Nézzünk bizakodva a jövőbe! címmel Örkény István emlékkonferenciát szervezett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia április 5-én, az író születésének 110. évfordulója alkalmából. Beszámolónk.
„Nézzünk bizakodva a jövőbe” – a konferencia[1] címéül szolgáló idézet Reményi József Tamás szerint Örkény értelmező szótárában felcserélhető azzal, hogy „sokszor csak úgy magunk elé nézünk”. „A nagyon jó íróknak a kor mindig a kezükre játszik. Olyan sok meglepetés ért az elmúlt tíz-húsz évben! Ahogyan Örkény írta: a múlt mindig tartogat meglepetéseket. Így volt ez az ő életútjával is.” A szerkesztő bejelentette: átfogó Örkény-bibliográfia készül.
„Azt kívánja bemutatni, hogy milyen nyakatekert a gondolkozásmódja és a mondanivalója? Miért van szüksége Örkény Istvánnak ilyen nyakatekertségre, alakjainak értelmetlen és misztikummal körített deformálására? Miért kell az emberi indulatokat – a jókat és a rosszakat is – ilyen értelmetlenné torzítani?”[2] – idézte tíz évvel ezelőtti írásában Nemes Dezső Örkénynek írt levele részletét Márton László. Majd megjegyezte: a Népszabadság egykori főszerkesztőjét – a megjelenésre ajánlott, Ólmos eső című novellában – nyilvánvalóan az irónia dühítette, ám „az irónia Örkénynél nem modor, hanem elbeszélői alakzat”.
Márton László a száztíz éve született szerző munkásságáról szervezett konferencián is az Örkény groteszk látásmódjában újrateremtett világ sajátosságait vette számba.
„Miben különbözik a jó író a rossz írótól?” – tette fel a kérdést. A jó író ismeri és helyesen tudja alkalmazni a mesterség fogásait. A fontos kérdés azonban az: miben különbözik a jó és a nagy író? A nagy írónak van egy, esetleg kettő vagy több trükkje, amit ebben a formában csak ő tud.
Márton László szerint Örkény trükkje a tények belső ellentmondásainak összesűrítése és banális környezetben reflektorfénybe rántása, valamint a szövegszintek ütköztetése. „Az író részéről a közlés minimuma, az olvasó részéről a képzelőerő maximuma.” A groteszk újrateremti a valóságot – jegyezte meg. „Örkény István több helyen beszélt az absztrakt gondolkodás hiányáról, ő ezt egymaga igyekezett pótolni a munkásságával, amelyben az absztrakt elemek a költőiség felé viszik a szövegeket; együtt van jelen bennük irónia, költészet és abszurd. Mindezt az Egyperces novellák vitték be a köztudatba, a kánonba.”
Márton László arról is beszélt, hogy az Egypercesek
heterogén szövegcsoport. „Bár Örkény az anekdotát egy interjúban nemzeti
szerencsétlenségnek nevezi, ő maga is szívesen idéz efféle történeteket.
Jellemzőek még rá a parabolák, a halmozások, a viccek, a kommentárok, a talált
szövegek, és akadnak hagyományos szerkesztésű novellái is.”
Márton László szerint az Örkénynél tökélyre vitt „sűrítményeknek” voltak jóval korábbra visszavezethető előzményei például – Kafka, Borges munkásságán túl – a magyar irodalomban is, többek közt Jókai Mór és Madách Imre szövegeiben. Az író szerint a kisregények felől szemlélve megváltozik az Egypercesek jelentése.
„Miért nem tudott Örkény olyan, nagy fesztávú konstrukciókat
létrehozni, mint mondjuk Gogol a Holt lelkekben vagy Swift a Gulliver
utazásaiban? Mert velük szemben Örkény a redukált próza mellett tette le a
garast, és ebbe nem fér bele az, ami a regényt jellemzi: hogy feszített és
lassabban csorgó részek váltják egymást.”
Márton László megjegyezte: Örkény az Egyperceseket
mellékterméknek tekintette. „Van ez így, hogy egy író nem becsüli annyira
azokat a műveit, amelyek később halhatatlanná teszik, pedig Örkény
ítélőképességével nem volt baj: egyszerűen csak vágyott a nagyregényre.”
Reményi József Tamás az Örkény-novellákban visszatérő motívumokról beszélt, a rémálmoktól a vád nevetséges indoklásán át a Kafka-parafrázisig. Márton László korábbi felvetésére reagálva hozzáfűzte: „A magyar irodalom átka a nagyregény vágya, amely Örkény számos munkájában, köztük A Bónis családban is érezhető.”
