Meglepő, hogy a közönségetek jelentős részét név szerint ismered. Azon gondolkodtam, vajon hány városban érezheted magad otthon.

Nem tudnám felsorolni, de tény, hogy a Partiumban, Erdélyben, de még Bukarestben is sok az ismerős, a barát. Nekünk nagyon fontos a közönség, nem vagyunk távolságtartó „művész urak”: a koncertek után szeretünk beszélgetni, barátkozni, így minden turnén tele leszünk új ismerőssel.

Húsz éve járunk ide koncertezni. Azt is tudom, kinek hány gyereke van, hol nyaral a családdal: ide hazajövök. Ugyanakkor Csíkszereda sokáig szó szerint a második otthonomat jelentette: albérletet tartottunk fenn itt a családommal, és kétlaki életet éltünk, amíg a járvány be nem ütött. Itt lassúbb az élet, mint Budapesten, egész Erdély emberibb, élhetőbb közeg. Itt van idő megállni, beszélgetni, megismerni az embereket.

A koncertjeitek interaktívak, szinte kézen fogva vonod be a közönséget a zenei világotokba. Miért fontos ez számodra?

A jazz nem könnyű műfaj, Bartók zenéje még annyira sem. Mindkettő nehezen emészthető, csakhogy értelmiségi körökben ezt ciki bevallani. Ezért igyekszem minden eszközzel oldani a hangulatot. Hármasban játszani Gálfi Attila dobossal és Fonay Tibor bőgőssel nagyon jó, de ha bekerül a játékba még harminc, háromszáz vagy háromezer ember, az már eszméletlen jó. Ha látom a csillogó szemeket, a mosolyokat, és azt mondom: „Most énekelni fogunk!”, akkor mindenki énekel, és közben észrevétlenül megszereti a jazzt.

Más irányból is közelítünk a közönséghez: a Jazzkívánságműsor-koncertekre, amelyeken pop- és rockslágerek jazzfeldolgozásait játsszuk, olyanok is el mernek jönni, akik még soha nem hallgattak jazzt. A közönség úgy tudja, R-GO-t, Bikinit vagy Neotont hallgat, de közben kemény jazzt játszunk, csak ügyesen becsomagolva. Lehet, hogy sokaknak fel sem tűnik, hogy jazz szól: felszabadultan éneklik a refréneket, és jól érzik magukat – aztán legközelebb talán már nem félnek jegyet váltani egy jazzkoncertre sem.

A jazz rétegzene, megvan a maga szűk közönsége. Miért fontos számodra, hogy bővüljön ez a kör, hogy minél többen megszeressék?

Ennek több oka is van, és szorosan összefügg a személyiségemmel. Régen nagyon gátlásos, önbizalomhiányos, visszahúzódó voltam, igazi görcshalom. Kisvárosban, Cegléden nőttem fel, ahol mindenki mindenkit ismer. Anyukám mindenkinek meg akart felelni, játszotta a magára osztott szerepet, és én eltanultam tőle ezt. De nagyon. Mindenkinek is meg akartam felelni.
Ezt a görcsöt mára már nagyrészt letettem, de még mindig nagyon zavar, ha zavarok. Kezdő, még nem ismert jazz-zenészként sokszor megéltem azt, hogy az emberek – hogy finoman fogalmazzak – nem kedvelik a zenémet. Ezt nagyon nehezen viseltem, ezért lassan megtanultam, hogyan lehet úgy előadni akár a legnehezebb jazzt is, hogy hatással legyen a közönségre, hogy szeressék, amit játszunk. Ja, és úgy, hogy közben nem kötünk zenei kompromisszumot: mi csak olyat játszunk, amit szeretünk.

