Népi gyógyászat vagy inkább elektrosokk?
Bármit is gondoljunk ma arról, hogy évszázadokkal ezelőtt hogyan gyógyítottak, a múlt embere nem keresgélt rossz helyen, amikor egy-egy betegség okait vagy ellenszerét próbálta megtalálni.
A görcskezelés a legrégebbi, máig alkalmazott fegyver a biológiai pszichiátria kezében. Ráadásul Magyarországon kezdődött. A múlt század harmincas éveiben a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Elme- és Idegkórtani Klinikáján egy magyar orvos, Meduna László az epilepsziával foglalkozott, és arra jutott, hogy az ilyen betegek agyában megnő a gliasejtek, vagyis a neuronokat támogató nem ingerlékeny sejtek száma. Vele párhuzamosan Horányi Béla arra jött rá, hogy a skizofréniában szenvedőknél az ilyen sejtek száma lecsökken: ami azt jelenti, hogy az epilepszia és a skizofrénia egymással ellentétesen viselkednek, és rendkívül ritka, hogy mindkettő fennálljon a betegeknél.
Valahogy úgy, mint a malária és a szifilisz – utóbbi kettőt ugyanebben az időszakban egymással kezelték –, vagyis a szifiliszes betegek negyedén segített, ha megfertőzték őket maláriával, aztán pedig kininnel meggyógyították őket. A felfedezés Julius Wagner-Jauregg számára 1927-ben Nobel-díjat hozott. Meduna László rájött, hogy a skizofrénia és az epilepszia között, ahogy az orvosok fogalmaznak, antagonizmus áll fenn. Ezért kitalálta, hogy skizofrén betegeknél epilepsziás rohamokat vált ki, ezzel pedig képes lesz meggyógyítani őket. Már csak a megfelelő eszköz hiányzott.
A kémiai úton kiváltott görcsök mellett tette le a voksát. A módszert illetően laikusként lehetnek aggályaink, de Meduna körültekintően járt el: kizárta az olyan szereket, amelyeknél túl közel esik egymáshoz a hatásos és a halálos dózis, végül a kámforra esett a választás. Előbb tengerimalacokon idézett elő epilepsziás rohamokat, majd időközben távozott a klinikáról, és Lipótmezőben folytatta kísérleteit. A szer végül egészen megbízhatatlannak bizonyult, teljesen változó volt, hogy kinél mekkora dózis idéz elő rohamot – amit Meduna szeretett volna elkerülni –, ettől függetlenül a módszer biztonságosnak bizonyult. Már a 19. században is alkalmazták jóval nagyobb dózisban a téboly kezelésére.
Meduna módszere megdöntötte a skizofrénia gyógyíthatatlanságának mítoszát, a kámforterápia továbbfejlesztett verziója, a sokkterápia pedig máig működik: a fejre erősített elektródákon átfolyó árammal ingerlik az agyat, a módszer pedig főleg a depresszió kezelésére alkalmas. Továbbfejlesztett verziója, az elektrokonvulzív terápia mágneses tekercs segítségével működik, hatásfokban ugyan elmarad, de neurológiai zavarok, például Alzheimer-kór esetében is hasznos lehet.
„Amit nézek megújujjon, amit fogok meg elmújjon”
A népi gyógyászat ötvözi az empirikusan megismertet a hittel. Vegyíti a betegségek kialakulásáról és lefolyásáról való ismereteket és kezelésüket: racionális és irracionális gyógymódokat. Emiatt fordulhat elő, hogy egy-egy népi kórságnak valójában nincs konkrét megfelelője az orvosi szakkönyvekben. Főleg gyógynövényeket használt: teát főztek belőle, fürdőt készítettek vagy borogatásra használták.
Volt, hogy egy-egy betegség okozójának valamilyen állatot gondoltak: torokgyík, béka a gyomorban, a bolond bogaras, szú rágja a csontot, féreg a fogat. Ha nem tudták az okot, akkor a magyar hitvilág betegségdémonait nevezték meg: fene, guta, íz, mirigy, süly.
Gyógyítottak szóbeli ráhatással, ráolvasással, gesztusokkal – kézmozdulatokat végeztek a beteg fölött –, analógiákkal, amikor egy-egy tárgyat hozzáérintenek a beteghez, majd eldobták, elégették, szélnek eresztették. A fürösztés vagy a füstölés mágikus elemekkel járt együtt: meghatározták a cselekvés időpontját, illetve hogy háromszor vagy kilencszer kell megismételni. A nyálnak is mágikus hatást tulajdonítottak: a szemmel vert gyereket arcának lenyalásával gyógyították. És persze ezek mellett belsőleg is alkalmaztak gyógyszereket: főzeteket és gyógyteákat ittak.
A betegség a mindennapi egyensúlyt borítja fel, és mert a közösség egy tagja kiesik a munkából, kezelni kell. A népi gyógyításban alapvetően keverednek a hiedelmek és a tudáselemek: sok eleme származik a hitt dolgokból, amiket lehetetlenség empirikusan ellenőrizni, másik része viszont évszázados kipróbálás és tökéletesítés eredménye.
A népi gyógyászat eszközei két okból is közkedveltek maradtak az évszázadok során: az orvostudomány fejlődése, az eljárások bonyolulttá válása paradox módon éket vert az orvos és a páciens közé; illetve a népi gyógymódok mindig olcsóbbak és egyszerűbbek voltak. És az is megesett, hogy a gyógyászat vett át népi praktikákat: Köleséri Sámuel, Nagyszeben orvosa 1719-ben a pestis megelőzésére szárított varangyból, higanyból és kámforból készült amulett viselését javasolta.