Úttörő kísérletnek nevezte a Babik című regényt,
amelyben a műfaji útkeresést elfedték a politikai kabaré elemei. Szándéktalanul
is parodisztikusnak hat minden ilyen közlés, a totalitárius nyelv abszurditása,
tartalomtól megfosztott formai elemei. Megjegyezte: külön elemzést érdemelne,
hogy Bacsó Péter A tanú című filmjében miként jelennek meg az egykor
közösen elkezdett forgatókönyv elemei, Örkény ötletei.
Bazsányi Sándor irodalomtörténész személyes kötődéséről beszélt Örkény munkásságát illetően.
„Örkény nem irodalomtörténet, hanem irodalomtörténés; úgy szól szűkebb korszakunkról ma is, hogy találva érezzük magunkat.”
2018 óta a Helikon Kiadó adja ki az Örkény István-életműsorozatot, amelynek részeként újra megjelent az először 1969-ben kiadott Egypercesek-kötet Réber László rajzaival. M. Nagy Miklós kiadóvezető a beszédében – melyet távolléte miatt Darvasi Ferenc főszerkesztő olvasott fel – úgy fogalmazott: „Örkénytől tanultam meg, hogy ha kicsit változtatunk a nézőponton, a világot nemcsak groteszknek, hanem izgalmasabbnak láthatjuk, ami egy bányászvárosban felnőve különösen örömteli volt.” Azt is hozzátette: jelentős részben Örkény Istvánnak köszönheti, hogy irodalmár lett, meg a szomszéd fiúnak, aki először kezébe adta az Egyperceseket.
György Péter esztéta a most megjelent Örkény–Réber-kötet szövegeinek és rajzainak kapcsolatát vizsgálva hangsúlyozta: ritkán adódik a magyar könyvkiadásban olyan helyzet, hogy egy grafikus és egy költő ennyire egyensúlyban jelenjen meg egy kötetben: társszerzőkként, a könyvillusztráció fogalmának teljes szemantikai újraértelmezésével. „Réber a saját feje után ment, ilyen értelemben könyvillusztrátornak alkalmatlan volt. Nem is illusztrációkról van szó. A kötet szerkezete ugyanolyan precíz, mint Réber László rajzai.”
Nánay István arról beszélt az előadásában, hogy mai szemmel olvasva történelmi drámafolyamnak látja Örkény István darabjainak sorát. „Mindegyik dráma mélyén, magvában egy történelmi korra való utalás történik, és innen olvasva kirajzolódik a 20. századi történelmünk. Annak ellenére, hogy Örkény azt nyilatkozta a munkáiról, hogy mindegyik dráma az őt megelőző folytatása s egyszersmind megtagadása is.”
Örkény István teljesen más hangot hoz a drámaírásban, mint az ötvenes–hatvanas években jegyzett szerzők: Illyés Gyulától Németh Lászlón át Mesterházi Lajosig. „Mindaz, amit Örkény és generációja a drámairodalomban képvisel, továbbgyűrűzik a következő évtizedekben, és beépül a következő generációk munkájába. Örkény olyan évtizedben írta a drámáit, amikor szemléletváltás történt, de az ő generációja nem eltűnt, hanem újjászületett.”
Az igazi kérdés Nánay szerint abban az időszakban az volt, hogy lehet-e egyáltalán nagy drámát írni. Miként viszonyulunk a történelemhez? Azt fogadjuk el, hogy a történelem folyamatos, megszakíthatatlan eseményláncolat, ahogyan a szocializmus akarta láttatni vagy bonyolult egymásra hatások szövevényeként tekintünk rá? „Megszoktuk, hogy a történelmi drámának mindig van egy nagy hőse. Örkénynél azonban a hősök mind kicsik, Görgey és Széchenyi helyett Orbánné és Tóték.”
Mácsai Pál rendező, színművész az előadói attitűd felől vizsgálta Örkény írásait.
„Amikor az ember Örkény-szöveget olvas és mond, a műveiben lévő drámaiság azonnal előhívja azt a sajátos gondolkodást, hangot, látásmódot, amely a szerzőt jellemezte.” Örkény sajátos képessége, hogy nem oldódik fel a művekben, hanem kilép belőlük, olykor fölülről tekint rájuk, megtartva a külső szemlélő kínálta nézőpont szuverenitását. „Azonban a dramatizált műveknél zavarba kerülünk, hiszen a színész nem mondja azt, hogy Jó napot kívánok! – mondja Kovács Béla. Kivéve, ha mégis. Gáspár Ildikóval (dramaturg, rendező – a szerk.) elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan lehetne színpadra tenni ezt a folyamatos nézőpontváltást. Ildi kitalált egy nehezet. A Macskajáték egy mondatából indultunk el, amikor a regény aranymetszésében megszólal az elbeszélő, Örkény a történetben: Ezt a levelet Orbánné összetépte. Kipróbáltuk: Orbánné – Pogány Judit – ezt egyes szám első személyben elmondta, s a közönség derült, értette. A Tótéknál már szemérmetlenül használtuk ezt.”
