Otto Eduard Leopold von Bismarck a Berlintől nyugatra fekvő Schönhausenben, egy porosz nagybirtokos (junker) család sarjaként született 1815. április 1-jén. Göttingenben és Berlinben végzett jogi tanulmányai után köztisztviselő lett, de állását 1837-ben otthagyta. Bátyjával a pomerániai családi birtokot igazgatta, beutazta Svájcot, Angliát, Franciaországot. 1847-ben az első ízben megválasztott porosz tartományi gyűlés tagja lett, az 1848-as forradalom idején IV. Frigyes Vilmos porosz királyt a felkelés leverésére bíztatta. Az 1849-ben újra összeülő, konzervatív porosz parlamentnek is tagja lett, 1851 és 1859 között Poroszországot képviselte a majna-frankfurti szövetségi gyűlésen. 1859-ben szentpétervári, majd párizsi nagykövetté nevezték ki, posztjáról 1862-ben hívta haza a törvényhozással szembekerülő I. Vilmos király kormányfőnek és külügyminiszternek.
Bismarck programját e szavakkal hirdette meg: „Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit".
A kor nagy kérdésein elsősorban Poroszország hatalmának kiterjesztését értette: legfőbb célja az volt, hogy a politikai széttagoltságban élő németeket Ausztria kizárásával, porosz hegemónia alatt egyesítse. A parlament liberális többsége ellenében is keresztülvitte a haderőreformot; négy évig parlamenti felhatalmazás nélkül, a sajtó- és szólásszabadságot is korlátozva kormányzott. Katonai, külpolitikai téren egymás után aratta a sikereket: 1864-ben az osztrákokkal közösen megvívott dán háború után Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került. A következő évben grófi címet kapó Bismarck szövetséget kötött a Habsburg-uralom alatt álló Velence megszerzésére áhítozó szárd királysággal, majd 1866-ban a porosz-osztrák háborúban Königgrätznél döntő vereséget mért Ausztriára, ezzel eldőlt, hogy a német egység Ausztria kizárásával, porosz vezetéssel jön létre. Ellenfelét nem alázta meg, német szövetségeseit – Hannovert, Hessen-Kasselt, Nassaut, Holsteint és Frankfurtot – viszont annektálta.
Az 1867-ben létrejött Északnémet Szövetség porosz mintára szerveződött. Bevezették az általános, titkos választójogot (a férfiak számára), de a kormányt a király nevezte ki, s a kabinet neki, nem a parlamentnek tartozott felelősséggel. A törvényhozás sem szólhatott bele a hadügyi és külügyi kérdésekbe, de az alkotmány lehetővé tette (volna) a további demokratizálást. Bismarck a délnémet államokat is Poroszországhoz akarta kötni, de a vámszövetséget, a közös katonai kiképzést azok nem fogadták el. 1870 nyarán kiprovokálta a háborút a franciákkal, és a nacionalista közvélemény nyomására Bajor- és Szászország, Württemberg és Baden is csatlakozott az Északnémet Szövetséghez.
A németek 1870 szeptemberében Sedannál döntő vereséget mértek III. Napóleon francia császárra, aki maga is fogságba esett. A „második” Német Birodalmat 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki, császára I. Vilmos porosz király lett. A békeszerződés Elzászt és Lotaringiát Németországnak juttatta, a franciákra csillagászati összegű hadisarcot vetettek ki, maga Bismarck birodalmi kancellár lett és hercegi címet kapott.
Rendszerét két külső veszély fenyegette: a francia revanstörekvés és a törökök meggyengülése utáni osztrák-orosz konfliktus a Balkánon. 1873-ban ezért német-orosz-osztrák szövetséget hozott létre, az 1877-es orosz-török háború után a balkáni kérdéseket a berlini kongresszuson rendezték. A német-osztrák szövetség az első világháborúig érvényben maradt, és az olaszok csatlakozásával 1883-ban hármas szövetséggé bővült.
A Vaskancellár a győztes háborúk után a béke „megnyerésére” törekedett, össze akarta forrasztani a birodalom elemeit.
Közigazgatási reformot, egységes pénzt vezetett be, közös jegybankot és postát állított fel, egységes törvénykönyvet kezdeményezett. Áttért az aranyalapra, csökkentette a szabad kereskedelem korlátait, pártolta az ipart, az 1870-es évek végén a gazdasági válság miatt vámot vetett ki a vasra és a gabonára.
1873-ban elindította a Kulturkampfot, a politikai katolicizmus elleni kultúrharcot: bevezette a polgári házasságot, a papság hatalmát korlátozta, feloszlatta a szerzetesrendeket. Az újabb pártokat, a katolikus Centrumot, a szociáldemokratákat és a liberális Haladó Pártot a birodalom ellenségének nyilvánította, a nyomás aztán idővel enyhült a katolikusokon. A földbirtokosok, a tisztikar, a nagyipar és a hivatalnoki kar összefogott a szociáldemokraták ellen is, akikről Bismarck azt mondta: „Németország patkányai, akiket ki kell irtani”. 1878 és 1890 között be is tiltotta a pártot; a munkásmozgalom letörésének szándékával átfogó társadalom- és egészségbiztosítást, szociális oktatási rendszert vezetett be.
A német trónra 1888-ban a fiatal és energikus II. Vilmos lépett, aki elégedetlen volt Bismarck általa túl óvatosnak tartott külpolitikájával, a szociáldemokratákkal inkább a kiegyezést kereste, és a közös hangot sem találta az idős politikussal. Amikor a birodalmi gyűlés 1890-ben nem hosszabbította meg a szocialistaellenes törvényt, a császár menesztette a kancellárt, aki szolgálatai jutalmául Lauenburg hercege lett.
Bicmarck élete végén az emlékiratain dolgozott Hamburg közelében fekvő birtokán, Friedrichsruhban, itt is halt meg 83 évesen, 1898. július 30-án. Kívánságára ezt vésték sírkövére: „I. Vilmos császár hű német szolgája”.