Másrészt úgy látom, hogy a jazz távol került az emberektől. Igaz, hogy egyre elfogadottabb, rangja lett, gyakorlatilag kortárs komolyzenének tekinthető, de ezzel együtt is úgy érzem, mi, jazzisták sokszor már túl komolyan vesszük magunkat. A jazztörténeti fotók többségén a közönség szinte tombol, a jazz-rock koncerteken tízezrek vettek részt, mindenki felszabadultan bulizott: egy-egy ilyen alkalom Magyarországon vagy Kelet-Európában lázadással ért fel. Szeretném, ha visszatérnénk ahhoz, ami a jazz legfőbb jellemzője: a felszabadultsághoz, az ösztönösséghez, a szabadsághoz. Egy jazzkoncerten ne kelljen fegyelmezetten ülni, „viselkedni”, mint egy zeneakadémiai klasszikus koncerten, ahol, ha elragadnak az érzelmeid, nemhogy felkiáltanod, de még hangosan felsóhajtanod sem illik. Mi lazán játsszuk Bartókot is, és ezt azzal hálálja meg a közönség, hogy állandóan telt házak előtt koncertezünk.

A szeredai közönség sem fogta vissza magát egy-egy improvizáció után. Hogyan működik nálad a rögtönzés? Mire gondolsz, mi viszi a kezedet a billentyűzeten, amikor ott, helyben komponálsz?

Az improvizációt úgy szoktam magyarázni a laikusoknak, hogy képzeljenek el egy óvodásnak szánt kifestőt, amelyen be vannak rajzolva a fő formák, amelyek kedv szerint kiszínezhetők. Mi is így színezünk a zenében. Van egy rend a játék mögött, de lazák a szabályok, és a színező vonalai bármikor átrajzolhatók. Közben nagyon figyelünk egymásra, és azonnal reagálunk a zenei történésekre, mintha labdákat dobálnánk egymásnak. Vannak jazz-zenészek, akik inkább matekként fogják fel ezt. Mi sokkal inkább érzelemből muzsikálunk, az eksztázist, a valóságtól való elemelkedést keressük a zenélésben.

Vegyünk egy közhelyes példát. Rengeteg élményem van arról, milyen az este vagy a reggel a székelyeknél: fürödtem patakban, közben jött egy bácsi szekérrel, és kiabálva azt kérdezte, hogy „megvesztünk-é”, aludtam sátorban, jártam táncházban, beszélgettem, ettem, ittam fiatalokkal, idősekkel. Ha az Este a székelyeknél című Bartók-művet játszom, ezekből az emlékekből dolgozom. Ha egy zenében nincs érzelmi töltés, akkor az nem az én zeném. Ezért nem rajongok a legtöbb Bartók utáni modern zeneszerzőért. Zeneelméleti szempontból értem őket, de ha a szívemet nem dobogtatják meg, nem érdekelnek.

Amúgy is azt gondolom, hogy ha valaki eljön a koncertre, mert nem az ötszázadik tévécsatornát vagy a Netflixet választja, akkor nekünk kutya kötelességünk olyan élményt adni neki, ami legalább arra a másfél órára kikapcsolja, feltölti, kiragadja a hétköznapok gondjaiból. A mai embernek óriási szüksége van erre, és talán ez a kultúra egyik legfontosabb feladata is. Szóval a mi kezünket az érzelmek vezetik az improvizációk közben, és ehhez a közönség is tud csatlakozni.

Mennyire függ az improvizáció a közönségtől? Mennyire szól másképp egy jazz-zenéhez kevésbé szokott közönség előtt, mint mondjuk egy kortárs zenei fesztiválon?

Teljesen másképp szól. Nagyon fontos, hogy nyitott-e a hallgatóság. De meg is válogatjuk, melyik felkérésnek teszünk eleget, mert ha nem jön velünk a közönség, akkor bajban vagyunk. Falunapon nem fogunk Bartókot játszani, mert nem oda való.

Előfordult már, hogy minden erőfeszítés ellenére sem tartott veletek a közönség?

Volt olyan, és természetesen ilyenkor felmerül a kérdés, hogy kinek kellett volna jobbnak lennie: a közönségnek vagy a zenésznek? A közönség ránk vett jegyet, tehát nekünk kell hangulatot teremteni. Erről eszembe jut életem egyik legjelentősebb koncertje. Meghívták a triót Jászvásárra, de valamilyen szervezési probléma miatt egy street food fesztivál nagyszínpadán találtuk magunkat, ami szabad téren, egy bevásárlóközpont parkolójában volt felállítva. Ráadásul Beethoven-műsort adtunk elő. Ebben a programban mindig együtt énekeljük a közönséggel az Örömóda jazzverzióját, előre kiosztott szöveg segítségével, ami ott első látásra szó szerint lehetetlen küldetésnek tűnt.