Mácsai Pál hozzáfűzte: az örkényi életmű képes változni a korral és a kor szemléletével, felvenni azokat az alakzatokat, szándékokat, amik révén ma is érvényessé lesz.
Azt hihetnénk, hogy Örkény-bibliográfia már létezik. Mi lehet az oka, hogy ilyen sokáig csúszott az efféle összegzés? Az ön számára személyesen is meghatározó volt Örkény István személye, munkássága, gondolkodásmódja. Miért? Mennyiben jelent kihívást a bibliográfia elkészítése, akadhatnak-e érdekességek? Hányan dolgoznak ezen, és mikorra fejezhetik be? A kéziratban szereplő, nem publikált írások helyet kapnak a jegyzékben?
Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész
Részbibliográfiák nyomtatva és online is elég régóta vannak már, de olyan életmű-bibliográfia, mint például Krúdy Gyula, Radnóti Miklós vagy éppen Németh László esetében, valóban nincs még. Ennek egy oka van: egy ilyen bibliográfia összeállítása sok munkával jár, és kevés „dicsőséget” hoz. Olyan, mint egy lexikon: használják, de nem hivatkoznak rá.
Valóban, 18 éves koromban megjelent első kötetem egyik ciklusát már az ő emlékének ajánlottam, és persze, mint a legtöbben, így a konferencián felszólalók közül is többen, én is az egypercesektől érkeztem meg a többi műhöz. Nekem édesapám adta a kezembe – vagy rögtön Karinthy után, vagy azzal egy időben. És ahogy kamaszkoromban, úgy most is azt látom, hogy arra a groteszk sűrítésre, torz világ- és emberképtükörre ma is nagy szükségünk van.
Amikor a tervezett munkáról először beszélgettünk hármasban, Radnóti Zsuzsa, Légrádi Gergely és én, felvázoltam nekik az elképzeléseimet és egy olyan irodalmi bibliográfia modelljét, amely a nyomtatásokban megjelent műveket regisztrálja. Igen ám, de Örkény nemcsak nyomtatásban publikáló író volt, hanem színpadi szerző is: műveinek jelentős részét színpadokon „publikálta”. Ez felvetette azt a kérdést, hogy az előadásokat hogyan tudjuk integrálni a bibliográfiába. Arra jutottunk, hogy az ősbemutatókat „első megjelenésekként” felvesszük, de színpadi művek esetében teljességre törekedni nem lehet, hiszen – és ez milyen jó! – Örkény darabjait azóta is játsszák, nemcsak Budapesten, hanem vidéken is, és nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Ezeket teljességre törekvőn mind számba venni egy önálló bibliográfia feladata lesz.
Jelenleg ketten dolgozunk rajta, Pál Sándor Attila barátom (egykori egyetemi hallgatóm) és én. Mivel voltak előmunkálatok, elkészültek a korábban említett részbibliográfiák, és Radnóti Zsuzsa, a valaha volt leghozzáértőbb örökös egyben tartotta, szakmailag is gondozta a hagyatékot, és rá is gyűjtött, nincs olyan nehéz helyzetben a bibliográfia-készítő. Azonban terjedelmében is nagy életműről van szó, így nem egy-két nap vagy hét alatt készül el. Szerencsére jócskán lesz mit felvenni bele.
A készülő bibliográfia a megjelent műveket regisztrálja, legyen az vers, novella, regény, riport, dráma, és ezek mellett az ősbemutatókat. Két részből áll majd: az első Örkény István műveinek megjelenéseit adja kronologikus rendben, a másik pedig az Örkényről szóló irodalmat, a cikkeket, interjúkat, tanulmányokat, monográfiákat, emlékköteteket. A bibliográfia anyaga nem áll meg Örkény halálának időpontjánál. A soha meg nem jelent írásokat is fel lehetne venni egy alpontba, viszont ez inkább már a kézirat-katalógus műfaja. Ha viszont az eredetileg kéziratban maradt mű időközben megjelent – ilyen például a centenáriumra kiadott, Április című korai regény –, akkor az a recepciójával együtt már természetesen bekerül a bibliográfiába.
[1]
A konferenciát Örkény István születésének 110. évfordulója alkalmából özvegye,
Radnóti Zsuzsa dramaturg, valamint az Örkény István-életműkiadás
sorozatszerkesztője, Reményi József Tamás szervezte a Széchenyi Irodalmi és
Művészeti Akadémia közreműködésével.
[2] Márton László: Örkény István nyakatekertsége. Holmi, 2012. április
Fotók: MTA/Szigeti Tamás
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
