A hét legszebb Balaton-vers

Szabó Lőrinc

Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík
moccanni se bír a kilátó köveiről.
Égek, olvadok. – A hegyi uton
fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.
Emberek?
Nők.
Kétszer idegenek!
Idegen én is, sóvárogva és gyáván
húzódom a déli magányba előlük.
De messze vagy most!
Piros villog a zöldben:
megint nő!
És lent állomás, villák, fasor, a tó
a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat
nem alszik el a nyilt pályán – a fény
már a vizeket delejezi, a nap
fájó csókokat fúr a bőröm alá,
édes csókokat – Aludni kéne – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
De messze vagy!
Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó
kerül elém –
Pedig de jó volna most valaki,
te,
vagy más, az a másik,
az a fehérruhás:
de jó volna
ráhajolni az ajkaira,
kis mellét kivenni az inge alól,
de jó volna őrjöngő szomoruságomat
hűvös combjain át
sírva, zokogva, megváltva
lassan belecsókolni
istenbe, a gyönyörü nyárba!

Kosztolányi Dezső

Milyen sötét-sötét a Balaton

Milyen sötét-sötét a Balaton

Milyen sötét-sötét a Balaton
s a nyár után hogy vérzenek a fák.

Tündér Tihany, felelsz-e énnekem,
ha azt mondom még egyszer: ifjuság?

Nem szól a visszhang és szivem se szól,
csak ők kacagnak még, a gyerekek.

Trillás örömük az eget veri,
én hallgatom, de már nem nevetek.

Esőköpeny lóg fáradt vállamon,
a lábaimnál targally és göröngy.

A gyógyszalonba sápadt nő figyel
a gyertyalángnál és a foga gyöngy.

Ábrándozik lehangolt zongorán,

múlt bánatánál csöndesen időz.

Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz.

Berzsenyi Dániel

Keszthely

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

Vörösmarty Mihály

A tihanyi viszhang

„Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem.”
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
„Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká.”
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.

József Attila

Balatonszárszó

1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

2

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

3

Je n'ai point de theme,
excepté que je t'aime -

költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,

hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.

Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,

de nem sokat merengtem -
esett, hát hazamentem.

Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.

S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.

Gárdonyi Géza

A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

Garay János
A Balaton

I.

Megteremté isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bérczekkel, folyókkal
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S a mi szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És a mint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.

II.

Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

 
Mint gondolat repűlök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.

S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!

Uszszál szívem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!

III.

Messze körben csendes a táj,
Fenn a kék ég mosolyog:
Mégis zajlik, habzik e viz,
«A Balaton háborog!»

Mily varázsnak bűv-hatalma
Ostorozza e vizet?
A nép ezt igy magyarázza:
«A szélvész belé veszett!»

Ekkép zajlik kebelemnek
Néma rejtekén a szív!
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.

Csak midőn nehéz tusáját
Nem birván meg a kebel,
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:

Riadok fel álmaimból,
S hogy mi volt ez? kérdezem...
«Reményimhez új halott szállt!»
Ettől mozdúlt meg szivem.

IV.

Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.

Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.

A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.

S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.

S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.

Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen...
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.

Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.

Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala -
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.

V.

Két tündér szózata csábít
A hold s a kies Balaton;
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.

Csolnakra, lapátra, barátim!
Az est oly tiszta, oly hűs,
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.

Dalt mondjatok a Balatonnak,
Dalt kedvel az éjjeli hold,
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt. 

Mit suttog e játszi szellő?
Mért olyan csendes az ár?
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.

Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás!
S te pajkos, hűs fuvalom!
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!

VI.

Gyógyúlni jöttem én ide,
A Balaton tavára!
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.

Beteg vagyok, testemnek ír,
Balzsam kell a kebelnek;
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.

Adj gyógyvizedből egy italt,
Fürednek szép tündére!
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.

Adj hozzá csókot, kedvesem;
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!