény érhető el otthonról, amihez a mi közönségünk is hozzászokott, hozzákényelmesedett. Keressük a csatornákat, amiken keresztül el lehet jutni odáig, hogy egy potenciális néző észrevegye, nálunk történik valami.

Ki a Trafó potenciális nézője?

Minden műfajnak más, az újcirkuszi előadásokra például rendszeresen jönnek szülők gyerekekkel. 25 éve egyívásúak voltunk a közönséggel korban, ízlésben, most viszont van 23 és 63 éves is a csapatban, ami sokféle ízlést és preferenciát jelent.

A Trafó csapata és a Compagnie XY francia újcirkusz a társulata Möbius című előadáas után (fotó: Nagy Gergő)

Akkor úgy kérdezem, mit lehet itt megkapni, amit más előadó-művészeti helyszínen nem.

A cirkuszi példa után szabadon: a kockázatot, hogy jólesik izgulni, mert van tétje a dolognak, és lehet örülni, ha sikerül. Ha nem hangzana furcsán vagy inadekvátan, azt mondanám, hogy minőségi időtöltést, megkockáztatom: minőségi szórakozást. Sokan ugyanis még mindig azt gondolják, az érfelvágós probléma a kortárs művészet velejárója. És most zavarban vagyok attól, hogy ilyeneket mondok, merthogy én igazándiból azt szeretném, ha jóval kortársabb vagy kísérletezőbb produkciókat is elhozhatnánk, másfajta téttel és kockázattal, de azokról is ilyen könnyen lehetne beszélni. Csak ahogy mondtam, a csatornák, ahol ezt eljuttathatnánk, változnak. A hagyományos média, és ebbe a nyomtatott és az online sajtót is beleértem, szűkül.

Influenszerek?

Az is egy út, de ki lenne hiteles? A legfontosabb az, hogy nyugodtan állíthassuk, mi mindent megtettünk, hogy egy előadás eljusson a közönségéhez. De amikor alkotókkal beszélgetünk egy készülő darabból, és az derül ki, hogy mindenkinek akarnak előadást csinálni, az praktikusan azt jelenti, fogalmuk sincs. Nekünk egy kicsit pszichológusnak is kell lenni ahhoz, hogy megértsük, miért akarja elmesélni a maga történetét, mi az a belső motiváció, ami mozgatja.

Mi várható a jövő évadban?

Sok magyar előadás, köztük több Staféta-nyertes alkotó munkája.

Hogy spóroljatok az útiköltségen?

Nem, bár kétségkívül van anyagi vonzata is. Nemcsak az energiaárak változékonysága miatt nem tudunk vagy merünk sok külföldi előadásban gondolkodni, bennünket a külföldi produkcióknál az árfolyamváltozás is érint. Persze, az segít, hogy hálózatban dolgozunk, tehát arról már rég nincs szó, hogy egy társulatot valahonnan idehozunk két előadásra, aztán hazautaznak. A Trafóból turnéállomás lett. És most már csak egészen kis költségvetésű produkciók esetében tudunk társ- vagy teljes finanszírozást vállalni.

Valami miatt megnéztem egy előadás történetét, amit 2008-ban hoztunk létre. Négymillió forintot tettünk bele, ami akkor szerintem rettenetesen sok pénz volt. Most, 2022-ben nagyon nehezen tudnánk pályázati és EU-s támogatások nélkül valamibe befektetni négymillió forintot. Próbálom a jelzőt keresni: szomorú, érdekes, tanulságos? Nem tudom, melyik a megfelelő.

A nemzetközi hálózatba tartozásból hogyan profitáltok?

Egyrészt van a tudásmegosztás, ami nagyszerű, de a tapasztalatokat egy az egyben sosem lehet átvenni, azokat az adott intézményre adaptálni kell, ami nemritkán irgalmatlan munka, és teljes újratervezést igényel. És ez a kreatív projektek esetében is ugyanígy igaz.

Mondok egy példát. Benne vagyunk egy EU-s projektben, aminek az alapja egy kortárs amerikai dráma, a főszereplője egy woman of colour. Ez a kitétel mit jelent nálunk, a dráma problémái hogyan fordíthatók le a magyar valóságra? Hogy tudjuk megtalálni a relevanciát? Rengeteg kérdés merül fel, egy részük csak nekünk érvényes. És nem tudom, hogy lehet ezt gazdaságosan csinálni, úgy, hogy egyenlőségjelet tehessünk a befektetett munka, pénz, energia, kreativitás és a végeredmény közé, ami nem feltétlenül jegybevételben mérhető, hanem emberi, művészi, intézményi hozadékban. A problémák ugyanis nem önmagukban léteznek, a világ nem homogén.

Ti is a Sberbank-ügy áldozatai közé tartoztok. Van már megoldás arra, hogyan működtök tovább?

A fenntartónk a főváros, ott sok segítőkészséggel és jó szándékkal találkoztunk. Mi negyedévente kapjuk meg a támogatást, ezt hozták előbbre, valójában tehát előre éljük föl az idei összeget. Írtunk leveleket különböző államtitkároknak, államtitkár-helyetteseknek, minisztereknek. Kaptunk egy levelet egy helyettes államtitkártól azzal, hogy nem áll módjukban támogatni.

Rengeteg a szolidaritás magyar társulatoktól, ami iszonyúan jólesik, és hálásak is vagyunk, de ezzel nem lehet visszaélni. Közülük a legtöbben a jegybevételért játszanak, tehát nekik nem akkora a veszteség. A külföldieknek megírtuk, mi történt, és bár egy kicsit engedtek az árból, a mindennapi működéstől a pályázati önrészekig rengeteg a megoldatlan helyzet. Számolunk, hogy mennyi az a jegybevétel, amiből decemberig kibírjuk. Legkésőbb akkor mindenképp kell történnie valaminek, ami vagy nagyon fájdalmas lesz, vagy pozitív megoldást hoz, hogy a nulláról újrainduljunk.

A nyitóképen a Trafó Gondolat Generátor című programja. Forrás: a Trafó Facebook-oldala