Konkrétan a miccsel és a hamburgerrel versenyeztünk, és angolul kellett konferálnom, amit a többség nem értett. Igaz, hogy mindent kétszer hangosabban és gyorsabban játszottunk, de végül sikerült: teli torokból énekelték az Örömódát! Az a pillanat áttörés volt a zenekar életében. Onnantól kezdve minden relativizálódott: ha a parkolóban sikerült, akkor a Zeneakadémián is sikerülnie kell, hiszen oda valóban zenei élményért jönnek az emberek.

A Jazzkívánságműsor magyarul című sorozattal hidat építettetek a pop-rock és a jazz között, de legalább ennyire fontos számotokra a klasszikusok felé nyitás: nemcsak Bartók, hanem Csajkovszkij, Vivaldi, Beethoven műveit is feldolgoztátok. El lehet érni hasonló sikert a klasszikusokkal?

Sokkal könnyebb klasszikus zenével babérokat aratnunk, hisz a klasszikus zenei művek bejáratott slágerek, a szerzők szupersztárok – bár a legnagyobb tiszteletem mellett sem szeretek ikonként tekinteni rájuk, sokszor le is „Béla bá”-zom Bartókot is, csak hogy oldjam a nevéhez kapcsolódó feszültséget. Nagyon szeretem Hollerung Gábort (a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar vezető karnagya – a szerk.): ő hasonló utat jár be a saját műfajában. Gyakran világít rá tényekre, például arra, hogy sok, ma komolyként elfogadott zene anno lakodalmi muzsika volt, és csak nemrég vált „csokornyakkendőssé”. Ezt nem szabad elfelejtenünk!

Nézzük a szoborrá merevített ikonokat! Mozart bohém, fegyelmezetlen nőcsábász. Beethoven indulatos zseni, akinek a szobája, akár egy kupleráj, még az éjjeliedényt se viszi ki. Liszt igazi szívtipró, a koncertjein bugyikat dobálnak a nők a színpadra. Nem játszhatjuk úgy a zenéjüket, mintha templomban lennénk, szerintem nekik sem tetszene ez a hozzáállás. Azt meg hiába akarnánk kitalálni, mire gondoltak, amikor a műveiket írták, nem fog sikerülni. Egyszer arra kértük a közönséget, hogy adjanak címeket a szerzői lemezünk dalainak. Életem talán legszomorúbb szerzeményéhez, amelyet teljes letargiában írtam, olyan vidám címötletek jöttek, hogy nem hittem a fülemnek. Akkor értettem meg, hogy soha nem tudhatjuk biztosan, mi járt a szerző fejében, amikor komponált. 

X Bartók című lemezetek szép pályát futott be: Fonogram-díjat is besepertetek vele. Hogyan fogadták a külföldi koncerteken? 

Hatalmas lelkesedéssel! Kazahsztánban és Törökországban az első szám után felugráltak, eksztatikus állapotba kerültek az emberek. A belgák és a németek is szerették, de a keleti rokonvonal látványosabban működött. Hiába, a barbár vér, ugye… Érdekes, hogy nekünk is sokkal könnyebb Bartókot játszani, mint Beethovent. A németek soha nem fognak tudni cigányzenét játszani, mert azt nem lehet tanulni. Hallgatót meg senki sem fog úgy játszani, mint a magyar cigányok. Azt még a román cigányok sem tudják. Ők azt a virtuóz román cigányzenét játsszák, amelyért mi megőrülünk. Folyton hallgatjuk, de meg se próbáljuk utánozni, csak csipkedünk belőle, hisz az az övék.

Hol találkoztál először román cigányzenével?

Itt, Erdélyben. Bartók is jócskán merített belőle, amikor errefelé gyűjtött. A cigányok, legyenek magyarok, spanyolok, franciák vagy románok, mélyről, szívből, ösztönből játszanak, legtöbbször hihetetlen virtuozitással; a tehetségüket mi csak csodálni tudjuk.

