A görög zseni, aki Jancsótól lop

Jórgosz Lánthimosz rendező Szegény párák című filmje már jóval a világpremier előtt felkeltette a közönség figyelmét, és a Velencei Filmfesztivál fődíja után máris az év egyik legizgalmasabb alkotásaként ünnepelték. A skót Alasdair Gray 1992-es, ma már feministaként aposztrofált regénye alapján készült film nagy vonalakban megint arról szól, amiről a görög direktor igazán szeret beszélni: maró gúnnyal és egyedi képi világgal mutatja be a művelt, jómódú Nyugat aktuális társadalmi visszásságait, és világít rá a képmutatására.

Hasonlóan svéd pályatársához, Ruben Östlundhoz, Lánthimosz munkássága is kicsit messzebbről nézve Michael Hanekét idézi – bár Gaspar Noé és Luis Buñuel hatása  is felfedezhető –, és noha a rendezők első sikerfilmjei, a Kutyafog és a Lavina nehezen összemérhetőek, mégis a család széthullásáról szólnak, zavarba ejtő kegyetlenséggel fűszerezve. A Kutyafog nem zárkózik el attól, hogy kitaszítsa a nézőt a komfortzónájából: dermesztő bepillantást nyújt egy olyan világba, ahol a társadalmi normák lidércnyomásos szélsőségekbe torkollnak.  

Szürrealizmus és szatíra

Lánthimosz kezdeti fesztiválsikerei után nem maradt meg az európai ínyenc cinefil közönségnél, hanem jóval tovább merészkedett: a Szegény párák már a negyedik filmje, amely hollywoodi filmsztárok főszereplésével készült. Meglepő módon azonban annyira betalált egyedi stílusával és képi világával a jóval szélesebb közönségnél is, hogy a stúdiók azóta sem próbálták megszelídíteni, és arra sem kérték, hogy tegye egy hajszálnyit fogyaszthatóbbá vízióit. Siker volt a disztópikus jövőben játszódó A homár (2015), a bűntudat és a megtorlás kérdéskörét boncolgató Egy szent szarvas meggyilkolása (2017), a semmihez sem hasonlítható XVIII. századi udvari dráma, A kedvenc (2018), és díjeső várta legfrissebb moziját, a Szegény párákat is. A kilenc Oscar-díjra jelölt és a legjobb színésznő trófeáját Olivia Colmannek elnyerő A kedvenc pedig ugyanúgy a külvilágtól elzárt, kissé perverz, mániákus és abszolút diszfunkcionális közösségről szólt, mint a még Görögországban készített Kutyafog – csak sokkal nagyobb büdzsével és híresebb színészekkel.

Jórgosz Lánthimosz 1973-ban született Athénban. Színházban és a reklámokban kezdte pályafutását, és fotózott, mielőtt a film világába kalandozott volna. Korai művei a nem szokványos narratívák iránti és az emberi viselkedés összetettségének feltárására való hajlamot mutatják be: Lánthimosz a műfajokat meghazudtoló megközelítéséről ismert, és ki nem állhatja a hagyományos címkéket. Filmjei zökkenőmentesen vegyítik a dráma, a sötét vígjáték, a pszichológiai thriller és a szürrealizmus elemeit a szatírával, ez a műfaji katyvasz pedig lehetővé teszi számára, hogy elgondolkodtató és szokatlan narratívákat készítsen. Eközben pedig a maximumra törekszik: szigorúan filmre forgat, az általa megálmodott látványvilág pedig extrém módon kidolgozott, részletgazdag vizuális orgia.

Arra készteti a közönséget, hogy hagyjanak fel a műfaji előítéletekkel, és tegyenek magukévá egy olyan moziélményt, amely éppen olyan nyugtalanító, mint amennyire magával ragadó.

Az évek során a görög rendező oly módon kérdőjelezte meg a közönséget a családi értékekről, a kapcsolatokról, a szexualitásról és a társadalmi normákról, amit nehéz elfelejteni. 2009-ben a Kutyafog sikere után a nagy görögországi gazdasági válság időszakában pedig Lánthimosz számos fiatal rendezőt inspirált, valóságos mozgalmat indított. De vajon honnan inspirálódik a XXI. század egyik leginnovatívabb rendezője?