Hogyan kezelték a mentális betegeket az évszázadok során?
A mentális betegségek kezelésére már a Kr. e. hetedik évezredből találunk nyomokat: barlangrajzok és csontleletek szerint a koponyalékelést már ekkor alkalmazták, valószínűleg az epilepszia kezelésére és a koponyában rekedt gonosz szellemek kiszabadítására. Az ókorban többnyire démoni megszállottságnak ítélték a mentális betegek állapotát, stigmatizálták őket és elzárták a társadalomtól. Kr. e. 2700 környékén Kínában már ismert volt a pozitív és negatív erők koncepciója, a jin és a jang. Az elmélet szerint a két erő egyensúlyának felborulása okoz testi és mentális betegségeket, és harmonikus élettel helyreállítható az egyensúllyal együtt az egészség is.
A hisztéria első leírása Kr. e. 1900-ból származik: úgy tartották, bizonyos nők testében elkezd vándorolni a méh, majd egy-egy szervhez kapcsolódva elrontja annak működését. Az állapot kezelésére erős, kellemes illatú anyagokat használtak, így próbálták a méhet rendeltetési helyére visszacsalogatni.
Az ókori Görögországban a testnedvek arányának felborulásával magyarázták a mentális betegségeket: a vér, a sárga epe, a fekete epe és a nyák kombinációja határozta meg egy ember temperamentumát, így aki túl vehemensnek bizonyult, annál vércsapolást végeztek.
A középkorra megmaradt a mentális bajok okait a testnedvek egyensúlyában kereső vagy a démoni megszállást, esetleg a hold hatását felelősnek tartó szemlélet. A járványokat Isten büntetésének tartották, a mentális betegeket üldözni kezdték, gyakorlatilag a bűnözőkkel kezelték őket egy szinten.
A mentális betegségek kezelésének fontos eszköze volt a menedékház, vagyis az asylum. Az első elmegyógyintézetet 792-ben Bagdadban hozták létre. Az első európai intézmény 1247-ben kezdett működni Londonban, egy zárdában. Ezek az intézmények rendszerint egyházi fenntartásúak voltak, majd a 16. században kezdtek elterjedni a világi menedékházak is. Az ilyen helyeken nemcsak mentális betegek, de a társadalom által deviánsnak tartott személyek, például hajléktalanok és bűnözők is éltek. A cél a bentlakók társadalomtól való elzárása volt. A gondozók őrökként működtek. Olyan esetek is előfordultak, hogy a súlyosabb betegeket pénzért megtekinthették a városiak, míg a kezelhetőbbeket az utcára küldték koldulni. A gyógyítás itt nem sokban különbözött az ördögűzés szertartásaitól.
A 17. századra megismerték az emberi idegrendszer pontosabb működését. Idővel változott a hozzáállás, megjelentek az olyan intézmények, ahova a gazdagok küldték a rokonaikat. Itt természetesen nem volt opció a kényszerzubbony, hanem mindent megtettek a beteg állapotának enyhítésére. A 18–19. századra már mozgalmak álltak ki a bentlakók életkörülményeinek javítása mellett, az első reformokat Vincenzo Chiarugi hajtotta végre a 18. században: eltávolította a betegek láncait, fokozta a higiéniát, foglalkozásokat és rekreációs képzéseket szervezett. Megszületett az erkölcsi bánásmód elve. A York mellett alapított The Retreat nevű intézmény a betegeket már vendégként fogadta, szigorú vallásos elvek mellett a fizikai munka terápiás jellegét emelték ki. Madarakat is tartottak, hogy azok etetése jobb kedvre derítse a bentlakókat.
Hazánkban 1842-ben alapították az első tébolydát, addig Bécsbe vagy Prágába küldték külön engedéllyel a kezelendőket. Még ekkoriban is gyakori volt a moralista felfogás, amely büntetésként kezeli a mentális betegségeket. A reformkorban a börtönökhöz hasonlóan a betegek elhelyezése és kezelése kiemelten foglalkoztatta a közvéleményt.
1842-ben Pólya József saját birtokán hozta létre 12 szobás tébolydáját. Az orvos bizonyos betegségeket elnevezett: a depresszió komorkór, a paranoid tévképzetek a szellemengés, a kleptománia pedig a tolvajongás nevet kapta.
1851-ben rendeletben tiltották, hogy az elmebetegeket börtönökben helyezzék el: nem a betegek, hanem a rabok érdekében. Elmeosztályokat hoztak létre a nagyobb közkórházakban, amelyek valójában kamrákat jelentettek. Ugyanebben az évben Schwartzer Ferenc alapított magánintézetet Vácon, két év múlva pedig Budára költözött az intézet. A magánőrüldében közben komoly tudományos tevékenység folyt, Schwartzer adta ki az elmekórtan első magyar nyelvű összefoglalását, az ő tanítványa volt a leendő Lipótmező összes orvosa.
Az első országos tébolydát 1862-ben építették Nagyszebenben – pedig Buda már tíz évvel korábban felajánlott 45 holdnyi területet ugyanilyen célokra. Végül 1868-ban nyílt meg az Országos Tébolyda háromszáz ággyal, ami a századfordulóra háromszorosára nőtt, ekkorra vette fel az intézmény a Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézet nevet.
A régi gyógymódok között találunk mai szemmel bizarr vagy érthetetlen módszereket, azonban a jelenleg is ismert ellátás nem úgy jött létre, hogy a semmiből megjelent az orvostudomány és kiszorította a babonás népi gyógyászatot. A betegségekről vallott nézetek megfigyeléssel keletkeztek, és folyamatosan változtak, végül kialakult a mai orvosi gyakorlat.
