A harcmezőtől a körtefáig – Petőfi-emléktúra Erdélyben (2.)

Petőfi körtéje

„(K)oszorús népköltőnk, a tűzlelkű P. S. hír szerint elveszett” – írták 1849 nyarán. Akkor keltek szárnyra azok a történetek, amelyek az évtizedek során legendákká alakultak. Kétségtelen, hogy a legendagyártásban Székelykeresztúr igencsak élen járt – állapíthatjuk meg minden negatív előjel nélkül, hiszen őszinte tisztelettel emelték a legendák magasságába a költő utolsó napjának pillanatait. A Nagy-Küküllő melletti városban Sándor Zsigmond Ibolya muzeológussal találkozunk, aki a Gyárfás-kúria kertjében fogad bennünket. Ez az a helyszín, ahol a költő elfogyasztotta utolsó vacsoráját: bivalytejes túrós puliszkát. Csoda, hogy nem nyílt még étterem a városban, amely ezt a fogást kínálná a látogatóknak, akik télen ugyan még csak szórványosan, a pünkösdi búcsú időszakától viszont már tömegesen keresik fel a város Petőfi-emlékhelyeit.

– Keresztúr történetének nagy pillanatai közé tartozik, hogy halálának előestéjén vendégül láthatta Petőfit – állapítja meg Ibolya, aki Petőfi látogatásának minden apró részletét ismeri azokból a feljegyzésekből, amelyek 1902-ben készültek, amikor a frissen alakult Keresztúri Székely Társaság minden élő szemtanút kihallgatott annak érdekében, hogy Petőfi utolsó napját a költő hollétének kiderítése érdekében rekonstruálni tudja. A tanúk elmondásaiból tudjuk, hogy Bem tábornok a vezérkarával 1849. július 30-án érkezett Székelykeresztúrra, és másnap innen indult a fehéregyházi csatatérre. Petőfi július 18-án Mezőberényben határozta el, hogy visszatér Bem táborába, ezért Tordán keresztül, Marosvásárhely irányából, a tábornokkal szinte egy időben, Gyalókay Lajos törzskari százados kóberes szekerén érkezett meg a Matskási-kúriába, ahol közösen fogyasztották el az ebédet.

– A hírek akkoriban nem úgy szálltak, mint ma, mégis mindenki értesült az érkezéséről, hiszen mai kifejezéssel élve sztárolták. Sokan presztízskérdésnek tekintették, hogy kinek a vacsorameghívását fogadja el – osztja meg velünk a részleteket Ibolya. – A Gyárfás-kúria bérlőjét, Varga Zsigmondot érte a megtiszteltetés. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy a rekkenő hőség után csillagfényes, hűvös este szállt a kúria kertjére, ezért vacsora után a vendégsereg a házigazda tanácsára az ebédlőből az akkor még fiatal körtefa alá telepedett, ahol Petőfi-dalok csendültek fel, és a díszvendég állítólag elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című költeményét. Van, aki szerint egyáltalán nem szavalt, más úgy emlékezett, hogy másnap reggel hangzott el a vers. Petőfi kérésre állítólag verset írt a ház kisasszonya, a 16 éves Varga Róza emlékkönyvébe, de az emlékkönyvnek se híre, se hamva – meséli nevetve a néprajzkutató. A körtefa viszont egészen biztosan tanúja volt a társalgásnak, sőt, egyesek szerint Petőfi pihent és verset is írt alatta. Ennek a szóbeszédnek állítanak emléket Kányádi Sándor márványba vésett sorai: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik, ő látta volt / verset írni utoljára.”

A Kányádi-sorok születésekor még csak haldokló fa azóta kipusztult, 2017. március 15-én viszont olyan új oltvány kapott itt életre, amely az eredeti körtefa utódjáról származik. Bonyolult történet, hogyan került az öreg körtefa oltványa Nagykedére, majd onnan vissza, az eredeti mellé, de Hatos György, Székelykeresztúr főkertésze segít kibogozni a szálakat. A 20. század derekán, az akkor tüdőszanatóriumként működő Gyárfás-kúriában kezelt Farkas Ferenc – mit sem sejtve arról, mennyire hálás lesz e tettéért az utókor – úgy döntött, hogy nagykedei kertjének egyik körtefáját egy innen származó oltással teszi gazdagabbá. Ez is bizonyítja, hogy a keresztúriak szinte rögeszmésen őriztek mindent, ami a Petőfi-kultuszt tovább éltette – így maradt fenn a „vén körtefa” génállománya. És a történet ezzel még nem zárult le: ez a génállomány a Kárpát-medence valamennyi szegletébe eljuthat, hiszen a Magyar Kultúráért Alapítvány kezdeményezésére az a település, amely március 25-éig, Gyümölcsoltó Boldogasszony napjáig csatlakozott a közzétett felhíváshoz, az eredeti fáról újraszaporított oltványból nevelhet körtefát, így a költőről olyan településeken is megemlékezhetnek, ahol rövid élete során nem járt.