A Szegény párák színészeit és rendezőjét a film premierjén nemrég elkapta a Letterbox újságírója, és megkérdezte, hogy melyik a négy kedvenc filmjük. Izgalmas válaszokat kapott: Mark Ruffalo az Édes élet, a 8 és  ½, a Totó, a hős és A kedvenc című filmeket emelte ki, Willem Dafoe a japán horrorért, az Onibabáért, az Arcért, a Barry Lindonért és nem meglepő módon a Szegény párákért rajong, míg Emma Stone a Nagyvárosi fények, A nap szépe, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője és a Tűz van, babám! című produkciókat említette. Jórgosz Lánthimosz Jancsó Miklós Csillagosok, katonák című remekművét emelte ki utolsóként.

Megváltozó erőviszonyok

A rendező már korábban is beszélt arról, hogy mekkora Jancsó-rajongó, ez pedig nyilvánvaló hatással volt a karrierjére is. Az 1967-es Csillagosok, katonák című film az oroszországi polgárháború idején játszódik. Valahol az orosz alföldön, egy folyó kanyarulatában, 1919 nyarán a fehérgárdisták felülkerekednek a vöröskatonákon. A menekülő vörösöket, akik között grúzok, örmények, magyarok is vannak, sorra fogják el, illetve lövik agyon. A film elsősorban a magyar katonákat állítja középpontba, akik hadifoglyokból lettek vöröskatonák. Jancsó a háborút a béke megőrzésének dicsőséges eszközeként, szükségletként ábrázolja, miközben kitör a pokol. 

A magyar zseni tekinthető bizonyos szempontból görög kollégája előfutárának. Jancsó Miklós filmjében Lánthimoszt elbűvölte a csavar, amikor az erődinamika egy pillanat alatt megváltozik a szereplők között: a sebezhetetlennek tűnő figurák a következő jelenetben a porban fekszenek, hiszen háború idején mindig fordulhat a kocka. Ezt a váltást ő is előszeretettel alkalmazza szinte az összes filmjében: A kedvenc például arról szól, hogy Sarah Churchill (Rachel Weisz) és Abigail Masham (Emma Stone) versengenek Anna királynő (Olivia Colman) kegyeiért. A királyi udvar csatatérré változik, a hatalmi pozíciók pedig folyamatosan változnak a királyságon belül. A Szegény párák főhőse, Bella Baxter (Emma Stone) pedig talán az utolsó ember, aki arra számítana, hogy megállíthatatlan erővé válik - mégis ez történik. Ezeknek a történeteknek az instabil hatalmi dinamikája azt bizonyítja, hogy senki sincs védve a minden embert sújtó sebezhetőségtől. 

A Csillagosok, katonák széles, már-már nagylátószögű felvételinek vizuális stílusa és a különálló kameramunka is befolyásolta a görög rendező vizuális történetmesélését. A Vörös és fehér egyik kulcsfontosságú jelenete például egy csapat katonát mutat, akik énekelve menetelnek a végzetük felé. Ezt egy hosszú, széles felvételen örökítették meg, a katonák apró hangyáknak látszanak, amikor lemészárolják őket: a kamera elzárkózik az elmúlástól. Lánthimosz a szélesebb felvételeket szintén a gyötrelem iránti nemtörődöm hozzáállás kifejezéseként használja, így kommentálja az emberiség sötét oldalát.

A legjellegzetesebb vizuális párhuzam Jórgosz Lánthimosz munkái és Jancsó filmje között egy olyan jelenetben jön létre, amely hat nőt ábrázol, akiket a Vörös Hadsereg katonái kényszerítenek egymással táncolni az erdőben. A feszültség tapintható, a Kutyafog híres táncos jelenetét látva nagyon hasonló érzések kavaroghatnak a nézőben.

Jórgosz Lánthimosz látnoki filmrendező, aki filmjein keresztül folyamatosan feszegeti a társadalmi normák határait. A direktor félelem nélkül meríti művészi ihletét az élet azon részeiből, amelyeket legtöbbször inkább elkerülünk. Filmjei azokról a kérdésekről gondolkodtatnak el, amelyeket a társadalom hajlamos a szőnyeg alá söpörni, hogy aztán elfajuljanak, és nagyobb, bonyolultabb, ijesztőbb problémákká fejlődjenek. Kihívás elé állítja a közönséget: arra kéri a nézőt, hogy tegyen egy lépést előre, szembesüljön a valóság kényelmetlen és zavaró aspektusaival, amelyek tagadhatatlanul az életünk részét képezik.