Erdélyben ismerkedtél meg Luiza Zan román jazzénekesnővel, többször léptetek már fel együtt, sőt lemezt is ígértetek a székelyföldi jazzrajongóknak. Mikorra várhatjuk?

Négy lemezen dolgozunk jelenleg: készülőben egy újabb Bartók-cédé, de szeretnénk egy saját szerzeményeket tartalmazó anyagot is, mert azok az utóbbi időben kicsit háttérbe szorultak. Készül Falusi Mariannal a Jazzkívánságműsor magyarul sorozat újabb darabja, a negyedik lemez pedig Luizával lesz közös. Imádom Luizát. Szatmárnémetiben hallottam először, és azonnal megfogott: éreztem, hogy nekünk muszáj együtt zenélni. Itt, Csíkszeredában léptünk fel először közösen, akkor már „pockos” volt (így mondta, hogy várta a második babáját): azóta ez a „pockos” szállóigévé vált nálunk. Katartikus koncert, nagy találkozás volt.

Nemsokára hasonlóban lehet részünk, hiszen itt lesztek a Csíki Jazz fesztiválon, amely idén július 28. és 31. között zajlik majd.

A fesztivál utolsó napján közösen játszunk: Luiza mellett Gyárfás István jazzgitáros is velünk tart. Ő legalább olyan rég járja Erdélyt, mint mi.

Minden évben járjátok a külföldi színpadokat. Tudjátok már, mi a következő állomás?

Nyáron még három alkalommal jövünk Erdélybe, aztán lesz még Hollandia, majd szeptemberben New York Illényi Katicával. Jövőre meg, ha minden igaz, a Carnegie Hallban fogunk fellépni, szintén vele. Na, azt nagyon várom. Ennyi idősen már nyilván a helyén tudjuk kezelni a dolgot, de óriási dolog lesz ott fellépni, és nagyon jól mutat majd az önéletrajzunkban is. Az a helyzet, hogy kell a világsiker ahhoz, hogy igazán elismert légy a saját közösségedben.

Nehéz ennek a hatalmas kihívásnak a terhét cipelni? 

Amikor először készültünk igazi londoni klubban játszani, olyan érzésem volt, mintha Mike Tysonnal kellene bunyóznom aznap este: majd összeroppantam a súly alatt. Tudtam, hogy nem elég jónak lenni: tökéletesen kell játszani. A falak tele voltak fotókkal azokról az ikonokról, akik megfordultak ott előadóként: Amy Winehouse-ról, Brad Mehldauról, Diana Krallról; a programban olyan zenészek szerepeltek, akiknek a lemezeit hallgatni szoktam – jaj, nem szabadott volna megnézni! Mi ott az életünkért játszottunk, sőt azt is mondhatnám: a vérünket adtuk aznap este. És nem hiába: tomboló sikert arattunk. De amikor a kilencedik londoni koncertre megy az ember, már úgy érkezik oda, mint bármelyik másik fellépésre. Ma már tudjuk, hogy a közönség és az atmoszféra a legfontosabb, a helyszín legtöbbször másodlagos.

Hol látod magad tíz év múlva?

Nagyon remélem, hogy akkor fogjuk a triónk 25. születésnapját ünnepelni, ugyanolyan szeretetben és harmóniában, mint most vagyunk, mellettünk azokkal a fantasztikus művészekkel, akikkel most is játszunk. És persze olyan nevekkel, amelyek még fel sem bukkantak az életünkben. Azt is remélem, hogy nagyon sokat fogunk fejlődni, és legalább annyian szeretnek majd minket, mint most. Ha pedig így lesz – márpedig ezt látom, amikor behunyom a szemem –, akkor ez a sok pozitív energia csodálatos helyekre fog repíteni minket szerte a világban. Úgy gondolom, hogy a jazz igazságos műfaj. A popzenében a siker a marketingen múlik, nem is kell olyan jól énekelni, de a jazzben, lehet bármilyen profi a marketinged, ha nem szól jól a zenéd, két perc alatt megbuksz. Közelítenünk kell a világszínvonalhoz. Azt szeretném, hogy tíz év múlva annyira jól játsszunk, hogy beférjünk a világ legnagyobb fesztiváljaira, és ott helyt is álljunk.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László