Petőfi sírja

Felkapaszkodunk a Jézuskiáltó-hegyre, a timafalvi temetőbe, ahol gondosan ápolt, Petőfi nevével ellátott sír fogad. – Ez a síremlék a lelkes keresztúri lokálpatriotizmusból született – véli Sándor Zsigmond Ibolya, és hozzáfűzi: talán még a keresztúriak sem hitték igazán, hogy ez a sír a forradalmár költő nyughelye, ennek ellenére kézről kézre járt a legendai sír jelképes kulcsa, és a családok évtizedeken keresztül önként vállalták a gondozását. – Több mint ötven évvel a költő eltűnése után, a Székely Társaság tanúvallomás-gyűjtése idején, amikor Petőfi-lázban égett a város, Bálint Dániel temetkezési vállalkozó arra a következtetésre jutott, hogy Petőfi földi maradványai a fogadós kertjében nyugszanak, ezért kihantoltatta és a timafalvi temetőben eltemettette azokat – avat be a szürreális történetbe Ibolya.

Miután a város lakóinak közös erővel, mozaikként sikerült rekonstruálni Petőfi utolsó napjának minden lépését, Ispánkút környékén ködbe vesznek a nyomok. Érthető, hogy a rajongók, akik beteljesült jóslatai olvastán prófétaként tekintettek a költőre, vágyták a folytatást, ami nem lehetett más, mint legenda; hiúságból úgy színezték a valóságot, hogy a váteszt övező dicsfényből egy szentjánosbogárnyi rájuk is vetüljön. A mecénásként ismert temetkezési vállalkozó viszont vélhetően élete utolsó pillanatáig hitte, hogy valóban a költő hamvai fölé állított síremléket.

Bálint Dániel egy szegedi újságcikk állítása alapján elhantolt tetemre bukkant Lázár Márton fogadós kertjében. – Az újságban közölt térkép alapján csontvázat talált, amelyről többen is megállapították, hogy csakis Petőfié lehet – magyarázza Ibolya, hozzátéve: azok, akik a több mint ötvenéves maradványokban felismerni vélték Petőfit, valószínűleg mindenáron „a városukban akarták tartani” a költőt.

Hogy valójában kit rejtett a hant, soha nem tudjuk meg, de a cikk azon állítása valószínűnek tűnik, amely szerint a fehéregyházi ütközet éjszakáján két honvéd, nem tudni, miért, sérült tisztet rejtett el a fogadós istállójában, aki másnapra – mire a huszárok továbbálltak – meghalt, a fogadós pedig a kert végében elhantolta. A titokra csak a fogadós halála után derült fény, amikor szomszédja és bizalmasa, a titok egyedüli ismerője, Gömöri Ferenc postamester a szegedi lapban közzétette. A történet csak ott hibádzik, hogy sem ilyen nevű postamestere, sem ilyen nevű lakója nem volt a városnak. Hamar kiderült, hogy nem Petőfi nyugszik a legendabeli sírban, de ez nem változtatta meg a keresztúriak hitét. A sír ma üresen áll, és két évszám áll rajta: a költő eltűnéséé és a legenda keletkezéséé. – A legenda hitelességét ma már nem vizsgálgatjuk, hiszen Petőfi bennünk él – szögezi le Ibolya. És azt is elújságolja, hogy az önkormányzat hamarosan birtokba veheti a Gyárfás-kúriát, amelyben jelenleg fogyatékkal élő gyermekek élnek, a megyei gyermekvédelmi hatóság használja. Az önkormányzat nagy volumenű pályázatot nyert az épület felújítására, a terv szerint eredeti állapotába állítják vissza, és falai közt állandó, interaktív Petőfi-tárlatot rendeznek be.

Székelykeresztúr utcái, terei felett, amelyek a költő nevét viselik, ma is legendák szárnyalnak, és hiába cáfolja őket a tudomány, Petőfit már senki nem veheti el Székelykeresztúrtól. Főleg azóta nem, hogy az Udvarhely Néptáncműhely februárban arra vállalkozott: Bálint Dani különös esetét Petőfivel színpadon eleveníti meg. László Csaba koreográfus és Dósa Zoltán szövegíró kis ember nagy történeteként, hiteles források alapján rekonstruálta a történetet, az előadást pedig jócskán megfűszerezték groteszk elemekkel. A címe: Petőfi-potomság, amely az utolsó szemtanú vallomására utal, mely szerint a kérdésre: „Mi baj, őrnagy?” a menekülő Petőfi csak annyit mondott: „Potomság.”

Volt miből ihletődni, hiszen a mindenki sógoraként és nagylelkű mecénásként ismert Bálint Dani, aki nemcsak az üzlethez, hanem a versekhez és a nőkhöz is értett, nem sokkal halála előtt papírra vetette a sír keletkezésének körülményeit. Hogy a háromszor újratemetett maradványokról hogyan sikerült elhitetnie, hogy Petőfiéi voltak, nehéz megmondani. Arról sem feledkezett meg rendelkezni, hogy halála után Petőfi mellé temessék, így azok, akik a legendabeli nyughelyet felkeresik, egy pillantást az ő sírjára is vethetnek. Mi sem feledkezhetünk meg arról, hogy Székelykeresztúron található az egyetlen sír, amely a költőnek állíttatott.

A harcmezőtől a körtefáig – Petőfi-emléktúra Erdélyben első része itt olvasható.

Nyitókép: Petőfi körtefája Székelykeresztúron. Fotók: Beliczay László / Kultúra.hu