A Grammy-díjas Doja Cat kijátssza a kártyáit
Hogy a Grammy-díjas Doja Cat a pop egyik legnagyobb alakváltója, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Vie című új albumának kétféle borítója. A vinylalbum coverén egy díva erősen sminkelt portréját látjuk rózsaszirmok között, míg a streamingoldalakon alternatív borítóval jelent meg a lemez, ezeken esküvői ruhában, ejtőernyővel látjuk a szabadszájú művésznőt, ahogy fennakadt az ernyője egy fán.
A tanulság adott: a szerelem olyan, mint a szabadesés, de komoly, nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülések is előfordulhatnak. Szerencsés esetben fönnakadhatunk egy fán, ha kevésbé szerencsés a sportbaleset kimenetele, belecsapódhatunk a talajba. Doja Cat Vie (franciául: élet) című, a nyolcvanas évek retró pop esztétikájában fogant, ötödik albuma erre is, arra is szolgáltat példákat. A Jack Antonoff sztárproducerrel készített album afféle power-funk maraton, ami megidézi a nyolcvanas évek videótékás akciófilmjeinek darabos, hatásvadász diszkós főcímeit, de Brian De Palma Alibi test (1984) című moziját is, a szintetizátor funk csillogását, a szaxofonszólók érzékiségét.
Az sem baj, ha kihalljuk a Conan, a pusztító zenéjét is, mert a végeredmény úgyis az Antonoff produceri sorvezetőivel dolgozó jazzes, bluesos hangon megszólaló Doja Cat élettel teli, csajos pezsgő szintetizátorokkal és funk basszusokkal teli hiphopalbuma lesz. De a legfeltűnőbb mintavételt a Knight Rider ikonikus, zakatoló szintitémáját, az album talán leginkább vitális számában, az Aaahh Men!-ben halljuk. Antonoff meghatározó szerepet játszik a Vie hangképének megalkotásában, kilenc szám producere, ezeket azonnal fölismerjük, mert hozzák a nyolcvanas évek robot funkys retró popját. (Persze, a nyolcvanas évek megidézése szinte kötelező stílusgyakorlat, legutóbb Lady Gaga fűszerezte meg kis nyolcvanas évek ízeivel a Mayhem című fél éve megjelent albumát.)
A szövegek hozzák a szokásos erős nők vagyunk, csajok-hangütést, de a hiphop már csak ilyen, a nők is bejelentkeznek a mindenkit ledomináló szerepre: minden lány királynő, de én vagyok a főnök – rappeli Doja Cat a Lipstain című dalban. Ugyanakkor meg is adja magát a kiválasztott férfinak: Soha ne töröld le az arcomról a tekinteted…, ha annyira szeretsz. Ebben a dalban is hallunk francia szövegrészeket, nem csoda, az albumot a franciaországi Correns-ben található Miraval Studios stúdióban rögzítették, van is némi eleganciája, charmja is a korábbi albumok szocio-brutális életképeivel szemben.
Persze egy A listás sztár ezen nem lepődik meg, különösen annak fényében, hogy a 2021-es Kiss Me More-t a Spotifyon már több mint egymilliárd alkalommal töltötték le.
Doja Cat október 21-én lesz harmincéves, ő már tíz éve úgy futott be, hogy dalai vírusként terjedtek a közösségi oldalakon, tudatosan használja a TikTokot, és már tinédzser korában feltöltötte dalait a SoundCloudra. Gyorsan fel is figyeltek rá, és már tizenhét éves korában leszerződtette a világ egyik legbefolyásosabb kiadója, az RCA. Az ötből négy albuma a Billboard Top 10-ben debütált, de a Say So című slágere 2020-ban az első helyen landolt a Billboard Hot 100 listán, szóval ez is pipa, és ezt hívják parancsoló érvényű sikernek.
A Vie érzéki utazás, nosztalgikus power-pop, felrobbanó basszusokkal, a dalok alapvetően a párkapcsolatok dinamikájára fókuszálnak. A Cards című dalban azt mondja, hogy talán szerelmes leszek, bébi, talán megnyerünk néhány szívet, bébi, csak játszd ki a kártyáidat. Egy biztos, Doja Catnak csupa ászai vannak a Vie című albumon.
Sony
15 dal, 49 perc
